Vezér nélkül is ment

Az edzői boszorkánykonyhát a nem csupán a szavak szintjén létező munkamegosztás, a közteherviselés miatt különlegesnek neveztük, az aranyérem szempontjából döntő fontosságúnak, a vezérhiányt viszont klasszikus hendikepnek tekintjük: Sándor Tamás őszi visszavonulásával bizonyos szempontból vezérét vesztette a DVSC-TEVA. A debreceni labdarúgás ikonja 35 évesen a Hajdú-Bihar megyei I. osztályban érdekelt Báránd labdarúgója, ám mivel az ősszel négy mérkőzésen összesen 47 percre nevelőklubjában is pályára lépett, négyszeres bajnokként, 88 góllal a piros-fehérek történelmének legeredményesebb élvonalbeli játékosaként lép(ett) le a színről.

Az első aranyéremnél nincs kedvesebb

„A negyedik címhez nem volt sok közöm, nem érzem igazán a magaménak, nem is lépek majd fel a bajnoki dobogóra, akik végig a keretben voltak, azoké a dicsőség – jelentette ki megingathatatlan tónussal a hangjában Sándor Tamás még a Loki DVTK elleni, „aranyat érő” mérkőzése előtt. – Szép eredménnyel zárult az idény, de nekem nem ez volt a »legaranyosabb« évem a klubnál. Az első bajnokság utáni ünnepet, örömöt, felhajtást nálam semmi sem múlhatja felül.”

A szavak mögött felsejlő bánat személyes vonal, ám az összegzésből kicsengő keserédes véleménynek akad egy olyan része, ami vegytisztán a csapatra vonatkozik. A 11-szeres válogatott középpályás gerincproblémái miatt az előző két idényben ritkábban vezethette ki övéit a pályára, személyes jelenlétét ettől függetlenül edző és játékos akkor is nélkülözhetetlennek vélte, ha a sérülések a vezéri szerep kiteljesedésének még az öltözőben határt szabtak. A 2008–2009-es szezon egyik debreceni konklúziója éppen az, hogy Sándor Tamás után is van élet – hogy árnyalatait tekintve milyen, a következő évek titka. A DVSC karizmatikus játékosának elvesztése ellenére nyerte meg a bajnokságot, úgy, hogy a hajrá előtt a téli holt hónapokban választott kapitánya, a Sándor Tamástól megannyi vonatkozásban különböző Kiss Zoltán (a poszthoz a példa szerint gerincfájdalom párosul) is kidőlt a sorból.

Külföldön lett igazi profi a vagány srácból

„Néhány fiatalban mocorog valami a vezér típusából, de ha holnap körbenézek az öltözőben, még biztosan nem találok Tobéhoz mérhető vezetőt, az ő képességeinek ráadásul talán a fele is elég lenne – jellemzi a jelenkori állapotokat a klubon belüli lépcsőfokokat Sándor Tamással együtt megmászó szélső, Dombi Tibor. – Már kölyökként kiderült róla, hogy sokra viszi: vagány, jó játékos volt, ráadásul a centrumban focizott, csak a vak nem látta, hogy labdarúgónak született. Abszolút közénk illő, hétköznapi srácként viselkedett, nem játszotta meg a nagyfőnököt, nem akart mindenkinél okosabb lenni, nem törölte senkinek az arcába, hogy ezt vagy azt elszúrta, elrontotta. Szóval a személyisége – a tehetségével ellentétben – a jövőre nézve nem ígért vezetői karriert. Idővel azonban az ehhez szükséges jegyeket is felcsippentette innen-onnan. Izraelből kész futballistaként, igazi kapitányként jött haza. Mindenki tisztelte, pályán és pályán kívül is ő lett a példakép: a játékosok elismerték a tudását, kvalitásait, tapasztalatát, a szurkolók tapsolták a passzai, a góljai miatt, értékelték hűségét és odaadását azért a klubért, amelyben felnőtt, amelynek mindig is a játékosa akart lenni. Ezért válhatott a neve eggyé a DVSC-vel.”

Aki az éles meccseken játszott a legjobban

Mi a kritériuma annak a bizalomnak, ami nélkül elképzelhetetlen, hogy valakiből jó kapitány legyen? A megkérdezett futballisták és edzők véleménye részben összecseng: első a játéktudás, a pályán nyújtott teljesítmény. A következő kört illetően viszont már megoszlanak a válaszadók. A többség véleménye szerint a kommunikáció jön – elengedhetetlen, hogy a kapitány szót értsen a csapattársaival, nem csupán egyikkel-másikkal, mindegyikkel. Sándor Tamás szerint viszont a megjelenés, a fellépés legalább ilyen kardinális szempont.

„Már az sem mindegy, hogyan nézel az ellenfél kapitányára a csapatok bevonulásakor – osztja meg tapasztalatait. – Magabiztosságot és nem pökhendiséget kell sugároznod. Rio Ferdinand rá a tökéletes példa. Ami a sajátjaidat illeti, igaz-ságosnak kell lenned, az edző fejével is gondolkoznod kell. És persze muszáj ismerned a csapattársaidat, fel kell mérned, kinek mivel lehetsz hasznára. Van, akit egy leszúrás tesz helyre, és van, akit akkor is csak bátorítani szabad, ha hibázott. Hogy milyen kapitány voltam? Ez a kérdés a játékostársaimnak, az edzőimnek szól. Szerettek-e? Ebben nem vagyok biztos, de elfogadtak, tiszteltek.”

A példakép fontossága egy közösségen belül megkérdőjelezhetetlen, az idol „kifaragására” viszont nincs recept: a vezetői jellemvonásokat a génekbe kódolták. Idő és nevelés kérdése, mikor bukkannak a felszínre.

„Tobénak a pályán már kissrácként is helyén volt a szíve és a feje – utal a korán kiütköző vezéri motívumokra Dombi Tibor. – A tét állandó, csak idővel bizonyos szempontból nyomasztóbbá válhat. Éles, nehéz meccse már egy tizenéves suhancnak is van – Tamás valamiért mindig ezeken az összecsapásokon játszott a legjobban. Amikor mindenki berezelt, mert valami »atyaúristen« csapattal futottunk össze, belé kapaszkodtunk, szinte öntudatlanul passzoltunk hozzá – és csak hozzá, arra gondolva, hogy Tobe majd mindent megold helyettünk.”

Ez a fajta „vészreakció” mindamellett felnőttként is befészkelte magát a játékosokba, idővel átragadt légiósra, a DVSC-hez kerülő, máshol nevelkedett magyar futballistára, amit valamelyest bizonyít, hogy az irányító másfél éve – jobbára a cserepadról beszállva – a Nemzeti Sport osztályzatai alapján az idény játékosa lett. Ebben a bajnokságban nélküle lett az ország legjobbja a Loki.

A miértre vonatkozó megoldások, válaszok közül az egyiket Dombi Tibor jegyzi: „Nem volt más választásunk, Tobéhoz mérhető vezér nélkül csapatban nyomultunk.”