Várhidi Pál: csodás 75

Amit a társaságban valószínűleg mindenki tudott: a tízszeres válogatott, olimpiai bronzérmes labdarúgó pályafutása úgy indult, hogy nem sokkal múlt 11 éves, amikor eltanácsolták Újpestről (mármint az UTE-től), mert még nem volt 12. Ez – szerencsére – nem szegte kedvét: hű maradt Újpesthez, és a Törekvés játékosa lett; hogy eleinte „feketén”, vagyis más igazolásával játszott, amiatt már aligha ül össze a fegyelmi bizottság. A lényeg, hogy játszott. És milyen jól! Tizenhét évesen már másodosztályú bajnokin lépett pályára, s a Wolfner Bőrgyár csapata alighanem arról is nevezetes, hogy azt is erősítette. Esztendőre rá már ott futballozott, ahol mindig is szeretett volna, 1950 őszén be is mutatkozhatott az Újpest felnőtt- együttesében. Egy bajnoki cím játékosként (1960), majd négy edzőként (1974, 1975, 1978, 1979), s ha így nézzük, ötszörös aranyérmesként ünnepelhetik a Megyeri úton.

Hétfő délután viszont a régi „nagyok” örökös találkozóhelyén, a Régi Siposban ölelgették a barátai. Mint hajdanán a Dózsa meccsein, a főasztalnál is telt ház volt, az Aranycsapatot Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, az Újpestet Göröcs János, Dunai II Antal és Komáromi Tibor, a Honvédot Rákóczi László és Faragó Lajos, a Ferencvárost Rudas Ferenc és Kű Lajos, míg a Vasast Illovszky Rudolf, Ihász Kálmán, Kamarás Mihály és Raduly József „képviselte”. Ahogy az ilyenkor lenni szokott: jó ebédhez szólt a móka, a nosztalgiadélután mi mással telhetett, mint a kölcsönös ugratásokkal. Ami azt illeti, volt kiről és miről anekdotázni: ilyen díszes társaság – fájdalom – ritkán jön össze. Komolyra csak akkor fordult a dolog, amikor a barátok boldog születésnapot és jó egészséget kívántak Várhidi Pálnak.
Ezúton csatlakoznánk hozzájuk.