Géresi Krisztián: A testem jelzett, ennyi volt, ne folytasd!

– Sejtem, nem ilyen születésnapról álmodott…     
– Kétségtelen, nem úgy akartam megtartani a születésnapomat, hogy a pályán kívül, csapat nélkül vagyok, és hogy bejelentem: abba kell hagynom a labdarúgást – mondta lapunknak adott interjújában Géresi Krisztián, aki szombaton tölti be 31. életévét; a csatár hivatalosan néhány napja távozott a Nyíregyháza Spartacustól, legutóbb (pontosabban már utoljára) 2024 áprilisában a Pécsi MFC elleni NB II-es bajnokin (2–1) játszott tétmérkőzést, amelyen gólt is szerzett. – A testem jelzett és a sarokba szorított: ennyi volt, ne folytasd!

– Nehezen hozta meg ezt a döntést?     
– Persze, nagyon nehezen. Először körülbelül fél éve, decemberben fogalmazódott meg bennem, hogy az egészségemmel játszom, nincs értelme folytatni. Akkor erősödött meg még inkább bennem ez a gondolat, amikor a párom megkérdezte: három gerincműtét után akarod még folytatni a karriered? Van értelme kockáztatni ennyi idősen? Igaza volt, mert szeretném még a gyerekemet a magasba emelni, jó lenne játszani vele…

– Mikor kezdődött a kálváriája?     
– Rendre fájt a derekam, több kisebb sérüléssel bajlódtam, de amikor már nem volt más út előttem, kétezertizenkilencben sor került az első gerincműtétemre. A beavatkozás és a rehabilitáció jól sikerült, kemény munka árán visszatértem, ám így is kimaradt a pályafutásomból két és fél év, 2017 decembere és 2020 augusztusa között nem léptem pályára tétmeccsen. Minden rendben ment körülbelül öt évig, amikor újra egyre rosszabbá vált a helyzet.

– Nyilván lelkileg is nehezen élhette meg ezt a tortúrát.     
– És még nem tudtam, mi vár rám. Folyamatosan éreztem a derekam, nagyobb terhelésre fájt. Szegmentális instabilitás állt elő, ez azt jelenti, hogy a csigolyáim között mikromozgás történik, így kiszakadhat a porckorongsérvem. Ez meg is történt. Júniusban megműtöttek, s minden rendben ment, egészen három-négy hétig, amikor bepuffadt a derekam, s mint kiderült, megsérthettek valamit a műtét során, és elkezdett szivárogni az agyvizem. Ez előfordulhat a beavatkozás után, de néhány napon, nem pedig heteken belül derül ki. Az orvos azt mondta, van remény, hogy a folyadék felszívódjon, de ehhez három napig feküdnöm kell, egyszer sem ülhetek fel.

– Három napig?!     
– Igen. Bilibe pisiltem, borzalmas órákat töltöttem el az ágyban. Három nap után felültem és ugyanúgy fájt szinte mindenem, semmilyen javulás nem állt be. Hívtam az orvost, aki azt mondta, akkor újra meg kell műteni, nincs más út. Harmadjára is nekivágtam, ez volt a legrosszabb, hiszen a hathetes hegeket újra felnyitották és rendbe raktak mindent. Nem adtam fel, vitt előre a sportolói énem, és hittem, visszatérek a pályára.

– Ám mégsem sikerült – mi történt?     
– Amikor eljutottam odáig, hogy újra a pályán lehessek, elkezdtem finoman edzeni, de az erősebb futásoknál folyamatosan éreztem a combhajlító izmomat, feszült, fájt. Az orvosok sem tudták pontosan, mi lehet a baj: a combom gyengült meg a műtétek után vagy a hegesedés miatt lehet baj. Végül kiderült, a farizmom vált teljesen inaktívvá.

– Nem vált hitehagyottá?     
– Mindig bíztam benne, hogy sikerül visszatérnem a pályára, de kétségtelen, mentálisan kezdtem belefáradni ebbe a helyzetbe. Fóbiám lett az orvosoktól: egy szimpla MR-vizsgálatra sem akartam elmenni, nehogy kiderüljön valami újabb probléma. Ekkor mondtam azt, hogy elég volt ebből!

– Milyen érzések kavarognak a lelkében, ha visszatekint a pályafutására?     
– Óriási hiányérzetem van. Nem lehet kettéválasztani a sérüléseimet és az egészséges időszakot, amikor minden rendben ment, azonnal kiestem a sorból. A nyolc-
éves profi karrieremből négy évet sérült voltam. Rendben, 2021 márciusában bemutatkozhattam a válogatottban, csereként kaptam néhány percet a San Marino elleni, három nullára megnyert világbajnoki selejtezőn, ez gyönyörű emlék, de lehet, többször is lehetőséget kaptam volna, ha nincsenek a műtétek. Az is jó emlék, hogy a Vidivel bajnok lehettem kétezer-tizennyolcban, és a Nyíregyházával is feljutottunk az NB I-be tavaly nyáron. A Szparinak sokat köszönhetek, a klub végig mellettem állt, segített, amiben csak tudott.

– Mi a terve a jövőben? Maradna a futballban?     
– Mindenképpen! Szívesen edzősködnék az utánpótlásban, és beiratkoztam egy játékosmegfigyelői tanfolyamra is, remélem, hamarosan kiderül, merre visz az utam tovább. Végig akarom járni a szamárlétrát, szépen fokozatosan tanulnék bele a szakmába. Át akarom adni azt a hozzáállást, akaratot és kitartást, amely engem jellemez. Elmondom majd a srácoknak, hogy a második gerincműtétem után feküdni alig tudtam a fájdalomtól, és miután megtettem két-három lépést, elsírtam magam a kórházi folyosón, hiszen tudatosult bennem: nyugi, tudok járni. Innen, ebből a kritikus, borzalmas helyzetből is van út felfelé, sosem szabad feladni.

– A hétköznapi mozgás során nincs fájdalma?     
– Lekopogom, semmi. Persze, erősítek, gyógytornázom, és gondolkodtam azon, hogy alacsonyabb szinten még játszom majd, ám az már nem én lennék, nem tudnám a maximumot adni. Akkor meg minek erőltessem? Nem akartam azt sem, hogy eladom még magam jó pénzért az NB I-ben vagy az NB II-ben, mondván, jól vagyok, összeszedtem magam, készen állok a játékra, mert az becsapás lett volna bármelyik klubbal, szurkolóval, vezetővel, játékostárssal szemben. Nem kockáztathattam a becsületem és az egészségem sem!

– Mivel telnek a napjai, amíg nem találja meg az új munka?     
– Hazaköltöztünk Székesfehérvárra, újítjuk a családi házunkat, burkolunk, pakolunk, tervezünk, növényeket locsolunk. Sok futballistatársam majd biztosan nem érti, miért nem harcolok tovább, miért adom fel, de amondó vagyok, én tudom, min mentem keresztül, és mit teszek kockára. A játékosok burokban, csak a labdarúgásnak élnek – én is így gondolkodtam. Azt azonban látni kell, az egészség mindennél fontosabb.