Vége a fröcsögésnek?

A tízből tizenhét lett – paran csolat helyett pedig hívjuk inkább útmutatásnak.

Közkeletű – némiképp tán eufemisztikus – megnevezésével előhozakodva: etikai kódexnek. A szerző Mészöly Géza, a Magyar Labdarúgó-szövetség edzőbizottságának tagja (egyben, vagy inkább elsősorban, a Vasas vezetőedzője), akinek „Etika a magyar labdarúgásban” címet viselő dolgozata alapjaiban nem rengeti meg a honi futballéletet, mégis feltűnést kelt – lehet, előre megfontolt szándékkal. Mert bizony idehaza még nem volt rá példa, hogy valaki papírra vetette volna, mit szabad egy edzőnek – és főképp, hogy mit nem…

A francia tapasztalatok voltak a mérvadóak

„Ne gondolja, hogy ez valami okoskodás a részemről” – szögezte le az etikai kódex (egyik) szellemi atyja. Milyen igaz – és ezt maga a szakember is elismeri –, korábban két nagy tekintélyű tréner, Garami József és Egervári Sándor is törte már a fejét hasonló összeállításon, így az ötlet nem új keletű – a megvalósítás azonban igen. Ugyanis immár írásos bizonyítéka is van a hazai trénerek – Mészöly Géza szavaival élve – gondolatindító öszszefogásának.

A Vasas vezetőedzője így emlékszik vissza az „újszülött” első lépéseire: „A munkálatok Temesvári Miklós, az edzőbizottság elnöke megbízásából kezdődtek el majd’ fél esztendeje. Főképp franciaországi tapasztalataimat próbáltam alkalmazni, de sok mindent közösen, egyetértésben fogalmaztunk meg a tagokkal. Amikor elkészült az anyag, ahová csak lehetett, a megyei szövetségektől kezdve a labdarúgók szervezetéig, mindenhová elküldtük.”

Egyrészt azért, hogy labdarúgásunk szereplői megismerkedhessenek vele, másrészt pedig – s ez tán még az előbbinél is sokkal fontosabb

–, hogy elgondolkodjanak rajta. A célján, a tartalmán és a hogyan továbbon is. Hiszen ez még nem a végleges változat. Mészöly Géza hangsúlyozza: szeretettel vár minden építő jellegű kritikát, ötletet – hogy legyen mit építgetni a letett alapokra.

Néha még az íratlan szabályt is le kell írni

Azzal mindenki egyetért majd, s így az első helyre kívánkozik (igaz, csak a pontokba szedett intelmek utolsó sorában szerepel), hogy a felek kölcsönösen becsüljék egymást.

„A szertárostól kezdve, az edzőkön át az újságírókig, mindannyian a játék részei s egyben részesei vagyunk – sorolta a szereposztást Mészöly Géza, majd jelképesen az asztalra csapott: – Tiszteljük hát egymást! Mutassunk példát, ne bántsuk a másikat, legyen ismét rangja futballunknak!

Megsúgjuk: nem lesz egyszerű. S egyébként is: ilyeneket le kell írni? Ezek nem életünk íratlan szabályai, természetes alapvetések?

Habár az edzőbizottság kéri az MLSZ-t, adjon felhatalmazást számára, hogy felügyelhesse az útmutatások betartását, s kezdeményezhessen fegyelmi eljárást azok ellen, akik eltérnek tőlük – a lényeg Mészöly Géza szerint alapvetően nem ez: „A szankcionálás csak másodlagos, nem az a célunk, hogy ha valaki vétséget követ el, jól odasózzunk neki. Inkább tűnődjön el tette után, hogy érdemes volt-e…”

Pedig ha most – visszamenőleg – büntetni lehetne, sokan elhasalnának a nem is olyan magas viselkedési küszöbön.

Mondjuk nem etikus például a sajátjainkat az ellenfél lábának eltörésére biztatni. Az edzőknek tartózkodniuk kell az erőszakos játék preferálásától, még akkor is, ha tudjuk, a mozgatórugó a mindenáron való győzni akarás. Ezért a szakvezetők hajlamosak az ellenfél, de még saját játékosaik lelki világába is belegázolni, hogy védjék a tekintélyüket, eredményességüket. Ha kell, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal „lelkesítenek”, vagy éppen felpofozzák egyik labdarúgójukat az öltözőben – írd és mondd: nevelő célzattal.

Diplomácia – csak óvatosan

Mostantól majd a személyeskedő hangvételtől is mindenkinek tartózkodnia kell. Még akkor is, ha a tréner szerint a játékvezető elcsalta a mérkőzést, mert – csak egy egyszerű példa – „felülről” irányították a bírót, aki így elnézett két szabályos gólt.

És ha már a nyilakozatoknál tartunk: az etikai kódex hét pontja is érinti az edzők és a sajtó együttműködését. Ez bizonyítja, hogy kényes kérdésről van szó. A trénereknek el kell sajátítaniuk az objektív, előremutató értékelés módszerét, hogy később ne legyenek félreértések. Mert bár a kódex a nyilatkozatok visszaolvastatására, illetve – ha úgy adódik – helyesbítésére buzdítja a szakembereket, ezek az útmutatások csak további kényes helyzetek előidézői lehetnek. Mert nemegyszer előfordult már, hogy egy szakvezetőben csak később tudatosul szavainak súlyossága, s szívesen módosítana – megmásítva, finomítva az eredeti, „őszinteségi rohamában” kifejtett véleményét. Ha csak azért diplomatikus valaki a pályán vagy mellette, hogy még véletlenül se bántson meg senkit – akkor rossz szakmát választott.

Végül úgy tűnhet, a partvonal mellett toporzékoló honi edzők ideje lejárt. Az indulattól fröcsögő szájak végre becsukódnak – igaz, előbb át kell őket állítani fékezett habzásúra…