Gyerekjáték a védés

Épségben hazaértek?Épségben hazaértek?

Hála Istennek, igen – felelte péntek délben Fazekas Nándor, aki társaival együtt csütörtök este szállt fel a Zágrábból Budapestre tartó autóbuszra. – Aludtam egy jót, bár azt nem állítanám, hogy kipihentem magam.

Hány nap szükséges hozzá?

Három, esetleg négy. Hétfő este repülök vissza Németországba, mert kedden már edzés lesz Gummersbachban, addigra szerintem fitt leszek.

Kávézgatás, újságolvasás, filmnézés, szunyókálás?

Legfeljebb annyi időt töltök a tévé előtt, amíg a világbajnokságból hátralevő meccseket adják. Amúgy tuti receptem van a lazításra: megállás nélkül játszom a fiaimmal. Sokáig nem voltam itthon, van mit bepótolnom, így péntek reggel még azt is kiharcoltam, hogy Máté és Gergő ne menjem bölcsődébe, illetve óvodába. Most is éppen kirakósoztunk, amikor hívott.

Csütörtök estére összeállt a kép: a magyar válogatott hatodik lett. Örül?

Igen!

A rajt előtt nem tartozott azok közé, akik éremről álmodtak?

De. Csakhogy menet közben rá kellett döbbennem, hogy egykét csapat erősebb nálunk. Ennek fényében elégedett vagyok a hatodik helyezéssel, még akkor is, ha fájó szívvel jöttem haza Zágrábból.

Miért is?

Mert volt lehetőségünk arra, hogy ötödikként zárjunk.

Ezek szerint motiválta az ötödik hely megszerzése?

Miután eldőlt, hogy nem jutunk az elődöntőbe, csak az lebegett a szemem előtt! Ezért is bánt valamelyest, hogy vesztes meccsel fejeztük be a szereplésünket.

Jobb lett volna, ha a hetedik helyért csatáznak, és nyernek?

A helyosztó napján talán igen, pénteken már nem…

A világbajnokság előtt azt mondta, mindene fáj. Most hogy érzi magát?

Reggel alig tudtam lábra állni, mert mindkét vádlim beduzzadt, kicsit fáradt is voltam, ám más panaszom nincs. Úgy fest, a torna alatt rendbe jött az összes sérülésem – a végén még kiderül, hogy nincs jobb rehabilitáció, mint az, hogy tizenhárom nap alatt kilenc meccset játszik az ember…

Svédország legyőzését követően így fogalmazott: „Úgy érzem magam, mintha a világbajnokságot nyertük volna meg”. Ennyire fontos volt önnek az a siker?

Nem csak nekem! Nagyon jó csapatot vertünk meg egy ki-ki meccsen, ráadásul úgy, hogy nem egyszer többgólos hátrányt dolgoztunk le. Erőnket jelzi, hogy a legvégén a nagy nehezen kiharcolt előnyünket is meg tudtuk tartani – ellentétben a tavalyi Európa-bajnoksággal, amikor az utolsó pillanatban egyenlítettek a svédek.

A hajrában bevillant a rossz emlék?

Á! Igen pörgős meccset játszottunk, nem volt idő nosztalgiázni…

Két találkozót, a Svédország és Dél-Korea ellenit is egy góllal nyertek meg, Romániával szemben hétgólos hátrányból kovácsoltak háromgólos előnyt. Következtethetünk ebből arra, hogy mentálisan topon van a társaság?

Jól hangzik, kár, hogy kapásból két ellenpéldával tudok szolgálni: a franciák és a szlovákok elleni találkozót hiába kezdtük jól, a végét elrontottuk.

Ejh, ha a szlovák meccset elfelejthetnénk!

Miért kellene elfelejteni?! Fiatal csapat a miénk, mérkőzésről mérkőzésre fejlődik, és éppen az olyan összecsapásokból okulhatunk a legtöbbet, amilyen a Szlovákia elleni volt. Ezért tartom badarságnak, hogy csak a jóra kell emlékezni, hiszen a hibákból rengeteget lehet tanulni. Ha legközelebb nem követjük el azokat, az azt sejteti, hogy jó úton járunk.

Ön mindenképp: a szakértők immár a világ legjobb kapusai közé sorolják.

Örülök, ha egyesek így látják, de én nem venném a bátorságot arra, hogy ilyesmit kijelentsek. Nem is szeretem értékelni magam, ezt a feladatot inkább meghagyom az edzőknek.

Ez esetben árulja el, mit mondott Hajdu János?

A részletes elemzés odébb van, a csütörtöki záró vacsorán csak annyi történt, hogy a kapitány személyesen gratulált mindenkinek. Igaz, ha már gratulálnak valakinek, az rosszat nem jelent, ugye? Én csak annyit fűznék hozzá, hogy amikor védtem, igyekeztem a maximumot nyújtani, aztán hol jól, hol kevésbé jól tettem a dolgom. Puljezevics Nenaddal ugyanakkor remekül kiegészítettük egymást.

A múlt idő helytálló: társa, ugyebár, lemondja a válogatottságot.

Nehéz erről beszélnem. Döntését mindenesetre tiszteletben tartom. Senki másra, csak „Pukira” tartozik, meddig érzi úgy, hogy az együttes hasznára tud lenni, neki kell eldöntenie, van-e benne elég motiváció. Ha azt mondja, hogy nem folytatja, meg kell köszönni neki a magyar válogatottban töltött éveket.

A vébére visszakanyarodva: az lett volna a csattanó, ha a németek elleni helyosztó második félidejében a lelátóról jónak tűnő lövését követően nem száll mellé a labda.

Egyfelől nem volt az jó lövés, másfelől nagy butaság volt.

Huszonhat huszonegynél belefért, nem?

Éppen az, hogy nem! Nem ment a csapatnak, sokat hibáztunk, én pedig a hülyeséget hülyeséggel tetéztem.

Azért nem ezen múlott.

Nem, de abban a pillanatban fel kellett volna mérnem, hogy csak ártok vele. Látja, ezért sem mondogatok ilyesmit, hogy ilyen meg olyan jó kapus vagyok. Ez az eset is bizonyítja, hogy még van hova fejlődnöm.

Vajon a válogatott is előreléphet? Tudniillik sokan állítják, Horvátországban a legtöbbet hozta ki magából az együttes.

Akik így vélekednek, tévednek, mert sokkal több van ebben a gárdában. Csak el kellene hinnünk, hogy képesek vagyunk olyan csapatokat is megverni, mint a francia és a horvát.

Meddig nem akar labdát fogni?

Amíg be nem fejezzük a beszélgetést, ugyanis a srácoknak megígértem, hogy a kirakós után kézilabdázunk. A felállás aligha meglepő: mivel sem Gergő, sem Máté nem szeret védeni, én leszek a kapus.

Nesze neked, pihenés!

Emiatt ne aggódjon. Mivel a lakásban játszunk, ülve dobáljuk a labdát…