Fotó: vasassc.hu

Különösen megdöbbentő, ha olyan valaki távozik közülünk, aki szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott. Még akkor űzte a sportágat, amikor salakon játszották – igaz, nem sokon múlott, hogy röplabdázó lesz belőle. Egészen pontosan egy pár cipőn: a röpisektől nem kapott, ezért a kézilabdázókhoz pártolt át. Fiús lány volt, nem ijedt meg a saját árnyékától, tavasztól őszig kézilabdázott – úgy figyeltek fel rá az általánosban, hogy jól ment neki a kidobós –, ősztől tavaszig korcsolyázott.

A Tükeren – bizony, volt ilyen csapat –, a Vörös Meteoron és a Bp. Spartacuson át vezetett az útja a válogatottba, olyan kiváló edzői voltak, mint Kellermayer Sándor, Nádori Pál, Fleck Ottó és Török Bódog – nem véletlen, hogy a kiváló beállós, balszélső is tagja lett Bogyi bácsi csodacsapatának, amely 1965-ben Dortmundban világbajnokságot nyert (a nemzeti együttesben 1961 és 1968 között 47 alkalommal játszott). Még ugyanebben az évben a Szparival BEK-döntős, ötszörös magyar bajnok (az utolsót a Vasassal nyerte), négyszeres MNK-győztes. Tagja volt az 1962-ben vb-5. együttesnek, manapság mit nem adnánk egy ilyen eredményért…

Alacsony termetét harcossággal és dinamikával pótolta, imádott gólt lőni. Azért hagyta abba az aktív játékot, mert családot szeretett volna alapítani, 1971-ben megszületett Csilla lánya, aztán az ikrek, Judit és Balázs. Férje, az ugyancsak kézilabdázó Csenki György 1989-ben elhunyt, magára maradt gyermekeivel. És az almák nem estek messze a fájuktól, valamennyien edzőként dolgoznak a sportágban.

Mint ahogyan ő is. Szívén viselte az utánpótlás sorsát, testnevelő tanárként is dolgozott, nevelt a Vasasban a Szpariban, a Goldbergerben, Székesfehérváron a Köfémnél, Vecsésen, s legutóbb a KSI-ben. Amikor 80. születésnapja alkalmából a Nemzeti Sport meglátogatta, azon kesergett, hogy a koronavírus-járvány miatt nem lehet edzeni. Szellemi fittségét annak is köszönhette, hogy angolul tanult, mi több, a szakmai újdonságokat is követte, más kérdés, hogy némi szarkazmussal hozzátette: nem neki kellene, hanem a fiatal edzőknek. Az okozott neki igazi örömöt, ha látta, egy-egy volt tanítványából úgymond ember lett. „Számomra nincs annál nagyobb siker, hogy az is tovább adta a sportág szeretetét a következő generációnak, akiből végül nem lett válogatott vagy első osztályú játékos.”

Ezzel a szép gondolattal búcsúzunk a kézilabdázást a haláláig szívén viselő közösségi embertől.