Kritikus megfigyelő az Ajaxtól

Nem is szabad abba a hibába esni, hogy úgymond ünnepelünk egy vereséget, de aki ott volt a pénteki találkozón, kétségkívül joggal nyilatkozik pozitívan a magyar fiatalok produkciójáról. Ha valaki esetleg nem követte volna a mieink sorsát: a Róth Antal által megálmodott csapatból eltiltás miatt hiányzott Buzsáky Ákos és Pusztai Olivér; sérülés miatt nem lehetett a csapattal Bajzát Péter, Horváth Levente, Juhász Roland és Tóth Balázs sem (ez ugye, már több, mint a csapat fele, s ezen a szinten sokat számít, hogy a felsoroltak valamennyien szerezhettek némi rutint a honi első osztályban, arról nem beszélve, hogy Buzsáky Ákos tavaly óta a portugál bajnokságot vezető, az UEFA-kupában elődöntős FC Porto profijai között készülhet); ráadásul a felkészülés napjaiban Koplárovics Béla ésTorghelle Sándor munkáját betegség akadályozta; végezetül pedig a két középső védő, Máté Péter és Nagy Gábor kisebb sérüléssel küszködött. Ha idevesszük, hogy Pandur Péter és Fehér Zoltán is lázas volt a héten, akkor megállapítható: ez azért túl sok a "jóból”.
Kiváltképpen akkor, amikor a magyarok a csoport tabelláját vezető lengyel együtteshez látogattak. A hazaiak idegenben 5–1-re verték San Marinót, majd otthon 3–0-ra győzték le a lettek korosztályos csapatát, így kellő önbizalommal, favoritként várhatták a magyarok elleni ütközetet.
Most tessék elképzelni: ezen előjelek után mire számíthattunk a 22. percben, amikor a lengyelek már 2–0-ra vezettek?
Legfeljebb arra, hogy a megsemmisítő, kiütéses vereséget elkerüljük. Ráadásul demoralizáló gólt kapott a csapat: a debreceni Máté Péternek annyi ideje volt felszabadítani, hogy a labdakezelés előtt még egy slágert is komponálhatott volna, ám egy rossz mozdulatot követően elvesztette egyensúlyát, elesett, a hazaiak támadói pedig így egyedül törhettek a kapu felé (ilyenkor óhatatlanul is arra gondol az ember: az eredményességet mindig a szakvezetőn kérik számon, de vajon mit tehet az edző, ha egy védő, aki termeténél fogva eséllyel vehetné fel a küzdelmet a rendkívül jó felépítésű lengyel csatárokkal szemben, váratlanul összeesik?)…
Szóval, az első félidő felénél sokan elfogadták volna a kétgólos vereséget, de – ahogy írtuk – furcsa helyzet: most mégis az elszalasztott győzelemről beszélünk.
A magyar válogatott ugyanis nem roppant össze, nem törődött azzal, hogy a megannyi nehézség talán mentség lehet a vereségre, hanem állhatatosan küzdve egyenlített, és bár a hazai együttes is mindent megtett a sikerért, ahhoz a lehetőségeket tekintve a mieink álltak közelebb. Ám a szerencse sem állt mellénk (s ez a meccs kulcsmozzanatával igazolható): a második félidő elején a kitűnően futballozó, a védekezésben és a támadásban egyformán hasznos, ráadásul remek gólt szerző győri Németh Norbert került lövőhelyzetbe, a jól eltalált labda megpattant egy védőn, és az üresen maradt bal alsó sarok felé gurult. Abban a pillanatban nem volt az opolei stadionban olyan lengyel ember, aki képes lett volna akár csak levegőt is venni, de a sors nem volt velünk – a labda milliméterekkel elkerülte a kaput. Most már feleslegesen rágódunk ezen, de aligha kétséges: ha a kétgólos hátrány után vezetést szerzünk, meg is nyerjük a selejtezőt.
Így viszont jött egy tervszerűnek semmiképp nem mondható támadás, amelynek során a láthatóan elfáradó magyar csapat nem tudott menteni, s az összevissza pattogó labda végül a hálónkba került. Róth Antal nyilván elemzi majd, miért van az, hogy akárcsak a svédek otthonában, ezúttal is úgy kapott ki a csapata, hogy a játék képe alapján egyik riválisnál sem nyújtott rosszabb teljesítményt (sőt!), de a futball nem pontozásos sportág. Illetve: nagyon is az.
A mieink, akárcsak a svédországi Västerasban, Opoléban is pont nélkül maradtak, így gyakorlatilag minimális esélyük maradt a továbbjutásra.
Szombat délelőtt az A-válogatott szálláshelyén, a katowicei Novotel Hotelben egy elegáns, őszes hajú férfi is gratulált a magyar fiatalok teljesítményéhez. A küldöttség vezetői közül többeknek ismerősnek tűnt az úr, ám akkor volt nagy meglepetés, amikor átnyújtotta névjegykártyáját. Piet J. Keizerről van szó, aki tagja volt az 1974-ben világbajnoki ezüstérmet szerzett holland válogatottnak, az Ajax színeiben pedig kétszer ünnepelhetett BEK-győzelmet.
"Jelenleg játékosmegfigyelője vagyok az amszterdami együttesnek – mondta lapunknak Piet J. Keizer. – Ezért érkeztem Lengyelországba, hogy mindkét válogatott mérkőzést megtekintsem. A fiatalokat figyelve örültem, hogy az Ajax fiókcsapata, a Germinal Beeerschot játékosa, Bodor Boldizsár jó teljesítményt nyújtott, de nagyon tetszett a magyar kilences játéka is. Bevallom, Szabics Imréről eddig még nem hallottam, de nagyon ügyes, képzett játékos. Most már tudom, hogy a német Bundesligába tart, és cseppet sem vagyok meglepve, ezek szerint más is észrevette, amit én. A magyar utánpótláscsapatról az a véleményem, hogy az ellenfélnél egységesebb, szervezettebb gárda benyomását keltette, de nem volt szerencséje. Sajnáltam Róth Antalt, akire emlékszem abból az időből, amikor a Feyenoord játékosa volt. Tudom, nem vigasztalja, hogy vannak mérkőzések, amelyeken nem a jobbik győz, ezt magam is átéltem sokszor, és elhiheti: lesz olyan találkozó is, amelyet az ő csapata nyer majd meg, holott az ellenfél játszik jobban.”
Piet J. Keizer arra a felvetésre, hogy a magyar fiatalok között látott-e olyat, aki esetleg egyszer az Ajax játékosa lehet, udvariasan reagált. Elmondta, hogy rengeteg kollégája járja a világot, több száz tehetséget tartanak számon, így óriási a konkurencia, de ha valaki igazán tehetséges, felfigyelhet rá a világhírű holland klub…