Ugrás az anyós nyakába

Euforikus pillanat volt. Hasonló, mint amikor apai nagyanyám réges-régi Philips rádióján Kőbányán hallgattam, amint Fenyvesi Máté gólt fejelt a Juventusnak, s ezzel az FTC 1965-ben megnyerte a Vásárvárosok Kupáját. Hasonló, mint amikor anyai nagyapám Duna tv-készülékén Csákváron néztem, amint Albert indította Benét, ő beadott, és Farkas Jancsi szenzációs gólt lőtt a brazilok hálójába Liverpoolban az 1966-os világbajnokságon. Hasonló, amikor Szőke Pista 1972-ben Belgrádban szerzett győztes gólt a románok elleni megismételt meccsen, s a válogatott kijutott az Európa-bajnokságra (akkor ez azért volt nagy tett, mert nem 16 csapat részvételével rendezték meg a kontinensviadalt, hanem négyes döntőt tartottak). Hasonló, amikor 1985-ben Székesfehérvárott Wittman Géza csodálatos szabadrúgása után a Manchester United hálójába került a labda (végül 11-esekkel a Videoton került be az UEFA-kupában a legjobb négy közé, majd a döntőben a Real Madriddal szemben maradt alul). Hasonló, amikor 1985-ben Bécsben Détári Lajos egészen parádés csel után lőtt az osztrákok kapujába a világbajnoki selejtezőn. Hasonló, amikor 1995-ben Vincze Ottó Zürichben szerzett óriási gólokat a Grasshoppers–FTC találkozón a Bajnokok Ligájában.Szóval Szabics Imre 2003. október 1-jén Stuttgartban több mint húsz méterről lőtt gyönyörû gólt az 50. percben a Manchester Unitednek BL-csoportmeccsen. (Két perccel később pedig remekül passzolt Kevin Kuranyi elé, aki szintén betalált Tim Howard hálójába.)Aki volt már futballmeccsen, s valóban szurkolt – tehát nem verekedett, nem minősíthetetlen transzparenseket emelt a magasba, nem dobált be a játéktérre különböző pirotechnikai eszközöket –, az tudja, mire gondolok. Amikor itt, legbelül valami csodálatosat érez az ember, valamilyen egészen különleges módon dobban meg a szíve, s fantasztikus boldogság tölti el. Néhány tized másodpercig tartó csönd következik, majd pedig eszeveszetten elkezd kiabálni: "Góóóóóóóól!!!, Góóóóóóóól!!!, Góóóóóóóól!!!”, üvölti, felugrik a helyéről, kezével a levegőbe csap, s átöleli az éppen mellette szintén őrjöngő drukkertársát. E koreográfia otthon, a tv-készülék előtt is ugyanez, azzal a kivétellel, hogy ha nem a haverjával nézi az ember a meccset, esetleg az éppen ott lábatlankadó anyósát puszilja meg, aki ezt az örömkitörést természetesen nem tudja mire vélni. (Hacsak nincs olyan szerencséje a vejnek, hogy a "drága mama” is fociőrült. Aki a hetvenes években járt a Népstadionban – voltunk ezzel így vagy nyolcvanezren egy-egy kettős rangadón –, s a Verseny utcán át közelítette meg az arénát, s az utca közepe táján felfelé nézett, az néhány emelet magasságban láthatott egy fehér fejkendős nénit, amint lelkesen integetett az ablakból, amely alá jó nagy betûkkel Albert neve volt pingálva.)Szóval euforikus pillanat volt. Ismét magyar gólnak lehetett örülni egy jelentős tétmeccsen, s ez akkor is igaz, ha ennek a magyar gólnak a németek még nálunk is sokkal jobban örültek. Végre újra magyar játékosról szólt a történet, s higgyék el, azért nagyon nagy szó ez, mert szépen lassan felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik nem ismeri ezt az érzést. Ha valamiért, hát ezért is nagyon lehet haragudni azokra a politikusokra, vezetőkre, szakemberekre, játékosokra, akik idáig juttatták a magyar labdarúgást. Ôk ugyanis ezt a fantasztikus, semmi mással össze nem hasonlítható érzést is elvették az emberektől. Ez ugyan már ennek a hétnek a témája, de nem lennék boldogtalan, ha szombaton akár többször is az anyósom nyakába kellene ugranom…