Kinek volt könnyebb dolga?

Amikor július 21-én, a franciaországi Magny-Cours-ban a német Michael Schumacher megszerezte pályafutása ötödik világbajnoki trófeáját, valami megváltozott. Több mint négy évtizeden keresztül a legtöbben – a szakértők és laikusok egyaránt – úgy tartották, hogy az argentin Juan Manuel Fangiót senki sem lesz képes utolérni.Schumachernek azonban sikerült elérni a "lehetetlent”, ami után felvetődik a kérdés: "Vajon Fangio, vagy Schumacher minden idők legnagyobb autóversenyzője?” A kérdésre lehetetlen válaszolni, és nem is szabad, hiszen Fangio és Schumacher fél évszázadnyi eltéréssel versenyzett. És a két korszak között hatalmas különbségek vannak. Fangio idejében mások voltak a pályák, az ellenfelek, mások voltak a versenyszabályok, más volt a pontozási rendszer és mások voltak a versenyautók is. Az argentin kétszáz lóerős együlésesekben nyomta a gázt, míg Schumachernek az űrtechnikával is felszerelt 900 "lovas” autókat kell megszelídítenie. Fangio a Formula–1 hőskorában alkotott maradandót, míg Schumacher akkor vált legendává, amikor az F1-et már a világ egyik első számú sporteseményeként tartották számon.
Az összehasonlítás egyvalamiben mégis megállja a helyét. Noha a Formula–1 az elmúlt fél évszázadban alapjaiban változott meg, mégis változatlan maradt. A száguldó cirkuszban ugyanis mindig nehéz volt a csúcsra jutni, és csak azok a pilóták tudtak maradandót alkotni, akik a legjobban alkalmazkodtak a hétről hétre változó körülményekhez. Az alkalmazkodóképesség tekintetében pedig Schumacher a jobb. Igaz egyből hozzá kell tenni: nem tudhatjuk, hány vb-címet gyűjthetett volna még be Fangio, ha 1958-ben váratlanul nem vonul vissza. (Fangio barátja, Musso a Reims-ben tartott Francia GP-n meghalt, amelynek a hatására az argentin pilóta azonnal hátat fordított a Formula–1-nek.)
A két ötszörös világbajnok összehasonlítását az ellenfeleikkel kezdjük, hiszen egy pilóta nagyságát az mutatja meg a leghitelesebben, hogy hány nagynevű rivális ellenében sikerült győznie.

Az 1911-ben született Fangio 1950 és 1958 között versenyzett a Formula–1-ben, amely időszakban rengeteg veszélyes ellenféllel kellett megküzdenie. Köztük volt három világbajnok, Ascari, Farina és Hawthorn, akik mellett még nyolc másik legenda, Moss, Brooks, Collins, Trintignant, Gonzales, Musso, Taruffi és Fagioli is megnehezítette az olasz származású argentin dolgát, hiszen ők összesen 32 alkalommal voltak futamgyőztesek a Fangio-érában.
Az 1969-ben született Schumacher 1991-ben kezdte a karrierjét, és neki sokkal több világsztárral kellett felvennie a harcot. A kerpeninek pályafutása során eddig összesen hét világbajnokkal, Prosttal, Sennával, Piquet-vel, Häkkinennel, Mansell-lel, Damon Hill-lel és Jacques Villeneuve-vel kellett viaskodnia, és ez még akkor is nehéz feladat volt, ha Piquet-vel, Prosttal, Sennával és Mansell-lel igazándiból nem tudta öszszemérni a tudását. (Piquet 1991-ben elhagyta az F1-et, Mansell az 1992-es vb-címe után szintén hátat fordított a sorozatnak, Prost 1993-ban hagyta abba a versenyzést, Senna pedig 1994-ben halálos balesetet szenvedett.) A négy előbb említett klasszis kiválása után azonban nemcsak Häkkinennel, Hill-lel és Villeneuve-vel kellett párharcot vívnia Schumachernek, hiszen hat másik versenyző, Coulthard, Patrese, Ralf Schumacher, Alesi, Montoya és Barrichello is folyamatosan veszélyt jelentett, illetve jelent rá. Ôk hatan összesen 37-szer előzték meg a németet.
A Formula–1-ben azonban nemcsak a pilóták tehetsége számít, hanem a technikai háttér is. Fangio és Schumacher pedig kiváló autókat vezethetett. Igaz, rögtön hozzá kell tenni, hogy Fangio szinte mindig a mezőny legjobb négykerekűjét irányíthatta, míg Schumachernek rengeteg időt kellett eltöltenie a fejlesztésekkel, hogy végre ütőképes autóval száguldozhasson.

Fangio folyamatosan váltogatta a csapatait – volt, hogy egy szezonon belül is – annak érdekében, hogy mindig a legjobb kocsikban ülhessen. 1951-ben Maseratival, 1954-ben és 1955-ben Mercedesszel, 1956-ban Ferrarival, míg 1957-ben megint Maseratival lett világelső.
Schumacher azonban hűséges típus. Miután 1991-ben egy futamon indult a Jordannel, 1995-ig a Benetton-Renault alakulatot szolgálta. És ő tette naggyá csapatot: a 27 Benetton-győzelemből tizenkilenc a német nevéhez fűződik. Schumacher a több évtizedig csak vegetáló Ferrarit is újra felvirágoztatta. Amióta 1996-ban megérkezett Maranellóba, a Ferrari 1979 után végre ismét egyéni világbajnok lett, és a 49 ferraris diadalból negyvenhármat Schumacher jegyzett.

A Fangio és Schumacher teljesítménye közötti különbséget azonban az eltérő szabályok bemutatásával lehet talán még jobban megértetni. Amelyekből az derül ki, hogy Fangiónak könnyebb volt győznie. Egyfelől az ötvenes években sokkal kevesebb Grand Prix-t tartottak egy szezonon belül, ráadásul nem mindegyik futam végeredménye számított bele az összetettbe. Az első világbajnoki címét úgy szerezte Fangio, hogy 1951-ben nyolc vb-viadalt rendeztek, és négy futamgyőzelemmel már világbajnoknak érezhette magát. És az ezt követő címeinél is hasonlóak voltak a statisztikák (1954: 9/5, 1955: 7/5, 1956: 8/5, 1957: 8/5). Fangiót azonban nemcsak a mínuszolás lehetősége (a pilóták legrosszabb négy vagy öt eredményét nem vették figyelembe) hanem egy másik, azóta megszüntetett szabály is segítette. Ha egy versenyző autója elromlott a viadal alatt, akkor a küzdelem folytatása érdekében beülhetett a csapattársa autójába. Ezt a lehetőséget pedig sokszor ki is használta Fangio. A legemlékezetesebb eset az 1956-os Olasz GP-n történt, amely az idény utolsó versenye is volt egyben. Fangio Ferrarija felmondta a szolgálatot Monzában, és csak azért tudott világbajnok lenni Moss ellenében, mert csapattársa a szintén vb-esélyes Collins, lemondva a saját dicsőségéről, átengedte neki az F166-os Ferrarit.