Nem a magyar válogatott mellett szólnak a számok…

MEGHÖKKENTŐ AZ ADAT: néhány nap híján már negyven (!) éve, hogy a magyar labdarúgó-válogatott nem szerzett pontot Hollandia ellen, 1984. október 17-én Magyarország a rotterdami vb-selejtezőn nyert 2–1-re. Az pedig egészen megdöbbentő, hogy a nemzeti csapat a legutóbbi hét találkozón (1987 óta) harminchat gólt kapott, s csupán hetet szerzett. Ha figyelembe vesszük, hogy Hollandia ezt megelőzően a két ország válogatott mérkőzéseinek történetében összesen tizenhárom gólt rámolt be a magyar kapuba, elképesztő a szám.

Hogy mit jelent a harminchat kapott gól?

Legyen elég annyi, a magyar nemzeti csapat az összes, azaz tizenhét meccsen huszonkilenc alkalommal volt eredményes… S még egy adat a számháborúhoz: a 2010 és 2013 közötti öt meccsen huszonhét gól került a kapunkba, legutóbb 2013. október 11-én kaptunk ki vb-selejtezőn 8–1-re. Ezt követően Szalai Ádám őszinte kifakadása volt a slágertéma. Ami a tétmérkőzéseket illeti, Hollandia hét vb- vagy Eb-selejtezőt nyert meg, a mieink hármat, kettő végződött döntetlenre. Az első éles találkozó az 1961-es holland–magyar (0:3) vb-selejtező volt.

A legnagyobb arányú magyar siker (6:2) az első mérkőzésen (1930. június 8., Üllői út) született, Avar István három gólt lőtt – rajta kívül ezt csak (összesítve) Dzsudzsák Balázs mondhatja el magáról –, az újpesti csatár ekkor húzta fel második alkalommal a nemzeti mezt. Az egykori támadó a válogatott mérkőzésein több gólt szerzett, mint ahányszor pályára lépett (21 meccs/24 gól), a hollandokon kívül Csehszlovákia és Svájc hálóját is három-három góllal terhelte meg. Hogy Avar István teljesítménye kikéhez mérhető a honi mezőnyben? Nos, klubtársa, Szusza Ferenc indexe 24/18, Deák Ferencé (SZAC, Ferencváros) 20/29, de a Nemzeti Sport finoman szólva sem volt elájulva a teljesítményétől, és a következőket írta: „Ő is, Toldi is ludas abban, hogy a csatárjáték nem volt igazi magyaros és igazán nagyvonalú.” A második találkozó Amszterdamban 2:1-es magyar sikert hozott, az ellenfél a harmadikon vágott vissza, vb-ezüstérmes válogatottunk Rotterdamban 3:2-es vereséget szenvedett (1939. február 26., öt magyar pályára lépett a vb-finalista együttesből). Leen Vente duplázott, a balszélső Gyetvai László második válogatottságán első gólját szerezte, a másik magyar találat a Phőbus jobbszélsője, Béky Bertalan nevéhez fűződik. Az NS mégis ezt írta: „A két szélső kimondottan gyengén játszott.”

A két válogatott első tétmérkőzésén viszont kimondottan jól: az 1961. április 30-i rotterdami vb-selejtezőn Sándor Károly „szemfüles”, Fenyvesi Máté „okos” gólt szerzett a 3:0-ra megnyert mérkőzésen.

Jó sok dohánnyal lehetett pénzt keresni – a trafikban

Érdemes egy gondolat erejéig kitérni arra, milyen is volt a holland labdarúgás akkoriban.

Az 1958–1959-es idényben az Eredivisie 386 szerződtetett futballistája éves átlagban 2800 guldenes – ez mai árfolyamon cirka tízezer euró – jövedelmet mondhatott magáénak, számos neves játékos dohánnyal keresett pénzt (azaz átvitt értelemben dohányt…), magyarán két edzés között beállt a dohánybolt pultja mögé. A magyarok elleni vb-selejtezőn pályára lépő amszterdami Bennie Muller és csapattársa, az idővel nemes egyszerűséggel csak Mr. Ajax névre hallgató Sjaak Swart főfoglalkozásban trafikos volt. A vb-selejtező előtti edzőmeccsen a keret 14:1-re győzött egy gödöllői vegyes csapat ellen, Baróti Lajos szövetségi kapitány még a találkozó közben meg is jegyzete: „Nagyon bízom abban, hogy a csatárok Rotterdamban is rúgnak három-három gólt.” Na jó, összesen rúgtak hármat, ennek ellenére az ősz mester így értékelt: „Végtelenül örülök a szép győzelemnek.” A Bp. Honvéd fedezete, Kotász Antal bizonyult a mezőny legjobbjának, Barcs Sándor, az MLSZ elnöke meg is jegyzete: „Valósággal uralta az egész pályát.” A mérkőzésen jelen volt Leo Horn, a londoni 6:3 holland játékvezetője, aki szerint „a magyar csapat az I. félidőben »Wembley« értékű játékot nyújtott.” Az NS is utalt hasonlóra: „A magyar csapat az első félidőben nemcsak elérte, hanem annak több szakaszában alaposan túl is szárnyalta az 1959-es év legjobb teljesítményeit is.” A miheztartás végett: abban az évben több szaklap, így a France Football is a magyar tizenegy teljesítményét értékelte a legjobbra. A visszavágón (1961. október 21., Népstadion) csupán 3:3-as döntetlenre futotta, a középhátvéd Sipos Ferenc annyira el volt keseredve önmagához képest gyenge játéka miatt, hogy a banketten a Gundel étteremben egy fröccsöt sem ivott meg…

Az 1966-os vb után Illovszky Rudolf a Hollandia elleni Eb-selejtezőn (1966. szeptember 7., Rotterdam) ült először a kispadon. Válogatottunk a hazaiak 2:0-s vezetése után egyenlített (2:2), Albert Flórián dohogott: „Be kellett volna rúgnunk a helyzeteinket.” A „trafikos” Muller és Swart játszott, de utóbbi mellett a csatársorban bemutatkozott a később háromszoros aranylabdás Johan Cruyff – ő szerezte a házigazdák első gólját –, Klaas Nuninga (civilben tanító volt) és Piet Keizer. A nem sokkal később, 1969-ben BEK-döntős Ajaxból Barry Hulshoff és Wim Suurbier hivatalnokként dolgozott… A Népstadionban 2:1-re megnyert visszavágót (1967. május 10.) követően Albert, az esztendő későbbi aranylabdása nem a kihagyott helyzetek miatt morgott: „Régen játszottam ilyen tisztátalanul küzdő csapat ellen.”

Érdemes egy kissé kitekinteni. A hatvanas években alakult ki Hollandiában a profizmus, Johan Cruyff és Piet Keizer után lassan a többi futballista is hivatásos szerződést kapott. Nem véletlen, hogy a legendássá váló szakvezető, Rinus Michels irányításával az amszterdamiak BEK-döntőt (1969) játszottak, aztán megnyerték a kupát (1971), majd Kovács Istvánnal kétszer is (1972, 1973). A tiszta profizmusra az Ajax után a Feyenoord állt át, amely meg is nyerte a BEK-et 1970-ben az osztrák Ernst Happel vezetésével. A rotterdami együttes 1974-ben az UEFA-kupát is elhódította, ez a PSV-nek is sikerült (1978), míg a Twente döntőbe került (1975). Hogy mennyire nem szakadtak meg az amatőr gyökerek, jó példa, hogy az FC Amsterdam kapusa, az 1974-ben vb-ezüstérmes Jan Jongbloed 1975-ben, harmincöt évesen kapta volna meg első főállású profi kontraktusát. Nem tartott rá igényt, továbbra is a dohányboltjából járt az edzésekre… Ez idő tájt az Újpesti Dózsa bejutott a VVK-döntőbe (1969), a BEK-elődöntőbe (1974), a Ferencváros a KEK-fináléba (1975) és a négy közé az UEFA-kupában (1972).

A magyar és a holland labdarúgás közti erőviszonyok változását jól jelzi két eredmény is: az 1957–1958-as BEK-negyeddöntőben a Vasas kiejtette az Ajaxot (2:2, 4:0), viszont 1971 márciusában a franciák elleni Eb-selejtezőre készülő magyar válogatott gerincét adó Budapest-válogatott 3–1-es vereséget szenvedett az 1970-ben BEK- és világkupagyőztes Feyenoordtól. A szakma itthon azt taglalta, mennyivel korszerűbb, gyorsabb futballt játszanak a rotterdamiak…

Legutóbbi sikerünket az 1984-es rotterdami vb-selejtezőn értük el, Magyarország Varga József kihagyott tizenegyese ellenére 2–1-re nyert (a meccsről október 17-én írunk részletesen). Ami viszont szomorú, hogy itthon (1985. május 14.) elmaradt a győzelem, sőt, Frank Rijkaardék Rob de Wit góljával 1–0-ra nyertek. Hiába figyelmeztetett Mezey György szövetségi kapitány: „A közönség ünnepelni jön, gondoskodnunk kell tehát az ünnepről.” Nem sikerült, az NS címlapján ez állt: „A célt elértük, az ünnep elmaradt.” A holland győzelem azt jelentette, hogy nem az osztrákok, hanem a hollandok kerültek a pótselejtezőbe, más kérdés, hogy a holland–belga párharcból az utóbbi jutott ki a mexikói vb-re. A hazai vereség Nyilasi Tibornak különösen kellemetlen volt: az Austria Wien játékosaként kihagyott több nagy helyzetet… A mexikói vb-kudarcot követően Komora Imre lett a szövetségi kapitány, az Eb-selejtezőben pedig Hollandia jött ellenfélnek (1986. október 15.), Marco van Basten góljával a vendégek 1–0-ra nyertek. „Egyszer sem lőttünk kapura” – írta az NS.

Johan Cruyffék nemzedékét követte a Ruud Gullit-generáció

Végh Antal író borzolta a kedélyeket, amikor a találkozót megelőzően egy holland újságban azt nyilatkozta, az 1985-ös vb-selejtezőn négy magyar nem játszott teljes erőbedobással, ám a többek között a „Miért beteg a magyar futball?” című könyvével hírhedtté váló író neveket nem említett… A visszavágón már Verebes Józseffel a kispadon (1987. április 29.) a Rijkaarddal, Gullittal, Van Bastennel felálló ellenfél 2–0-ra győzött, „a narancsmezesek semmi esélyt nem adtak”. A Belgiumból Rotterdamba átruccanó 92-szeres válogatott Fazekas László költői kérdést tette fel: „Mit lehet itt csinálni? A hollandok önmagukat múlták felül. Még többet is rúghattak volna.”

Ha kitekintünk a nemzetközi porondra, Johan Cruyff nemzedékét mintegy évtized múlva Ruud Gullit generációja követte, a PSV BEK-győztes (1988), az Ajax KEK-győztes (1987) lett, elhódította az UEFA-kupát (1992), továbbá az amszterdami klub BL-győztes (1995), és -döntős (1996) is volt. A holland válogatott pedig 1974 után 1978-ban vb-második, majd Európa-bajnok (1988).

A két válogatott legutóbbi hat összecsapása vesszőfutás a mi szempontunkból. A 2–0-ra elvesztett 1987-es Eb-selejtezőt követően ismét Verebes József ült a kispadon. A „Mágus” Puskás Ferenctől vette át az együttest – amúgy nem volt esély kijutni az 1994-es vb-re – és március 9. és június 8. között nyolc alkalommal (két döntetlen, hat vereség) irányította a nemzeti csapatot. Nem sokkal az 1994-es vb rajtja előtt (június 1., Eindhoven) Magyarország 7–1-re kikapott Hollandiától. Noha Ruud Gullit néhány nappal azelőtt hagyta el a Dick Advocaat irányításával készülő hazaiak nordwijki edzőtáborát, maradt klasszis bőven: a De Boer testvérek, Frank Rijkaard, Ronald Koeman, Den­nis Bergkamp, Marc Overmars… Verebes József nem foglalkozott az aranylabdás (1987) távozásával: „Nekünk mindegy, hogy Gullit játszik-e.” Mit lehet erre mondani? Tényleg mindegy volt… A Váccal abban az esztendőben bajnok Puglits Gábornak azért nem: „A legszívesebben sírva fakadtam volna, ilyen keserű élményben sohasem volt részem.” Puskás Ferenc szerint: „Ilyen játékritmushoz a magyar labdarúgók nincsenek hozzászokva.” Dombi Tibor próbált utat mutatni: „A gyökereknél kellene változtatni, mert különben sohasem tudunk majd előre lépni.”

Nemigen sikerült… Bár a következő találkozón (2010. június 5., Amszterdam) a vb-re induló ellenféltől csak hatot kapott a honfitárs Erwin Koeman csapata (6–1), ennek ellenére: „A szövetségi kapitány nem érzi úgy, hogy le kellene mondania, holott a helyzet kilátástalan.” Pedig: „Az amszterdami mérkőzés tökéletes tükörképe volt a futballunknak: egyik pillanatról a másikra szétesett a kirakatcsapatnak tartott válogatott, és ennek újabb fájó pofon lett a vége.” Erwin Koeman így reflektált a kritikákra: „Miért kellene feladnom?” Az NS sürgetett: „(…) már holnap ki kellene mondani, hogy Csányi Sándor (vagy bárki más) veszi át az MLSZ irányítását. Bár már az is késő. Mondják, fejétől bűzlik a hal – de most ott tartunk, hogy feje sincs a halnak, mégis orrfacsaró bűzt áraszt.” Bert van Marwijk holland szakvezető viszont örömmel állapította meg: „Kiválóan futballoztunk.” A narancsmezesek vb-ezüst­érmesek lettek. Itthon napvilágot látott, hogy a németek (0–3) és a hollandok (1–6) elleni mérkőzésért négyszázezer eurót kapott a jelentős anyagi gondokkal küzdő MLSZ. Az NS így fogalmazott: „Vagyis 113 millió forintért verette agyon magát a nemzeti együttes.”

Majdnem egy év elteltével már Eb-selejtezőn (2011. március 25.) a Puskás Ferenc Stadionban Egervári Sándor kapitánykodása idején a válogatott 4–0-s vereséget szenvedett. Néhány minősítő mondat: „A bokszban ez kiütés lenne. (…) Csalódást okozott a válogatott játéka: nemzeti csapatunk csak asszisztált az esélyesebb hollandok örömfutballjához.” Egervári Sándor: „Sajnos egy álommal kevesebb maradt ezen az estén számunkra”, majd hozzátette, erősnek kell lenni – a visszavágó négy nap múlva következett… Az Amsterdam ArenA küzdőterén a 78. percben 3–3 volt az állás, ezt követően Dirk Kuyt – ő szerezte a negyedik és ötödik holland gólt – és társai rátettek egy lapáttal, 5–3-ra győztek. Az NS-től ketten kaptak 8-as osztályzatot, a Liverpool csatára és a szintén kétgólos – akkor a Fulhamet erősítő – Gera Zoltán.

A Puskás Ferenc Stadionban 2012. szeptember 11-én 4–1-re elvesztett vb-selejtező után az NS ezt írta a címlapon: „Különösen annak fényében fájó a vereség, hogy a kétségkívül esélyesebb vendégek nem csináltak semmi különöset, köszönték szépen a felkínált esélyt, éltek vele…” Továbbá: „Mi csak néztük őket. (…) A hollandok más sebességen és dimenzióban is futballoztak.” A játékosok közül a kapus Bogdán Ádám többek közt ezt mondta: „Elnézést kérünk a szurkolóktól.” A 90. válogatottságán pályára lépő Dirk Kuyt szerint: „(…) a magyarok javára szól, hogy valamelyest jobban játszottak, mint másfél éve, amikor négy nullára nyertünk ugyanitt…” Juhász Roland nem volt ennyire elnéző a csapattal, ő így minősített: „Mint az amatőrök.” Egervári Sándor feszült volt, zavarta Louis van Gaal kritikája, a holland kapitány szervezetlennek tartotta a magyarokat: „Hogy egy komoly szakember értékelje a másik csapat játékát, számomra több mint döbbenetes.”

A három Eb-szereplés miatt is halványulhat a 8–1 emléke

Sajnos inkább a visszavágó (2013. október 11., Amszterdam) volt döbbenetes… Még úgy is, hogy majdnem mindenki úgy vélte, „saját magukat megverhetik a hollandok, de mi aligha leszünk képesek rá…” A 8–1-es vereség után a következő szerepelt az NS címlapján: „Itt a vég!” Továbbá: „Rendkívül súlyos pofonba szaladt bele Amszterdamban a vb-ről álmodozó magyar válogatott, a hollandok szórakozva játszadoztak el a mieinkkel… (…) a negyedik helyre esett vissza az Egervári-csapat – a kapitány bejelentette lemondását.” A rideg valóság: „Minden poszton kudarc, avagy a földbe döngölt csapat.” Az NS október 13-i címlapján ez állt hatalmas betűkkel: „Mikor lesz itt futball?” A címet válogatottunk nagy kudarcát hozó vereségei ölelték körül – mintegy béklyóként. „Szakmai csőd, képzetlen játékosok, minősíthetetlen közeg=magyar futball”. Így, több mint egy évtized távlatából érdemes idézni a Hertha akkori utánpótlásedzőjét, Dárdai Pált: „Három magyar fiam van, itt tehetségnek mondják őket, szóval igyekszem tenni a magyar labdarúgásért, pénteken is magyar zászlókkal a tévé előtt szurkoltunk. Volna…”

Az Andorra elleni vb-selejtező előtti sajtótájékoztatón a megbízott szövetségi kapitány, Csábi József után a Schalke csatára, Szalai Ádám utalt a Hollandia ellen 8–1-re elvesztett mérkőzésre, szerinte a két keretet elnézve reális eredmény született, a meglévő játékosállománnyal ennyit lehet felépíteni, mert nincsenek meg az alapok. Nem finomkodott…

Azóta gyökeres változásokon ment keresztül a magyar futball, a válogatott három Eb-n vett részt. Ám a két ország futballját összehasonlítva nem lehet azt mondani, hogy Magyarország esélyes lenne a 2024-es Eb-elődöntős Hollandia ellen.

„Megdöbbentő, hogy ilyenkor minden szakember egymás háta mögött mutogat egymásra, egyetlen olyan ember nem volt még, aki kiállt volna a kamera elé, és kijelentette volna, hogy mondjatok nekünk egy vagy két olyan játékost, aki topcsapatban hétről hétre teljesít.” Szalai Ádám határozottan fogalmazott: „Kérem, ne hülyítsük egymást!” De nemcsak a játékosokat, hanem a minőségi edzőket is hiányolta, hiszen, mint fogalmazott, az elmúlt húsz évben nem volt olyan magyar edző, aki nemzetközi szinten letett volna valamit az asztalra. A játékos hozzátette, nem ért egyet azokkal, akik a sikertelenséget a körülményekre vagy a pénztelenségre fogják: „Annyira le vagyunk maradva a képzésben, hogy az valami elképesztő. Az elszántság és a fejlődni akarás hiányzik, aki tanulni akar, az nézze meg, hogyan működnek az európai topcsapatok. Ebből fog a magyar válogatott élni, nem most, huszonöt-huszonhét évesen fogunk megtanulni futballozni.”

A két ország legjobbjai három alkalommal nem hivatalos mérkőzésen mérték össze erejüket. Hollandia–magyar profi válogatott 6:5 (1933. június 25., Amszterdam) Fecskék–Csikók (a magyar csapat) 1:5 (1934. január 24., Rotterdam) Hollandia–Magyarország 0:1 (1936. december 9., Rotterdam)