A légiós legyőzi a bánatát is

A gelsenkircheni együttes nem is várt sokáig, hiszen az 1997-es szezont már a két volt váci fiatallal, Hajnal Tamással és a másik új igazolással, Szollár Krisztiánnal kezdte meg (a történethez kapcsolódó egy mondat: annak idején nagy port vert fel az ügy, hiszen a Ferencváros Vámosi Csabáért cserébe adta a Vácnak a két tehetséges fiatalt, és a Pest megyei csapat ötvenmillió forint körüli összeget kasszírozhatott a futballisták eladása után). Az alacsony termetű irányító az elmúlt hatéves légióskodása során átélt örömöket és kudarcokat, és bizony az utóbbi néhány év nem úgy sikerült, ahogy azt Hajnal Tamás megálmodta.
– Tizenhat éves voltam, mikor a Schalkéhoz szerződtem – kezdte történetét a háromhetes pihenőjéből visszatért futballista. – Szollár Krisztiánnal az ifjúsági A-csapatnál kezdtük el a munkát, és mondhatni, Németországban már az ifiknél is más a futball, mint itthon. Itt a fiatalok már ilyen korban is profiként készülnek. Mi nagyon sokat köszönhettünk az edzőnknek, Norbert Elgertnek, aki szinte saját gyerekeiként kezelt bennünket.
– Csak a rend kedvéért elevenítsük fel: mikor került először az első csapat közelébe?
– A Schalke 1999 nyarán ajánlott profiszerződést, és én azonnal alá is írtam a papírokat. Az első szezon nagyon jól sikerült, általában a szűkebb keretben számított rám Huub Stevens mester, és nyolcszor pályára is léptem. Fantasztikus volt például a Bayern München otthonában futballozni, ilyen hangulatú meccsről addig csak álmodoztam.
– Aztán egyre kevesebbszer számítottak önre, a következő szezonban már alig-alig játszott.
– A második évad felemásra sikeredett. Rendszerint tagja voltam az utazó keretnek, azonban nem küldtek pályára, ellenben a tartalékoknál mindig játszottam. Tavaly már más volt a helyzet, ezt az évet ugyanis legszívesebben elfelejteném. Esélyem sem volt bekerülni a keretbe, körülbelül a harmincadik játékosnak számítottam.
– Alapvetően tehát a tartalékbajnokságban szerepelhetett…
– Így van… Azonban, nézhetjük úgy, hogy a második csapatnál nagyszerűen ment a játék, majdnem minden meccsen pályán voltam, és rúgtam tizenhárom gólt is. Az együttes is sikeresen szerepelt, megnyertük a területi küzdelmet, és feljutottunk a regionális versenysorozat első osztályába. Ez már egy komolyabb megméretést jelent, itt már nevesebb gárdák is szerepelnek, mint például a Schalke egyik nagy riválisának számító Essen.
– Azért ez más, mint a Bundesliga… Ha jól tudom, lejárt a szerződése: mit gondol, mit hoz a jövő?
– Az igaz, hogy lejárt a megállapodás, de szívesen maradok, úgyhogy aláírtam még egy évre. Mint mondtam, a regionális küzdelmek első osztálya már komoly bajnokságnak számít Németországban, ha itt jól szerepel az ember, van esélye arra, hogy felfigyeljenek rá. Úgy gondolom, ha most igazán jól sikerül az idényem, akadna ajánlatom, sőt még az is elképzelhető lenne, hogy újra az első kerethez kerülnék.
– Nem hiányzik Magyarország? Semmi esély arra, hogy Hajnal Tamás ismét a magyar bajnokságban játsszon?
– Persze, hogy hiányzik Magyarország, és be kell vallanom, ha megkeresett volna valamelyik magyar egyesület, megfontoltam volna a hazatérés lehetőségét. Ami a nagyobb fájdalmam, hogy az utánpótlás-válogatottból nem keresnek…
– Mi az oka, hogy kevesebb lehetőséget kap?
– Nem a korom, az biztos: a most zajló selejtezősorozatban még játszhattam volna az olimpiai együttesben, Róth Antal szövetségi edző azonban egyszer sem küldött meghívót. Legutóbb egy barátságos mérkőzésen ölthettem magamra a címeres mezt Szlovéniában az Alpok–Adria-kupán. A torna végén a szakember azt mondta, köszöni szépen a játékot, legközelebb találkozunk, de azóta nem hívott. Tizenhárom éves korom óta minden korosztályos válogatott együttesben játszottam, és úgy gondolom, lenne helyem az U21-es csapatban is, ha legalább esélyt kaphatnék a bizonyításra. Azonban a légióskodás megtanított arra, hogy legyőzzem a bánataimat. A profifutballvilágban az egyik percről a másikra megváltozhat a labdarúgó élete…