A honi futball szentélye

"Megfiatalodom, amint kutatok az emlékeimben! – mondta Baróti Lajos korábbi szövetségi kapitány, amikor arra kértük, idézzen föl néhány felejthetetlen, Népstadionban játszott mérkőzést, emlékezzen egy-egy cselre, lövésre, a telt házas derbik hangulatára. – Ismét ott ülök a kispadon, és újra érzem azt a borzasztó idegi megterhelést, amit a válogatott edzőjeként éltem át meccsről meccsre, amikor nemritkán százezer ember akarta oly görcsösen a magyarok sikerét, ami nagyban függött tőlem.”

Tizenkét meccses veretlenség

A szakember, idézett mondatai után, hirtelen 1958 áprilisába "utazott”. Nem véletlenül: e hónap huszadik napján mutatkozott be a nemzeti együttes vezéreként a Népstadionban (Magyarország–Jugoszlávia 2–0, persze ekkor is százezren váltottak belépőt), és a gólszerzők sem akárkik, előbb az MTK-mítosz, Sándor Károly villant, majd a Salgótarjánról behívott, különben ekkor debütáló Vasas Mihály köszönt be.
"Az ember hirtelen azt sem tudja, miről szóljon, játékosokról, edzőkről, rangadókról. – mondta Baróti Lajos. – A Népstadionban minden jegyzett futballnemzet megfordult, játszottunk itt az uruguayiaktól kezdve az argentinokig, a braziloktól az amerikaiakig, nem beszélve arról, hány meg hány európai hatalmasság lépett a gyepére. Az ötvenes-hatvanas években rendre forró hangulatú fellépéseink voltak ott, ötvenezer szurkoló előtt a legritkább esetben szerepeltünk. Csodálatos időszak volt!”
Mi az hogy! Baróti Lajossal az 1958. áprilisi föllépést követő 11 népstadionbeli meccsen veretlen maradt a válogatott, vizitálhattak itt a belgák, a svédek, az angolok, a nyugat-németek, kullogva távoztak. Miként a svájciak, akik a négyszer is beköszönő Tichy Lajos vezérelte magyaroktól kaptak egy nyolcast.
Aztán a tizenharmadikon megszakadt a sorozat… Az osztrákok jöttek, láttak és győztek is: mégpedig 2–1-re.
"Akkoriban velük mindig különleges összecsapásaink voltak – mondta még a legendás kapitány. – Mintha klubok mérkőztek volna egymással. Leginkább a Fradi–MTK rangadók hangulatát idézték ezek a találkozók. A játékosok tökéletesen ismerték egymást, majdhogynem lényegtelen volt, melyik fél válogatottja az erősebb! Micsoda meccseket vívtunk!”

Előretolakodott a Himnusz alatt

Bene Ferenc legnagyobb egyéni sikere nem a Népstadionhoz kapcsolható (az 1964-es tokiói olimpián a hat magyar gólból éppen hatot rúgott Marokkónak – balszerencséje, ennek az úgymond amatőrválogatottnak a teljesítménye nem minősült hivatalos válogatott mérkőzésnek), azért rengeteg kellemes élménye van a létesítményről. No, meg kellemetlen is, hiszen 150 centiméteres gyerekként bizony nem sokat látott az ötvenes évek mérkőzéseiből.
"Életemben először az 1954-es FTC–Vasas Esti Kupa-találkozón jártam a Népstadionban, ahol ugyan nem volt telt ház, de már az a hangulat is megfogott – emlékezett Bene Ferenc. – Az ötvenkilences magyar–nyugatnémet meccsen talán már egyetlen ember sem fért volna be a lelátóra. Nekem szerencsém volt, valahol fent a kakasülőn még kaptam helyet, ám azt vettem észre, hogy előttem jókora emberek magasodnak. Így a Himnuszt én arra használtam föl, hogy szépen előretolakodtam a sok néző között…”
Az újpesti csatárzseninek persze később már nemhogy a nézőtérre nem kellett belépőt váltania, a pályán is bérelt helye volt.
"Nem ünneprontásként mondom, de mi, újpestiek nem igazán szerettünk a Népstadionban bajnokit vagy nemzetközi kupamérkőzést játszani, hiszen a Megyeri út azért csak közelebb állt hozzánk – folytatta Bene Ferenc. – Azonban megértettük, hogy az igazán sok néző csak itt fér el, úgyhogy nagy probléma sosem volt a helyszínválasztással. A Bayern München ellen például nyolcvanezren voltak kint, el lehet képzelni azt a hangulatot…”
A négy-, ötezer nézős meccseken felnőtt korosztály persze ezt aligha tudja átélni, Bene Ferencék idejében természetesen más volt. A csatár például szívesen emlékszik több nagy fellépés mellett az 1964-es olimpiára jutást érő spanyolok elleni találkozóra, amelyen húszezren voltak kint – mégpedig úgy, hogy ugyanabban az időpontban a nagyválogatott is játszott…
"Akkoriban az olimpiai csapat mérkőzéseinek is komoly rangja volt, és hogy nem véletlenül, azt a tokiói arany is bizonyítja – így a kitűnő támadó. – De örök emlék bennem a hatvanötös Magyarország–Ausztria és Magyarország–NDK meccs is, a két győzelemmel ott lehettünk az angliai világbajnokságon. Mindkét mérkőzésen nyolcvanezren voltak – vajon mikor lesznek nálunk megint ilyen nézőszámok?

A partvonalon belülre került

"Ennél jobb témát nem is találhattak volna!” – mosolygott Détári Lajos, a Lombard FC Haladás jelenlegi szakvezetője, a 61-szeres magyar és ötszörös világválogatott játékos.
S a szombathelyi gárda trénerét, aki – többek között – olaszországi, németországi és görögországi légiósévei alatt jó néhány világhírű arénában megfordult, szinte kérdezni sem kellett, perceken át csak mesélt, mesélt és mesélt arról, milyen emlékek kötik a nép (és Puskás Ferenc) stadionjához.
"Labdaszedő gyerekként toppantam be először az arénába – mondta Détári Lajos. – Óriási élmény volt, mondjuk, egy kettős rangadón az akkori klasszisok játékát testközelből figyelni. Hozzáteszem, nem csupán én bámultam a nagyokat tátott szájjal, akkoriban rajtam kívül rendszeresen ötven-hatvanezren bukkantak fel a lelátón. Később aztán egy-két méterrel beljebb költöztem: első NB I-es gólomat a Népstadionban lőttem a Ferencvárosnak. S hadd szóljak még egy premierről: első válogatott meccsemet szintén a Népstadionban ünnepelhettem, nyolcvannégyben a Svájc elleni három nullás siker alkalmával. Talán még ennél is emlékezetesebb egy másik három nullás diadal: nyolcvanhat március tizenhatodikán hetvenezer szurkoló előtt vertük a brazilokat. Voltam Magyar Kupa-győztes, Szuperkupa-első, rúgtam szép gólokat, és persze akadnak rossz emlékeim is a pályával kapcsolatban: ilyen például, amikor a hetvenötezer csodálatos drukkert felbosszantva a hollandoktól kikaptunk egy nullra. Igaz, ennyien azóta nem váltottak jegyet a stadionba… Hirtelen meg sem tudnám mondani, hányszor futballozhattam itt, ötven alkalommal legalább pályára léptem a számomra máig szent gyepen. Mert ami az angoloknak a Wembley, az nekem, nekünk a Népstadion.”
A Népstadion? Hát nem a Puskás Ferenc-stadion?!
"Nehéz átállni, ez az igazság. Tudják, én úgy vagyok vele, egy utcát, egy teret vagy egy létesítményt, akkor kell valakiről elkeresztelni, ha az illető elhunyt. Hála istennek Öcsi bácsi máig velünk van, hétfőn találkozom is vele. Már alig várom, hogy újra megrázzam a kezét, és a szemébe mondjam, amit ilyenkor szoktam: »Látja, Öcsi bácsi, most a két legnagyobb tízes futott össze…«
(Holnap folytatjuk)