Gyollai Dániel: Jobb kapus és ember vált belőlem külföldön

– Hosszú idő, tizenhárom év után hagyta el az Egyesült Királyságot és tért haza Magyarországra – nem lehetett egyszerű meghozni ezt a döntést.
– Nem is volt az, de már kellett a környezetváltozás – mondta lapunknak adott interjújában Gyollai Dániel, a története során először az NB I-be jutó Kazincbarcikai SC 28 éves kapusa. – Eladtam a bútoraimat, az autómat, mindent, de ez persze még nem jelenti azt, hogy sohasem térek vissza. Már kérhetem a brit állampolgárságot, ezzel a lehetőséggel szinte biztosan élek is, hiszen így könnyebben érvényesülhetek a jövőben, ha egyszer újra odaköltöznénk. A letelepedéshez szükséges papírokkal sem lenne gond.

– Fiatalon, már tizenöt évesen Angliába, a Stoke Cityhez szerződött. Hogyan dolgozta fel, hogy elszakadt a családtól?
– Megedződtem, hiszen még csak tizenhárom voltam, amikor Békéscsabáról a kispesti Magyar Futball Akadémiára kerültem. Önállósodnom kellett, ez azért nem ment annyira könnyen… Csabáról nézve Budapest igencsak nagy ugrás: három metróvonal, rengeteg villamos, trolik, buszok, a HÉV, csak néztem, hová csöppentem… Abban az időben még nem volt internet a telefonon, így jártam a várost és memorizáltam, mi merre van, hogyan lehet eljutni egyes helyekre. Két év után jött a lehetőség, hogy az akkor még a Premier League-ben szereplő Stoke City szerződtetne, így már lelkileg erősebben belevágtunk – az angoltanár édesanyám kijött velem, segített, de hamar kiderült, vagyok annyira talpraesett, hogy nélküle is megoldjak mindent. Jobb volt így, hiszen idővel mindig rá hagyatkoztam volna, így nem léptem volna egyről a kettőre.

– Családhoz került?
– Igen, ahová engem és a német csapattársamat irányítottak. A mai napig tartjuk a kapcsolatot a szülőkkel és a kislányukkal, csodálatosan viselkedtek, befogadtak, fiaikként szerettek és foglalkoztak velünk. Bár beszéltem angolul, igazán akkor tanultam meg: fel kellett vennem a ritmust, hiszen ha például rosszul értettem azt, mikor indulunk edzésre vagy iskolába, elkéstem… Az öltözőben is fontos volt, hogy értsem, miről beszélnek a többiek, csak így illeszkedhettem be. Az ország minden tájáról érkeztek játékosok különböző akcentussal, szlengekkel, nem volt könnyű megérteni, de gyorsan tanultam. A klub biztosított a külföldi játékosoknak külön angoltanárt, akivel napi két-három-négy órát tanultunk, gyakoroltuk a kiejtést, a nyelvtant és ez önbizalmat adott ahhoz, hogy bátran szólaljunk meg. A szüleim is nagy áldozatot hoztak értem és az Írországban dolgozó nővéremért, például Csabáról Dabasra költöztek, hogy közelebb legyenek Ferihegyhez, így amikor hazajöttünk, nem kellett csaknem három órát utazni, csak felet.

– Mire emlékszik vissza a legszívesebben a külföldön töltött időszakról?
– Többre is. Ha pályára nem is léphettem, sokáig edzhettem a Stoke felnőttcsapatával, sőt meccsre is utazhattam a kerettel. Az is emlékezetes volt, hogy a saját térfelünkről szereztem gólt: az északír Glentoranban védtem, s a tavaly decemberi bajnokin végeztem el szabadrúgást körülbelül harminc méterre a kapunktól. Minden összejött, ugyanis orkánerejű szél fújt, megtolta a labdát, amely egyszer lepattant, majd a kapuba vágódott. Érdekes, de az első érzésem nem az öröm volt, sajnáltam a kapust, együttéreztem vele… Persze amikor a csapattársak futottak felém, elöntött a boldogság. Akkor szereztem az első s mindeddig utolsó gólomat kapusként.

– Emlékezetes pillanat lehetett az is, amikor az idén februárban segédkezett az egyik Linfield-szurkoló életének megmentésében.
– Miután észleltem, hogy nagy a baj, és úgy érzékeltem, a mentősök talán a kelleténél lassabban reagálnak, kiszaladtam a defibrillátorért és kivittem a szektorba. Akkor tudatosult bennem, mit is tettem, amikor csapatom, a Glentoran ősi riválisának drukkerei megtapsoltak. Az előző idényben jól ment a védés, a szurkolók megválasztottak a legjobbnak, így fájó szívvel hagytam el a klubot, de az álmom megvalósítása érdekében is így kellett döntenem.
– A válogatottságra gondol?
– Igen. Tisztában voltam azzal, hogy az északír első osztályt nemigen figyelik, az NB I-et viszont igen, ezért írtam alá Barcikára. A korosztályos válogatottakat végigjártam, a felnőtt kimaradt – úgy akarok teljesíteni, hogy azt is kipipálhassam. A Kazincbarcika szép lassan összeáll, s bár nagy volt a jövés-menés, hiszek benne, hogy az élvonalban maradunk, remélem, velem a kapuban.
– Mit kamatoztathat idehaza abból, amit odakint tanult?
– Azt verték a fejünkbe – lehettem a Stoke-nál, a Wigannél vagy a Peterborough-nál –, hogy legyen minél szélesebb a repertoár. Ha egy adott szituációban háromféleképpen lehet védeni, tudd mindegyik verziót előhúzni a tarsolyodból, persze próbáld a legjobbat választani. Azt is megtanultam, hogy nem szabad túl sokáig hátrafelé nézni, csak addig, amíg rájövünk, miben hibáztunk és abból okulnunk kell. Büszke vagyok arra, hogy Békéscsabáról eljutottam Angliába, jobb kapus és ember vált belőlem külföldön.