Isten veled!

Álarc nélkül

Mit szólsz, Jenő – megszerettek. Néhány hét leforgása alatt. Akik a hátad mögött rendre arról beszéltek, suttogtak, hogy miért így, hogyhogy úgy, és miért kéne teljesen másképp csinálni, most arról beszélnek, hogy igen, a Jenő igen, ő a szakma nagyja, meg hogy mit veszítettünk a távozásoddal.
Sikk volt bírálni, amíg mikrofon előtt ültél. Sikk imádni most, hogy már nem vagy közöttünk. Az élet már csak ilyen. A halál már csak ilyen. Legalábbis itt, Magyarországon.
Az intézmények sorsa ez. Knézy Jenő az volt. Nem csupán egy átlag feletti riporter. A "Jó napot, jó szurkolást!” felütés sikeres per tárgyává válhatott. És senki sem mondta, hogy ez mindig ugyanúgy kezdi. Abból lett volna felzúdulás, ha nem így köszöntél volna.
Az állandóság – mint védjegy. Az a mély és lenyűgözően elegáns konzervativizmus. Alázat a szakma iránt. Semmi szélsőség, semmi kivetkezés. És nem csupán a riporterállásban. A bécsi vonaton, a helsinki szállodahallban, a sevillai kisvendéglőben, a sydneyi uszoda előterében – nem került fel, avagy le semmiféle álarc. Hiába csábít az ellenkezőjére ez az egyre őrültebb világ, az elvekhez való hűség megmaradt.
Nem lehetett egyszerű az életed így, a harmadik évezred kezdetén. Az ilyeneket ugyanis a többség nem szereti manapság. Legfeljebb rájuk visszaemlékezni.
A kisebbség nevében: Isten veled!

Csurka Gergely


Behűlt a Staropramen

A vadonatúj Budapest Sportaréna nyitó eseményére, a divízió-I-es jégkorong-világbajnokságra készülődve éppen a hivatalos műsorfüzet összeállításával bajlódtam. A hokirajongó sportriporterek emlékidéző blokkjából nem hiányozhatott Knézy Jenő írása sem. A lakásán sikerült felhívnom, és persze nem kellett kétszer kérni, hogy elevenítse fel pályafutása valamelyik, a jégkoronghoz kapcsolódó jeles mozzanatát. Azt már hallottam, hogy a XXI. század sportjába még kissrácként szeretett bele, a Millenáris és a Városliget meccsein, azt viszont csak a szokás szerint percnyi pontossággal megküldött kéziratából tudtam meg (a cikkeit szó szerint körmölte, mert a modern kor technikájától idegenkedő békebeli zsurnalisztaként kézzel rótta a sorokat, igaz, gyöngybetűkkel, hogy könnyen elolvashassák dolgozatait a gépíró hölgyek), hogy ha nincs Stan Mikita, talán sosem derül ki, mennyire szereti a hokit. Hiszen épp csak megjött a riporteri karrierjét elindító müncheni olimpiáról, amikor tető alá hozták a szovjet–kanadai hokis csúcstalálkozót. A Moszkvából hazatérő kanadaiak megálltak Prágában, ahol a cseh származású Mikita tiszteletére bemutatómeccset játszottak a hazaiak válogatottjával, s e találkozóra őt akkreditálta a Magyar Televízió. A debütálást húsznál több A-csoportos vb, Izvesztyija-kupák és Kanada-kupák követték. Imádta a hokit, pedig talán sosem izzadt meg úgy riporterként, mint abban a mestervizsgának is beillő szituációban, amikor az egyik prágai vébén a mérkőzések csúszása miatt éppen a két meccs közötti szünetben került adásba. Úgy kellett ugyanis szóval tartania a nézőket, hogy közben a képernyőn csupán a Rolba körözött…
A honoráriumban akkor nem állapodtunk meg, azt mondta, majd egy sör mellett mindent elrendezünk. Jenő, te, aki mindennél jobban irtóztál a pontatlanságtól, hol késel? Behűlt az egyik kedvenced, a Staropramen…!

S. Tóth János


Vigasztalhatatlanul

Az ember agya olykor érthetetlenül működik.
Kedd este éppen a vacsora utáni hosszúlépésemet csináltam, amikor szóltak a szerkesztőségből, hogy nincs már remény, elmentél. A fiam vigasztalt, majd kérdezte, mi jut először az eszembe rólad.
A japán szénsavas szóda – böktem ki egészen idióta módon. Te fedezted fel a szénsavmentes ásványvizek rengetegében egy éve a világbajnokságon, és te mondtad meg, milyen néven kell keresni a boltokban, amikor az egyik meccs után arról panaszkodtam, hogy Japánban képtelenség egy jó fröccsöt inni.
Fogalmam sincs, miért pont ez az érdektelen marhaság ugrott be. Holott sokkal fontosabb a példátlan felkészültséged, az alázatod, a kitartásod és az a józan ésszel talán fel sem fogható erő és tartás, amellyel szembenéztél a halállal.
Csak hát ezek, akárhogyan nézzük, megszokott közhelyei a nekrológnak. Az emberi kapcsolatok pedig ezernyi pici, látszólag jelentéktelen apróságból épülnek, illetve pont a kapcsolat miatt válnak jelentőssé az apróságok, mint ez a hülye szóda, de ne bonyolódjunk ebbe bele, nincs kedvem hozzá.
Egyáltalán: semmihez sincs kedvem. Leírnám, hogy hálát adok a sorsnak, mert ismerhettelek, ám hagyjon mindenki békén ezzel az ostoba halálhírrel. Én nem hiszem el. Rossz, ízetlen tréfa.
Felfoghatatlan. Megbocsáthatatlan.

Pajor-Gyulai László