,,Földre szálltak az istenek!” – kiáltotta valaki, s valóban, a Manchesterből érkező különgép szépen megült a ferihegyi kifutó aszfaltján, majd lassan a kijelölt helyére gurult. Többszáz, piros mezbe öltözött fanatikus várta, hogy kilépjenek a tükrös ajtón a világ leggazdagabb és talán legpatinásabb együttesének, a Manchester Unitednek játékosai. Pontosabban nem is jó kifejezés a többes szám, hiszen a repülőtérre zarándoklók többsége egyetlen férfi kedvéért áztatta ronggyá magát ezen a viharos augusztusi délutánon: az úriembert úgy hívják, David Beckham. Tizen- és huszonéves nők álma, lányos anyák rémálma nem váratta sokáig a nagyérdeműt, ötödikként libegett végig a sikoltozó tömeg előtt (mindössze Giggs, Butt, Scholes és Forlan volt fürgébb nála), de amilyen gyorsan érkezett, annál gyorsabban el is tűnt hódolói köréből.
Megérkezett Beckham, de a szurkolóknak olyan volt, mintha tévében néznék
Megérkezett Beckham, de a szurkolóknak olyan volt, mintha tévében néznék
Megérkezett Beckham, de a szurkolóknak olyan volt, mintha tévében néznék
Megérkezett Beckham, de a szurkolóknak olyan volt, mintha tévében néznék
A szőke középpályás nagy tettet vitt véghez: úgy húzta el a csíkot a magukból kikelt lányok előtt (utoljára talán Elvis koncertjein lehetett ilyen sikoltozást hallani), hogy egyetlen jóindulatú pillantást sem vetett rájuk, a mosoly pedig végképp nem szerepelt fegyvertárában. Nagyjából akkor vághat ilyen unott képet az ember, amikor hajnalban legszebb álmából fölkelve kell kimennie WC-re. Beckham utat tört magának a tömegben, leadta táskáját a busz mellett, majd azonnal fel is libbent a csapatszállítóra. Persze az aláírásra vagy akár csak egy intésre váró fociszurkolót alig nehezebb lerázni, mint egy éhes oroszlánt, így hát a hoppon maradt drukkerek ott tolongtak a busz mellett, hogy egyetlen pillanatra, de találkozzon tekintetük egy ,,földre szállt istennel”. Beckham természetesen nem tette meg ezt a szívességet, nyugodtan hátat fordított az ablaknak, és látszólag kedélyes beszélgetésbe fogott csapattársaival – mintha a repülőn nem lettek volna már több órát összezárva. Egy biztos: ha valaki kedvéért többszázan mennek ki a repülőtérre, annak illik legalább egy fejbiccentéssel üdvözölni őket. Nem kell mindenkitől megkérdezni, hogy van a kedves mama, nem kell minden kissrác fejét megsimogatni, nem kell minden orra alá odadugott papírlapra odafirkantani a nevét – megjegyzem, Beckham egyetlen autogramot sem adott, még azt a kisfiút sem volt hajlandó észrevenni, aki begipszelt, törött karral nyújtotta papírját és filctollát –, de közömbös képpel, lassítás nélkül végigmenni a szurkolóktól karnyújtásnyira, az végképp nem dukál. Még akkor sem, ha tényleg a világ egyik legjobb focistájáról, és tényleg a világ egyik legjobb pasijáról van szó. Merthogy a labdarúgó nagyon jól fest, ahhoz nem férhet kétség. A magazinok hasábjain hetente megcsodálhatjuk, de amikor élőben is ugyanolyan hibátlan frizurával (jelentem, most szőkített, kissé kócosított, de már hosszabb fazonú), testtartással és ápolt arcbőrrel jelenik meg, akkor csettinthetünk egyet elismerésünk jeleként. Csak az a fránya, már-már arroganciának minősülő nemtörődömség ne lenne…
