Az Egér és a Gin

Egyszer megharagudtam az Egérre. Pedig nem is bántott. Az eset viszont 11 éve bánt, és most a kézilabda-vb kapcsán jutott eszembe. 1996-ban Atlantában én az első, Egér, Krisztina királynő, polgári nevén Egerszegi Krisztina az utolsó olimpiáján vett részt. Felesleges összehasonlítani, hogy melyiknek volt nagyobb hírértéke akkoriban, és azt is, hogy melyikünk volt izgatottabb.

Én mindenesetre annak külön is örültem, hogy a saját közvetítési programom lehetővé tette, hogy az úszódöntők közül a 100 méteres női hátúszás fináléját – toronymagas esélyes Egerszegi – a helyszínen tekintsem meg. Ki sem mentem aztán. Egér – előre bejelentett döntését meg nem változtatva – ugyanis el sem indult. Értetlenül és dühösen álltam a történtek előtt.

Az úszás mérhető sport, 100-on ő a legjobb, igazán megtehetné, hogy a mi (az én) kedvemért kétszer egy percet tempózik még, hogy hatszoros egyéni olimpiai bajnokként, 22(!) éves matuzsálemi korban fejezze be mindenkinél csodálatosabb pályafutását. Én megnézném. Az nem igaz, hogy ő ezt képtelen megtenni! Megsúgom, képes lett volna rá. Nem akarta. Leírom még egyszer a nagyobb nyomaték kedvéért egyes szám harmadik személyben: nem akarta. Ő. Én néhány nappal korábban már elszégyelltem magam, amikor a 200 hátat több mint 4 másodperces előnnyel megnyerve a célba csapott. Az ország könnyezett, mi Atlantában Faragó Ricsivel összeborultunk – önmagában ez nem egy katartikus élmény –, Egerszegi Krisztina pedig a célba érkezésekor még el sem mosolyodott. Ekkor esett le, Ő nem a saját ötödik olimpiai bajnoki aranyáért úszta azt a 200 métert, hanem főleg miattunk, értünk, hiszen mi elvártuk tőle, hogy ússzon és győzzön. Neki ez a 200 méter, háton lebegve egyetlenegy szempontból jelentett igazi örömöt, hogy ez volt az utolsó 200 métere.

Nincs tovább. Nem kell többet négykor kelnie, órákon és kilométereken keresztül gyakorolni a rajtot, a bukófordulót vagy a benyúlást. Soha többé nem kell 200 métert úsznia, csak akkor, ha ő akarja. Esetleg ha úgy tartja kedve, megállhat 158 méternél, mert annyi esik jól, és teljesen mindegy, hogy száznál mennyi a részideje, mert még ember sincs, aki ezt egyáltalán lemérje. Engedtessék már meg neki, hogy így történjen, mert ő így akarja. Huszonkét évesen hadd kezdjen másik életet, olyat, amelyben csupán saját elvárásai súlyát kell cipelnie, nem az úszótársadalomét, az olimpiai csapatét és még néhány millió magyarét. Azért néhány nappal később klasszisként, klasszikussal szólva még megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Nem babrált ki három társával, és úszott a 4x100-as vegyes váltóban. Természetesen olyan időt, amellyel simán megverte volna a 100 hát egyéni döntőjében győztes amerikai Beth Botsfordot. Mi még egy kicsit értetlenkedtünk, hogy ez a lány milyen csacska (még az is lehet, hogy más szavakat használtunk e helyett), de az ő boldogságát látva kétségtelen, hogy neki volt igaza.

Egerszegi Krisztina ma 33 éves, élete Prima Primissima díjas példa, három gyermek boldog édesanyja. És biztos vagyok benne, ha a lurkók bármelyike megkéri, mutassa meg, hogyan a legkönnyebb hátúszás közben levegőt venni, már ugrik is a medencébe. Gin meséje más. Pálinger Katalin kézilabdázó (az ő beceneve a Gin), meggyőződésem, hogy még nem jutott túl, sőt nem is ért el pályafutása csúcsára. Igaz, az út hosszú lesz odáig, hiszen konkrétan most mélyponton van. A világbajnoki 8. helyezés után ki is jelentette, hogy mivel hat vb-n szerepelt eddig, könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó világbajnoksága, de ha a jó olimpiai szerepléshez az kell, hogy ne beszéljen a csapatból senkivel, akkor nem fog. A nyilatkozat után fél órával szájhagyomány útján már el is terjedt, hogy Pálinger lemondta a válogatottságot, és korábbi társai közül szóba sem áll senkivel. (Maga ez a jelenség is megérne egy külön mesét, akarom mondani misét…) Pedig neki most igencsak ki kellene nyitnia a száját, hiszen ha valakinek, neki van a legtöbb joga beszélni. Pontosan nem számoltam ki, de Kati cirka 300 gólt kapott a vb-n, igazából a gólokat a csapat kapta, valójában ő. Ő szedte ki 300-szor a hálójából, és ő hajította oda 300-szor a középkezdéshez. Őt mutatta 300-szor a kamera, hogyan próbálja meg a világ négy égtája felé dobált végtagjait összeszedni és újra csinos nővé formázni. Mondjuk húsz (már az is sok!) potya gól volt, harmincat meg nem előzött meg védekezési hiba, egyszerűen a támadó nyújtott valami kivédhetetlen extrát. De akkor is az a maradék 250 gól valakinek a lelkén szárad, és eddig sokan nem jelentkeztek, hogy vállalnának ebből tízet, húszat vagy negyvenet… Számoljunk tovább! Ha egy adott meccsre benevezett 12 mezőnyjátékos közül mérkőzésenként mindegyik csak háromszor nem veszi komolyan a védőfeladatát, akkor is összesen 36 alkalommal segítik elő, hogy saját kapusuk önbizalmát porrá zúzzák, esetenként a fejét három méterről szétlőjék. Nem az övékét, nem a mienkét.

És akkor ők, mi milyen alapon ítélkezünk Pálinger Katalin feje felett, mikor első elkeseredettségében kibukik belőle, hogy két év múlva, túl a harmincon, a világ másik végén, Kínában ezt már nem akarja. Miért nem fogadjuk el, ha valaki másként dönt, mint ahogyan mi szeretnénk? Miért hivatkozunk ilyenkor nemzeti érzésekre, kötelességtudatra, és miért jut eszünkbe a hálátlanság kifejezés? Talán azért, mert önzőek és irigyek vagyunk. Mert különbek nálunk, és mi szeretnénk olyanok lenni, mint ők. Mentségünkre csak az szól, hogy szeretjük és csodáljuk őket. Egér és Gin, értsétek meg, mi nem tudunk úgy háton úszni, hogy előre is haladjunk és még a medencében is maradjon víz. Mi nem tudunk angol spárgába lemenni egy lapos lövésért, úgy, hogy ki is védjük és még két percen belül a társak segítsége nélkül fel is tudjunk állni. (Saját példák ezek, sajnos.) Legyetek elnézőek velünk, és bízzatok abban, hogy néha mi is megértőek leszünk veletek.

Karácsony van.

A Szeretet ünnepe.

Meg a Megbocsátásé.

És talán a szép meséké.

Mint az Egér és a Gin.

A szerző sportriporter