Nem temeti a német futballt

– Ön már eltemette a német világbajnoki álmokat, vagy még a bizakodó kisebbséghez tartozik?
– Már miért temettem volna el?! Abszolút optimista vagyok.

– És ha realista?
– Nézze, az olaszoktól néhány hete elszenvedett négy egyes vereség után mindenki lesújtóan beszélt a csapatról, de nem árt tudni, hogy minden világbajnokság előtt voltak rossz barátságos mérkőzéseink. Szerintem a Nationalelf ismét összekapja magát, és jól szerepel a világbajnokságon. Becsvággyal, akaraterővel, sok futással bárki legyőzhető, mert nem látok olyan gárdát, amely mindig, minden körülmények között jobb lenne a többinél.

– Mi a véleménye Jürgen Klinsmannról?
– Járja a saját útját, és ez így helyes. Ma már nincs olyan, hogy jó edző meg rossz edző. Már csak eredményes és kevésbé eredményes edzők vannak. Nem hagynak időt nekik arra, hogy fiatalokat neveljenek, hanem, mivel a klubokban minden a pénzről szól, azonnal eredményeket várnak tőlük. De ha nincs eredmény, habozás nélkül kirúgják őket. Ugyanakkor Jürgen sem tökéletes, akkor például hibázott, amikor nem vett részt a kapitányok düsseldorfi találkozóján. A rendező ország mesterének kutya kötelessége ott lenni az ilyen eseményen, mi több, neki kell vendégül látnia kollégáit. Ha Brazíliából, Angliából és még sorolhatnám, honnan, el tudtak jönni a kapitányok, ő sem bújhatott volna ki a részvétel alól. Mindegy, nincs értelme ezen meditálni, nyakunkon a világbajnokság, most mindenkinek Jürgent kell segítenie.

– Szóba sem került Németországban a leváltása?
– Csak mert Stefan Effenberg azt nyilatkozta, menjen, és jöjjön helyette Ottmar Hitzfeld? Ugyan már! A médiának jól jött a sztori, felkapta, de azért a kapitánykodás más munka. Ez nem újságírás, ahol légvárakat kell építeni, hátha megmarad az egyik, hanem csapatot kell gyúrni. Kár a sok támadásért, de a hazai világbajnokság előtt természetes a nyugtalanság, mindenki hozzá akar szólni az ügyhöz.

Régebben az ellenféllel is lehetett vodkázni

– Mindig így volt?
– Persze. Mindenki értett mindenhez, mindenki mást akart, a kapitánynak pedig a sok fél között kellett egyensúlyoznia. Talán ennyiben hasonlít a mai labdarúgás a korombelihez… Akkoriban még mindenki örömmel ment a válogatottba, és voltak igazi egyéniségek, akikre fel lehetett nézni. Sajnos belőlük manapság egyre kevesebb van, és ezen érdemes elgondolkozni.

– Mi változott meg?
– Azt hiszem, a beállítottság. Mi még tudtuk, hogy csapatként, együtt többre vihetjük, megbíztunk egymásban, és elismertük a másik teljesítményét. Még a hidegháborúban is. Lev Jasinnal például nagyon jó barátságban voltam, a feleségeink leveleztek egymással, mi meg a nagy tornákon együtt töltöttük az időt. Persze titokban. Volt, hogy Lev a szövetségi kapitányunkkal, Helmut Schönnel és Karl-Heinz Schnellingerrel meghívott a szobájába, mi pedig mentünk, pedig nem mehettünk volna. Mondta, hogy maradjunk csendben, és mi csak annyi időre nyitottuk ki a szánkat, amíg felhörpintettük a vodkát. Volt köztünk rivalizálás, de csak a pályán, azon kívül remekül kijöttünk egymással. Ugyanez igaz volt a saját csapatunkra is, nem egyéni harcosok szervezeteként álltunk fel, hanem közösséget alkottunk. Nem volt szégyen a másiktól tanulni.

– Most az?
– Nem, csak a helyzet más. A fiataloknak már nem érdemes tippeket adni, ők mindent tudnak, amit tudni érdemes. Manapság, ha tanácsot adunk nekik, úgy érzik, valamilyen téren nem bízunk meg bennük, valamit képtelenek megcsinálni, ezért elbizonytalanodnak.

– De ha például Michael Ballack önhöz fordulna, és megkérdezné, hova igazoljon, mit mondana?
– Az a baj, nem tudom, mit akar ő, és mit akar a menedzsere. Abban biztos vagyok, hogy nem a pénz áll a háttérben, hiszen a Bayerntől nagyon jó ajánlatot kapott, mégsem fogadta el. Talán nagyobb nemzetközi elismerésre vágyik… Az viszont biztos, hogy a hercehurca kihat a teljesítményére, mostanában szürkén játszik, és a Bayern is hozzá idomul.

Az érzelmek ma már nem számítanak


– Mi a véleménye a futballban mozgó őrült összegekről?
– Veszélyes úton járnak a klubok, mert többen eladósodtak, és a helyzet csak romlik. Nézzük például a Real Madridot, amelynek hatalmas bevételei vannak, a másik oldalon pedig ott a rengeteg kiadás. De nálunk is vannak olyan egyesületek, amelyek nem ismerték fel időben a korlátaikat. Valahol természetes, hogy mindenki ott akar lenni a csúcson, néhányan fel is értek, a kérdés csak az, meddig maradnak ott. A labdarúgásban túlságosan hosszú távra nem szabad tervezni, mert túl sok az esetlegesség, amellyel nem lehet számolni. A csapatok költekeznek, mondván, majd visszajön valahonnan a pénz, de mi van, ha lemaradnak a nemzetközi kupáról? Vagy úgy visszaesnek a nézőszámok, mint néhány olasz csapatnál? Óvatosabbnak kell lenni, mert nem tudni, hova vezet a mostani út.

Csábították, de mindig hű maradt hamburghoz

– Mi indította el rossz irányba a körforgást?
– Például a Bosman-ügy nem volt feltétlenül pozitív a labdarúgás számára. A klubok számára a lehető legrosszabb döntés született, míg a játékosok így jártak a legjobban. Bolondok lennének, ha nem vennék el, amit elvehetnek, miközben az egyesületek kényszerpályán mozognak. Sajnos a játékosok és a klubok között megszűnt az erős érzelmi kötődés, és szerintem ez kihat a teljesítményre, illetve a hozzáállásra. Elsősorban nem is a csúccsal van baj, a legjobbak mindig odateszik magukat, viszont a középréteg, a „maszsza” már nem ilyen.

– Hajdan ön is választhatta volna a pénzt, hiszen az Inter akkoriban csillagászatinak számító, milliós nagyságrendű ajánlattal csábította.
– Nagyon izgalmas lett volna a nagy Interben futballozni, az edző, Helenio Herrera roppant módon szeretett volna átigazolni, de a munkám és a biztonságom miatt Hamburgban maradtam. Nem akartam magamnak gyomoridegességet, ráadásul szerettem és mindig is szeretni fogom a várost. Nem volt rossz döntés, sohasem bántam meg, de lehet, hogy ma a távozásra voksolnék. Ma már a futballistának annyira nem fontos, hogy legyen a sport mellett más munkája is, ezért lehet, hogy most rábólintanék az ajánlatra. De boldog vagyok, hogy akkor úgy döntöttem! ---- Lothar Matthäus (majd később Paolo Maldini) hatalomátvételéig Uwe Seeler tartotta a világbajnoki szereplések rekordját a maga 21 mérkőzésével, amelyet négy vb-n hozott össze.

„És előttem négy világbajnokságon sem vett részt egyetlen csatár sem – büszkélkedett a hamburgiak legendája. – Persze ha ma játszom, a válogatottságban is előrébb tartanék, mert amíg a mi időnkben négy-öt meccs volt évente, most tizenkettő. Ha negyven éve is ennyi lett volna, legalább százötvenszer léptem volna pályára a nemzeti csapatban, talán még a kétszáz sem lett volna elérhetetlen.”

Az aranyérem ugyan sohasem jött össze a Bundesliga első gólkirályának (1964), viszont ezüst- (1966) és bronzérmet (1970) őriz a vitrinjében. Igazság szerint akár aranya is lehetne, ha az 1966-os torna fináléjában Geoff Hurst lécről levágódó lövését követően – Tofik Bahramov partjelző beintésére – Gottfried Dienst nem gólt ítél, hanem engedi tovább a játékot.

„Természetesen nem volt bent a labda, de ugye nem is várt más választ?! – mondta az esetről nevetve Uwe Seeler. – Ugyanakkor elfogadom, hogy így történt, és az angolok is megérdemelték a világbajnoki címet. Remek csapatuk és remek játékosaik voltak, akikkel még össze is barátkoztunk. Nem ők loptak meg bennünket, hanem a játékvezető, aki hitt egy olyan embernek, aki biztosan nem látta, hova pattant a labda. El kell fogadni az ilyet, benne van a futballban, még ha akkor kicsit szerencsétlenül is jött ki.” ---- A legnagyobb elismerés:
„Talán az, hogy a válogatott örökös csapatkapitánya vagyok. Minden kitüntetésnek örül az ember, de azt hiszem, ezt nem csupán azért kaptam, mert négy világbajnokságon két érmet nyertem a válogatottal, hanem például a viselkedésemért is.”

A legjobb edző:
„Sepp Herberger. Értett a futballhoz, ismerte játékosai erősségeit és gyengeségeit, tudta, kinek mire van szüksége. Tudta, kiket kell feltüzelni és kiket kell viszszafogni, hogy jól teljesítsenek. Nem az volt a célja, hogy ok nélkül meggátoljon valakit a szárnyalásban. Egyszerre volt barát és edző, aki tudta, mit akar, és azt hogyan érheti el. Arra különösen büszke vagyok, hogy 1958-ban, nagyon fiatalon bedobott a mély vízbe, mert eredetileg én csak csere lettem volna Svédországban. Őt csak hosszú távon, folyamatosan jól futballozva lehetett meggyőzni, két-három jó produkcióra talán nem is reagált.”

A legfontosabb világbajnokság:
„A mostani. Mert Németország megmutathatja, hogy nem csupán szavakban, de tettekben is egységes nemzet. A jelmondatunk is ennek megfelelő: »A világ barátoknál vendégeskedik.« Ha a végén majd mindenki így érzi, elégedettek lehetünk.”

A legnagyobb 2006-os favorit:
„Nekem nincs, de az biztos, hogy valamelyik nagy futballnemzet, Brazília, Olaszország, Franciaország, Németország vagy Hollandia lesz elöl. Az én titkos favoritom Olaszország, de nem azért, mert bennünket nagyon elvert…”