Ötvenöt évvel a berni, öttel a ’lauterni csoda után II.

Szólnunk kell a magyar kommunista sportvezetők azon hagyományáról is, amellyel évtizedeken át lehetetlenné tették a nagy eredmények elérését a profi mezőnyben: elmismásolt, elszemérmeskedett premizálási rendszer nevetséges vagy ellopott meccspénzek valódi motivációt jelentő, tisztességes, előre megígért jutalmak helyett. Ahogyan számos későbbi esetben (az 1978-as vb-n át egészen az 1996-os olimpiáig) itt sem lehettek biztosak a játékosok abban, hogy az általuk összefutballozott pénzt – legalább részben - meg is kapják, s hogy a prémium arányban lesz a siker nagyságával. Nem beszélve arról, hogy már-már a csapat szakadását és morális összeomlását idézték elő azzal, amikor néhány héttel a vb előtt politikai alapon tettek különbséget a játékosok között: egyes (kulcs)játékosok a töredékét kapták annak a pénznek, amit a rendszer (önhibájukon kívüli) kirakatfigurái – minden érdemi indoklás nélkül.És akkor mondjuk el azt is a balszerencse emlegetése közben, hogy mekkora mázlival jutottunk egyáltalán döntőbe 54-ben. Bozsik Józsefet ugyebár kiállították a brazilok elleni negyeddöntőben, s mégis, példátlan módon, ott volt a pályán Uruguay ellen a következő meccsen. Mégis hogyan? A magyar sajtó szerint Bozsikot ártatlanul állította ki a játékvezető, a csapattársai szerint azonban agyonrúgott néhány brazilt, s ő volt (Lóránt Gyula mellett) a magyarok legkeményebb játékosa, aki elegánsan, sokszor észrevétlenül okozott szándékosan hatalmas fájdalmat az ellenfélnek. Ezzel persze semmi baj nincs, mondhatni, része a focinak, csak azért elevenítettem fel, mert Bozsik ártatlanságának mítosza legalábbis kérdőjeles, hogy így mondjam. Mint ahogy természetesen a brazilok sem voltak angyalok, tudjuk, hogy harcképtelenné tették Tóth Józsefet, leszakították Hidegkuti Nándor nadrágját, majd óriási verekedést robbantottak ki már a pályán, s ez az öltözőfolyosón folytatódott. Igaz, ami igaz, itt olyan jelenetek játszódtak le, amelyek alapján a fél magyar csapatot el lehetett volna tiltani, ám filmfelvétel és egyéb bizonyítékok híján erre nem került sor, az viszont igen furcsa, hogy az éppen alakuló UEFA alelnökének, Sebes Gusztávnak sikerült Bozsikot is felmentetnie, pedig ő a pályán kapott piros lapot (ha lett volna már akkor: valójában egyszerűen leküldte a bíró) durvaságért. Ilyen esetekben minden valamirevaló tornán automatikus, legalább egymeccses eltiltás következik, amit ezúttal Sebes elvtárs saját leírása alapján is különféle hazugságokkal és fenyegetésekkel tudott annullálni a FIFA-nál. Cserébe a kieső brazilok kiállítottja, Nilton Santos büntetését is eltörölték (sokra nem ment vele…) Nagy sportdiplomáciai siker és szerencse volt tehát, hogy a (Puskás sérülése miatt) csapatkapitány Bozsik egyáltalán játszhatott az elődöntőben, minden idők egyik legmagasabb színvonalú futballmeccsén. Ha jobb az orvosi hátterünk, talán már Puskás is ott lehetett volna a pályán, de az ő visszatérésére a döntőig még várni kellett. Hiába vezettünk 2:0-ra, a világbajnoki címvédő kiegyenlített, mi több, 2:2-nél Juan Alberto Schiaffino, a Milan későbbi sztárja az üres kapuval szemben a kapufát találta el, ahonnan a másik kapufára pattant a labda, míg végül a hátrafutó Czibor felszabadított… A hosszabbításban aztán Budai két gólpasszt varázsolt a világbajnokság gólkirálya, Kocsis Sándor fejére, s ez elég volt a 4:2-es győzelemhez. Kellett tehát a szerencse, de erről ritkán esik szó, ahogyan arról is, hogy a meccs után a magyar csapat a hosszabbítás miatt lekéste az utolsó vonatot, és a vezetők hosszas szerencsétlenkedése után hajnalban, taxikkal, hármasával-négyesével jutottak el Lausanne-ból solothurni szálláshelyükre a hullafáradt magyar sztárok, így végül a finálét megelőző három éjszakából csak kettőn maradt ki az alvás… És aztán jött a „zseniális” összeállítás, amellyel éppen az elődöntő három hősét, a három elválaszthatatlan barátot, Czibor Zoltánt, Budai Lászlót és Kocsis Sándort sikerült halálosan megbántania és demoralizálnia a szövetségi kapitánynak.De még így is, a rettenetes előzmények ellenére is kellett, hogy a bíró a németeknek megadjon egy szabálytalan gólt, Puskásnak a második, a magyar csapatnak a 3:2-nél esett harmadik, szabályos, egyenlítő gólját pedig elvegye tőlünk…Mégiscsak így kellett hogy legyen megírva?...Szerintem nem. Egyszerűen nem érdemeltük meg a győzelmet. Nem mi, nem a játékosok, hanem a kommunista terror által uralt Magyarország a megtisztulni vágyó, erejét megfeszítve a talpra állásért dolgozó Nyugat-Németországgal szemben. Ily módon egyáltalán nem véletlen, hogy éppen 56-ot és a német gazdasági felemelkedést szokás egyre inkább ehhez a meccshez kapcsolni. De akinek nem tetszenek ezek a talán erőltetettnek tűnő következtetések, azoknak legyen elég annyi, hogy bizony, ilyen a futball. Olykor a gyenge is győz az erős ellen. A Zalaegerszeg a Man. United ellen, az NSZK a magyar Aranycsapat ellen, vagy éppen a tartalékos magyar válogatott 2004-ben az Eb-keretével kiálló németek ellen a berni csoda 50. évfordulóján megrendezett meccsen. Emlékeznek még? A sors extracsavarja volt, hogy éppen német (világbajnok) kapitány ült a mieink kispadján Lothar Matthäus személyében, aki maga sem hitt a sikerben, és éppen heves tárgyalásokat folytatott a török Besiktassal oda szerződése ügyében. A mieinknél összesen 22 játékos mondta le a szereplést ilyen-olyan indokkal: sérülésekre, egyebekre hivatkozva, sokan valójában szívesebb nyaraltak, mintsem hogy részesei legyenek a németek ünnepének, a nagy magyarverésnek, sokan pedig egyenesen fúrták Matthäust. Akik végül vállalták a játékot, életre szóló élménnyel gazdagodtak. Annyira nem volt már játékosunk, hogy például Rósa Dénes az esküvője másnapján utazott Kaiserslauternbe, hogy csatlakozzon a kerethez, szükség volt minden épkézláb futballistára. Élő ember nem fogadott volna a magyarok győzelmére, s már annyira nyilvánvaló volt a német siker, hogy csakis mi nyerhettünk. Ilyen ugyanis a futball. Tényleg nincs előre lefutott meccs, s ha valaki elhiszi, hogy van (mint mi 54-ben, s a németek – sokkal kisebb tétnél persze – 2004-ben), akkor már el is bukott. Torghelle Sándor (aki az azóta eltelt öt évben sem lőtt soha egy meccsen két gólt) az első félidőben berámolt kettőt a világklasszis Oliver Kahn hálójába, s a 2–0-s vezetést nem is adtuk alább…A mérkőzés persze csupán barátságos gála volt, amelyet a németek az Eb főpróbájának szántak, ők ugyanis velünk ellentétben Portugáliában akarták igazán megünnepelni az 54-es évfordulót. Ez a legkevésbé sem sikerült, nem bírtak ugyanis a csehekkel (akiknek még a B-csapatuktól is kikaptak), a hollandokkal és a mi csoportunkból kikerülő lettekkel sem, egy ponttal, katasztrofális eredménnyel búcsúztak, mehettek haza.A történelem mégis ismételte önmagát...2004. július 4-én, vasárnap, napra pontosan ötven évvel az 54-es (nekünk) szomorú vasárnap után egy olyan csapat játszotta a döntőt Lisszabonban, amelynek elsőségére az Eb előtt húsz-harmincszoros szorzóval lehetett fogadni (54 előtt a németek győzelmére egyszerűen nem is számítottak oddsokat a bukmékerek, mert senki sem próbált rájuk fogadni…), s amely egyértelműen a legesélytelenebb válogatottnak számított előzetesen. Már azon is mindenki szörnyülködött, hogy a görögök a döntőig eljutottak, de az már teljes képtelenségnek tűnt, hogy még itt is nyerhetnek. Sokan elfelejtették azonban, hogy a görögök kispadján egy német edző, a Berni csoda című film gyerek főszereplőjéhez hasonlóan Essenben, a magyarok elleni döntőben kétgólos Helmut Rahn árnyékában, az ötvenes élvekben nevelkedett Otto Rehhagel ül. A tréner keze alatt fegyelmezett németekké változó görögök megint hozták a nyerő taktikát: bunkerfutball és egy fejes gól szögletből. A döntőnek még egy büszke német résztvevője volt, aki a pályán ünnepelhette a berni csoda 50. évfordulóját: Markus Merk, a finálé játékvezetője, aki Kaiserslauternben, a Fritz Walter Stadion tövében nőtt fel…Szöllősi György