Újváros: kis pénz, nagy hoki

Az idén tavasszal, egészen pontosan március 13-án bajnokcsapatot ünnepelhetett a dunaújvárosi publikum: kedvencei az Alba Volán negyedszeri legyőzésével – az utolsó, hatodik öszszecsapáson 4–2-re nyertek az Acélbikák – hódították vissza a bajnoki címet megyei riválisuktól, és avanzsáltak a honi jégmezők legjobb csapatává. Hét esztendő alatt negyedszer értek csúcsra a Duna-partiak. Az ilyesfajta sorozatokat produkáló egyletek képviselői általában a sporttörténelminek tekintett első aranyat taksálják a legtöbbre, a sokadik bajnoki cím már jóval kisebb eufóriát vált ki. Nem lenne meglepő viszont, ha Dunaújvárosban e legutóbbi trófea válna a legkedvesebbé, hiszen a vasgyáriak tavaly októberben történetük egyik legvészterhesebb bajnoki szezonját kezdték meg.
A világgazdasági recesszió ugyanis idehaza is erősen éreztette hatását, és nem kerülte el az egyesület névadó szponzorát, a Dunaferr Rt.-t sem. A hazai acélgyártás utolsó bástyája hatalmas veszteségeket halmozott fel, így törvényszerű volt, hogy a gyáróriás jóval kevesebbet tud költeni az egyesület szakosztályaira. Közülük is a talán legrosszabbul az anyagi lehetőségeik miatt sokáig irigyelt jégkorongozók jártak – egyik napról a másikra napi gondokkal kezdtek küszködni.
"Nem arról van szó, hogy a vasgyár radikálisan csökentette volna a támogatását – kezdte Szélig Árpád, a szakosztály elnöke –, sőt, papíron emelkedett is valamicskét a felhasználható pénz. Valójában azonban az összeg reálértéke csökkent, azaz tavaly, de ez érvényes az idei szezonra is, kevesebb jutott és jut, mint mondjuk három évvel ezelőtt.”
A szakmai munkán, a csapat teljesítményén azonban egyáltalán nem érződött, hogy megkezdődött a ki tudja hány szűk esztendő: a szlovák tréner, Dusan Kapusta társulata a bajnoki cím mellett a Magyar Kupát is elhódította, azaz – a még a legfanatikusabbak által is félt – terített betli helyett durchmarschot hozott össze. Ezek után természetesen mindenki azt várta, valamelyest csökkennek a piros-fehérek gondjai, hiszen egy ilyen eredménylajstrommal már oda lehetett állni a szponzorok elé.
"Hiába nyertünk meg mindent – folytatta Szélig –, egyáltalán nem oldódtak meg a gondjaink. Sajnos, túlságosan izolált a város, a Dunaferren kívül nincs igazán jelentős üzem, külső cégeket pedig nehéz meggyőzni, hogy éppen nekünk adják a pénzüket. Ráadásul a média sem könynyíti a helyzetünket, a televízióból eltűntek a hokimeccsek, ha szerepelni akarunk, hat-hétszázezer forintunkba kerül… Ezen kívül viszont mit tudnék felajánlani egy esetleges mecénásnak?”

Viszi a pénzt a nemzetközi szereplés

Így aztán senkit sem lepett meg a vezetők júliusi bejelentése, amely szerint a csapat csak abban az esetben indul el a Kontinentális Kupában, ha olyan csoportba kap besorolást, amelyet valamelyik környező országban rendeznek. Az, hogy Dunaújvárosba hozzanak egy selejtezőt, még elvi szinten sem vetődött fel.
"Szerintem nem sok csapat vágott már úgy a nemzetközi kupasorozatnak, hogy csak otthon ne kelljen játszania – kesergett a szakosztály elnöke. – Mi viszont csak így tudtuk vállalni a szereplést. Szerencsére az első forduló helyszíne, Belgrád, majd a második körnek otthont adó Oswiecim is belátható távolságon belül volt.”
A társulat tehát útra kelt: a szerb fővárosban kapott gól nélkül, több mint félszáz találattal magasodott a mezőny fölé, majd Szilézia felé vette az irányt, ahol a lengyel és fehérorosz rivális mellett az Alba Volánnal kellett megküzdenie a kvartettben. Két döntetlen mellett egy győzelem – az Acélbikák a magyar csapatok közül elsőként, azaz sporttörténelmet írva végeztek a csoport élén, és jutottak a harmadik körbe, ahol a szlovák bajnok Slovan Bratislava, az ukrán aranyérmes Szokol Kijev és az osztrák első Heraklith Villach vár rájuk a hét végén.
"Fantasztikus, amit a gárda produkált – így Szélig. – Rendkívül erős csapatokat utasított maga mögé, ráadásul a játékosok tisztában voltak vele, hogy a fizetésükben ez semmiféle változást nem hoz, ugyanis nem tudunk nekik prémiumot adni. Csak azt a pénzt osztjuk szét köztük, melyet a mérkőzésekkel megkeresnek. Ezen kívül csak az élmény marad nekik, hogy ilyen kvalitású ellenfelekkel csatázhatnak.”
Vélhetően most már a leendő riválisok is másként néznek Dusan Kapusta tanítványaira, mint a nyáron, amikor az osztrák és szlovák élcsapatok egy kézlegyintéssel intézték el a Duna-parti vezetők kéréseit, miszerint egy-egy edzőmeccs erejéig húzzanak korcsolyát a piros-fehérek ellen.
"Nem csak a határokon kívül, idehaza is hallatszottak olyan hangok, hogy a tavalyi remeklés csak kiszaladt eredmény volt – elmélkedett a szakosztály első embere. – Anyagi okok miatt nem tudtunk nagynevű légiósokat hozni, így – ahogy a mondás tartja: szegény ember vízzel főz, sötétben alszik és maga csinálja a gyerekeit – elsősorban a saját nevelésű játékosainkra támaszkodhatunk, akik viszont sokkal jobban tolerálják a jelenlegi helyzetet. Persze a végletekig nem számíthatunk a megértésükre, ha belátható időn belül nem javulnak a lehetőségeink, lehúzhatjuk a rolót. És akkor a magyar hokinak is befellegzik…”