Fölé lövés – Deák Zsigmond jegyzete

Kedves kollégám, Ballai Attila legutóbb december végi, Gólok az örökkévalóságnak című remek publicisztikájában idézte egyik kedvenc futballtörténetemet, vagyis Gyetvai László hozzá intézett szavait, amint az Albert-film díszvetítése után, az akkori legidősebb magyar válogatottként, túl a kilencvenen, megkérdezi tőle, mi nem látható ebben a filmben, és értetlenkedése láttán mosolyogva mondja: „Hát fölé lövés. Mert a mi időnkben nem volt szokás fölé lőni.” Gyetvai a Ferencváros legendája volt, azé a Ferencvárosé, amely néhány éve deklaráltan, szándékosan lő fölé, persze nem a pályán (az bizony néha jön magától is, szükségtelen külön akarni), hanem az edzők kiválasztásánál. Szerintem ezzel nincs semmi baj, lehet hozzá logikus filozófiát gyártani, akár még be is jöhet, de az előnyei mellett a veszélyeivel sem árt tisztában lenni.

Ha jobban belegondolunk, ennek a fölé lövésnek több változata is van, ez egyik a szakmai, amikor jobb az edző, mint amilyen a Fradi jelenlegi szintje, a másik marketing jellegű, amikor híresebb az edző (főképp játékoskarrierjéből adódóan), mint a Fradi, a harmadik pedig ennek a kombinációja. A kedves olvasókra bízom, hogy az utóbbi időszak trénereit hová sorolják, az biztos, hogy Szerhij Rebrov, Sztanyiszlav Csercseszov, Dejan Sztankovics és a most kinevezett Robbie Keane igazán kiváló labdarúgó volt a maga idejében. A lényeg viszont nem ez, hanem hogy bármelyik fölé lövés valósul is meg, a remélt jó szereplésre azonnal reagálnak a futballpiac szakmailag, anyagilag magasabbra taksált klubjai, s rövid úton elviszik a kispadon ülőt. Éppen, mint egy játékos esetében. Így került néhány óra alatt Sztankovics Moszkvába, legutóbb pedig Pascal Jansen (akinek inkább az edzői pedigréje kiemelkedő) New Yorkba.

Nevezhetjük ezt sportgazdasági törvényszerűségnek, amiből az FTC-nek anyagi haszna is származik, ám az talán egyértelmű, egy jobbhátvédet vagy balszélsőt könnyebb pótolni, mint az edzőt félévente: új ember, új taktika, új stáb… Más a helyzet, ha van egy adott játékrendszer, amelyet a klubnál mindenki ismer és alkalmazkodik hozzá (ezen a téren a Barcelonát vagy az Ajaxot szokták leginkább emlegetni), s szinte mindegy, ki készíti fel a csapatot, ezt viszi tovább. Lehet, hogy tévedek, de a Ferencvárosnál nincs ilyesmiről szó, szakmai állandóságnak leginkább Hajnal Tamás sportigazgatót tarthatjuk. Természetesen az sem baj, ha ő az „éceszgéber”, ez is egy modell, ha működik, éljen, ha viszont nem, akkor a mindenkori edző viszi el a balhét (lásd például Csercseszov).

Robbie Keane-nel már játékoskorában szimpatizáltam, egyenes és karakán embernek tűnik, kedden már meg is tartotta egyszerű, sallangmentes székfoglalóját a spanyolországi edzőtáborban. Őszintén remélem, sikeres lesz vele a Fradi, s kíváncsian várom, meddig foglalja el ezt a bizonyos széket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!