Magyar edző Amerika legjobb futballcsapatánál

- Nézem az Once Caldas csapatképét, önt megismerem, de bevallom, egyetlen futballistának az arca sem ismerős. S ezt még akkor is szégyellem, ha nem vagyok a kolumbiai futball szakértője. Mutassa meg, kik a sztárok a csapatában!
- Na, figyeljen, ő is sztár, meg ő is, meg a felső és az alsó sorban mindenki - mondta Kocsis Imre, aki Mezőtúron lakó édesanyját látogatta meg, s ekkor adott interjút lapunknak. - Ezek a fiúk valamennyien sztárok, de nem a szó igazi értelmében, ugyanis az Once Caldasban egyetlen úgynevezett csillag se szerepel. Nincsenek körülrajongott, sztárallűrökkel megvert labdarúgóink. Viszont van igazi csapatunk, amelynek tagjai, ahogy mondani szokták, egymásért is küzdenek. Egymásért és persze értünk, edzőkért, no meg a szurkolókért.
- Azt akarja mondani, hogy csupa középszerű játékossal verték végig Amerikát? Mert ahogy olvastam, a Boca Juniors elleni döntőig igencsak nehéz ellenfeleken jutottak túl, például az argentin Velez Sarsfielden, aztán a Luís Fabianóval felálló Sao Paulón és a Portóban vitézkedő Diegóval megerősített brazil Santoson. Egyik bravúr a másik után.
- Ami azt illeti, a Velez Sarsfieldtől kezdésként kikaptunk. Az volt az első Libertadores-kupa-meccsünk, és rögtön megvertek minket. De jókor jött a pofon, ez alaposan felrázta a csapatot, és megmutatta nekünk, miben kell javulnunk. Onnantól nem volt megállás. A Santost, ahogy ön is mondta, valóban legyőztük, méghozzá kettő egyre, de túljutottunk a másik brazil sztárcsapaton, a Sao Paulón is. Kolumbiában senki se hitte volna, hogy az Once Caldas képes lesz egy ilyen mesebeli győzelmi sorozatra. A finálé előtt megmondtam, hogy miénk lesz a kupa. Akkor már biztosan tudtam, hogy még a Boca Juniors sem állíthat meg minket. Végül is szerencsénk volt, hiszen döntetlen lett Buenos Airesben és a mi pályánkon is, aztán tizenegyesekkel miénk lett a trófea. Az istenek velünk voltak.

Géppisztollyal a kezében menekült el

- Ön tulajdonképpen pályaedzőnek vagy másodedzőnek számít?
- Mi igazi teamként dolgozunk. Luis Fernando Montoya a vezetőedző, és Dario Veles mellett én segítek neki mindenben. Nekem elsősorban a csatárokkal kell foglalkoznom, de megbeszélünk mindent, a meccsek félidejében rögtönzött szakmai konzíliumot tartunk.
- Fantasztikus, hogy egy kolumbiai csapat sikertörténetéhez magyar edző is hozzájárul. Ám itthon, gyanítom, senki se tudja, hogy kicsoda ön valójában. Egyáltalán hol futballozott?
- Mezőtúri gyerek vagyok, ott kezdtem el rugdosni, fejelgetni a rongylabdát. Az apám persze megőrült ettől, szegények voltunk, azt akarta, hogy inkább dolgozzak, legyen valami szakmám, hogy egyáltalán megélhessünk. De engem nem lehetett lebeszélni a futballról. S még az sem vette el a kedvem, hogy rendszeresen berúgtam az iskola ablakait, amikor végre bőrfocihoz jutottam. Később játszottam a Debreceni MÁV-ban, aztán Nyíregyházán, sőt a Pécsi Honvédban is. Majd jött a katonaság és a forradalom. Géppisztollyal a kezemben szöktem meg három barátommal együtt, de nem négyen kúsztunk-másztunk árkon-bokron és a határon át, jöttek velünk még százötvenen. Nem tagadom, féltem, még Bécsben is rémülten pillantottam körbe, mikor bukkannak elő orosz vagy magyar kémek, akik katonaszökevényekre vadásznak. Ha magyar szót hallottam, elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se vegyék észre, melyik nemzet tagja vagyok. Végül is szerencsém volt. Bécsben a véletlen összehozott a kolumbiai konzullal, akitől kaptam egy repülőjegyet, és ő biztatott, utazzak el Bogotába, ott új otthonra lelek. Így is történt. Kocsis Imre katonaszökevény 1957-ben Dél-Amerikában landolt, egy tökéletesen idegen világban és kultúrában. De a Jóisten akkor is velem lehetett, hiszen gyakorlatilag a második napon összefutottam egy mamókával, aki magyarul szólalt meg. Én meg majdnem a nyakába ugrottam, úgy megörültem neki. A segítségével kaptam állást a Philips-gyárban, és később mérnöki diplomát szereztem.
- Kolumbiában már nem futballozott?
- Ott futballoztam csak igazán. A Santa Fének lettem az igazolt tagja, profiszerződésem volt, de emellett dolgozni is akartam, no meg tanulni, hiszen tudtam, hogy a labdarúgásból hosszú távon nem élhetek meg. Érdekes, ha visszagondolok, akkoriban, a hatvanas évek elején még alig-alig szerepeltek kolumbiai játékosok a bajnokságban, inkább argentin, chilei és brazil futballisták kaptak lehetőséget. No meg ott voltam én, egy szem magyarként. Sőt európaiként. Arra már határozottan emlékszem, hogy az 1962-es chilei vébén játszott Kolumbia válogatottja, igazából attól kezdve fejlődött a labdarúgás az országban.
- Nem lehetett könnyű megszoknia az ottani életet. Mást sem lehetett olvasni, mint hogy Kolumbia a kábítószer-maffia központja, az ország tele van emberrablókkal, a hegyek gerillákkal, és főként az idegenek számára veszélyes az élet. Vagy mindez túlzás volt?
- Sok igazság van abban, amit mond. Sokáig valóban félve közlekedtem. Mi több, egyik városból a másikba a helyi repülőjáraton mentem, mert ha autóval vágtam volna neki az útnak, a hegyekben biztos, hogy elkapnak, kirabolnak, s vagy elvágják a torkom, vagy egyszerűen váltságdíjat követelnek értem. Az évek során sokat javult a közbiztonság, a nagyvárosokban manapság már nyugodtan lehet élni. Nem mondom, a gerillák mostanában is elő-előjönnek a hegyekből, de már nem ez a jellemző.
- Az Once Caldas, ha jól tudom, nem bogotai csapat.
- Bogotától háromszáz kilométerre, Manizalesben játszik. Van egy negyvenötezres stadionunk, s amikor legutóbb bajnokok lettünk, rendszeresen telt ház előtt mérkőztünk. S persze azóta is, mindig. A klub a története során korábban csak egyszer volt bajnok, ötvenhárom esztendővel ezelőtt. Aztán tavaly odakerültünk Luis Fernando Montoyával és a szakmai stábunkkal. Mindez 2003 tavaszán történt, és az Once Caldas majdnem kiesőhelyen állt, végül bajnokok lettünk. S azóta úgy néznek ránk a városban, mint a csodatévőkre. ---- - Dolgozott a kolumbiai sztárokkal, Faustino Asprillával, Carlos Valderramával vagy a legutóbbi kedvenccel, a jelenleg Angliában, az Aston Villában profiskodó Juan Pablo Angellel?
- Asprillával dolgoztam együtt a Nationalban, Angel pedig majdnem az én felfedezettem. Rengeteget edzettem a fiúval, volt, amikor reggel ötkor keltettem fel, és vittem fel a hegyre, hogy erősödjön. Most már kilenc és fél millió fontot ér, az Aston Villa ennyiért vásárolta meg a River Plate-től.
- Mire a legbüszkébb?
- Sok mindenre. Természetesen elsősorban az Once Caldas sikereire. Aztán arra is, hogy negyedik lettem a kolumbiai teniszbajnokságon. De a leginkább mégis csak arra, hogy fél évig úgy éltem a dzsungelben, mint Tarzan.
- Meglepő dolgokat mond. Először is, hogyan lett mérnök-futballistából teniszező?
- Kipróbáltam. Még Ivan Molinával is játszottam. Úgy látszik, volt tehetségem a teniszhez, mert később egy ideig teniszoktatóként is tevékenykedtem, de aztán visszahúzott a szívem a futballhoz.
- Hogyan lett önből Tarzan?
- Egyszer csak fogtam magam, és otthagytam a civilizációt. Két barátommal bezártuk a lakásunkat, leraktuk az autóinkat, telepakoltuk a hátizsákjainkat, és meg sem álltunk az őserdőig. Vonzott a kaland és a dzsungel. Úgy voltam vele, mindent ki kell próbálni. Nem volt könnyű túlélni ezt a fél évet. Találkoztam bennszülöttekkel, vadállatokkal, kígyót, bogarakat ettem, de végül is élve tértem vissza a korábbi életemhez. Látom, csodálkozik. Pedig nem vagyok sem őrült, sem megszállott. De úgy éreztem akkor, hogy mennem kell. Tapasztalatot, erőt gyűjtenem, hogy legyen mit megírnom. Azóta tizenegy könyvem jelent meg, van közöttük sport témájú, életrajzi ihletésű és filozofikus kötet is.

- Ha már a könyveket hozta szóba, nem hagyhatom ki: nem találkozott a világhírű íróval, Gabriel García Márquezzel?
- Találkoztunk, nem is egyszer. Ha jól tudom, ő most Mexikóban él, mert a hazájában, Kolumbiában túlságosan balos embernek tartják. De majd elfelejtettem: még sportújságíró is voltam, az 1982-es spanyolországi vébéről én tudósítottam a kolumbiai sportlapot.
- Katonaszökevény, mérnök, futballista, teniszező, Tarzan, filozófus, író… Mit hagytam ki?
- Azt, hogy magyar vagyok. Bárhol és bármikor meghallottam a Himnuszt, elsírtam magam. Lehet, hogy túlságosan szentimentális vagyok, de állandó honvágy gyötör. Még akkor is, ha Kolumbiában viszonylagos jómódban élek, s mindenem megvan. Hiányzik Mezőtúr, hiányzik Magyarország.

Szívesen dolgozna itthon is

- Miért nem költözik haza?
- Először 1990-ben jöttem Magyarországra a szökésem óta, és még akkor is volt bennem jó adag félsz. Fogalmam sem volt, nem vesznek-e elő mint katonaszökevényt. Azóta tudom, hogy nyugodtan jöhetek. Apám már meghalt, anyám pedig nagyon beteg, segítem őt, ahogy tudom. Elárulok valamit: ha esetleg valamelyik magyar klub vezetője azt mondaná, nézze, Kocsis úr, magának elég komoly szerepe van abban, hogy egy kolumbiai kiscsapat a világ legjobbja lehet - ettől ugye egy meccs választ el minket -, itt egy szerződés, dolgozzon Magyarországon, bizony elvállalnám. Persze csak azután, hogy Yokohamában megcsókoltam a Toyota Világkupát. Mert azt még begyűjtjük. Küldök önnek akkor egy fényképet, ahol majd ott állok, kezemben a kupával… ---- A hír pillanatok alatt bejárta a világot, és megdöbbentett mindenkit. Andrés Escobar, a kolumbiai válogatott labdarúgója orvtámadás áldozata lett. Ugyanúgy lőtték le őt is, mint annak idején John Lennont. Escobar végzetét alighanem egy öngól okozta, melyet a kolumbiai válogatott mezében az 1994-es, az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon szerzett, éppen a házigazdák ellen. Az az öngól megpecsételte a dél-amerikai csapat - és Escobar sorsát is. Kocsis Imre jól ismerte a tragikus sorsú labdarúgót. Megsiratta, és az első pillanatokban talán el sem hitte, mi történt vele: "Ma már sokkal jobb a közbiztonság, ezt nem győzöm hangsúlyozni. De azért most is létező veszély a terrorizmus, a gerillák támadása. Mindettől függetlenül megrázta Kolumbiát Escobar meggyilkolásának a híre. A világ nagy részén úgy tudták, hogy elvakult drukkerek lőtték le, amiatt, hogy öngólt lőtt az amerikai világbajnokságon. Ehhez halkan tenném hozzá, hogy nem csak a vereség és a kiesés okozta fájdalom mozgatta a gyilkosát, hanem a szerencsejáték is. A tragédia után egyre többet lehetett hallani arról, hogy valaki vagy valakik rengeteg pénzt buktak az egyik fogadási játékon Kolumbia vereségével és Escobar öngóljával. Lehet, hogy ezért kellett meghalnia.…"

Kocsis Imre gyerekfejjel kezdett futballozni Mezőtúron, és mint minden hasonló korú kissrác, példaképet és kedvenc csapatot választott magának. Drukkolt, persze hogy drukkolt a mezőtúriaknak, mint ahogy később a Debreceni MÁV-nak, a Nyíregyházának és a Pécsi Honvédnak, ahol játszott, de a leginkább mégis az Újpest iránt rajongott. S volt a lila-fehéreknél egy futballista, akit mindenkinél jobban kedvelt, s akire példaképként nézett fel. Szusza Ferenc, az újpestiek örökös gólkirálya a Megyeri úti stadion névadója volt és maradt mindig is. Kocsis Imre számára pedig a világ legjobb futballistája: "Én is olyan futballista akartam lenni, mint Szusza Feri. Csodáltam a játékát, és arról ábrándoztam, hogy egyszer én is felhúzhatom a lila-fehér szerelést. Aztán tessék, a sors egészen másként alakította az életemet. Lila helyett zöldbe bújtam, hiszen a szökésem után Bécsben a Rapiddal edzettem. Később Kolumbiában a Santa Fé igazolt játékosaként mindig Szuszáról meséltem a csapattársaimnak. Eleinte nem értettek belőlem egy kukkot sem, csak azt, hogy Szusza, Szusza… "