Ahol csak egy cél hiányzik: a bitumenestől Kölnig - veszprémi kézitörténelem

CSERHÁTI ZOLTÁNCSERHÁTI ZOLTÁN
Vágólapra másolva!
2014.05.26. 20:11
Kevés olyan sikeres klubtörténet van hazánkban, mint a veszprémi férfi kézilabdacsapaté, amely eddigi 37 éves fennállásának jócskán több mint felét a magyar bajnoki cím birtokosaként élte meg. A 1977-ben alapított bakonyi együttes mintacsapattá nőtte ki magát az elmúlt évtizedekben, és a hétvégén újabb mérföldkőhöz ér, hiszen először szerepel a megreformált Bajnokok Ligája final fourjában. Ez alkalomból kísérletet tettünk a klub történetének áttekintésére, avagy hogyan jutott el az Építők a bitumenestől a majd’ húszezres, hipermodern kölni Lanxess Arénáig.

2008 óta a Veszprém Aréna a csapat otthona (Fotók: NS-archív)
2008 óta a Veszprém Aréna a csapat otthona (Fotók: NS-archív)
2008 óta a Veszprém Aréna a csapat otthona (Fotók: NS-archív)
2008 óta a Veszprém Aréna a csapat otthona (Fotók: NS-archív)
2008 óta a Veszprém Aréna a csapat otthona (Fotók: NS-archív)

SIKEREK HAJNALA, HAJNAL SIKERE
A veszprémi kézilabdacsapat történetének összefoglalásakor lehetetlen kihagyni Hajnal Csabát, akit gyakorlatilag minden bekezdésben meg lehetne említeni. A kezdetek óta ő a klub ütőere: a vegyészmérnöki diplomáját a veszprémi csapat ügyvezetői posztjára beváltó szakember mindenkinél több energiát fektetett a klubba, és gyakorlatilag a semmiből kezdve Európa élvonaláig menedzselte.

A Pro Urbe díjas, jelenleg sportigazgatóként aposztrofált szakembert a klubon belül is az egyesület legfontosabb személyiségének tartják még ha az elmúlt évek építkezésében már megkerülhetetlen tényező volt Kálomista Gábor és az elnök pozíciót betöltő Fonyó Károly.

„Elsősorban Hajnal Csabának köszönhetem, hogy belecsöppentem [a kézilabdába] – mondta a klub irányításából Magyarády Péter mellett korábban társadalmi elnökként rengeteget kivevő Hunyadfalvi Ákos. – Régi barátság a miénk, még középiskolás korunkban szövődött. Egyébként az egyesület alfája és ómegája Csaba. Nemcsak megálmodta ezt a klubot, valóra is váltotta az álmát. Mindannyiunk álmát.”

A manapság MKB-MVM Veszprém futó csapat magyarországi eredményességéhez képest fiatalnak számít, hiszen az alapító dátumhoz 1977-ig kell visszanyúlni. A „királynék városában” az új férficsapat élvezte a politikai vezetés támogatását, és a női vonalon edződött, szakértő közönség szimpátiáját is gyorsan elnyerte a Kádár utcai bitumenes pályáról induló, a VÁÉV (Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat) égisze alatt futó gárda. A megyei szintről felfelé lépegetve mindössze négy évvel a klubalapítás után a csapat már az első osztályban szerepelt, egy-egy év alatt vették az NB II-t és az NB I/B-t is, sőt, rögvest meghatározó tényezőt jelentett az élvonalban, a korszak élcsapata, a Budapesti Honvéd mögött első idényében másodikként zárt. Ez és az együttes további kiváló szereplése egyébként azt is jelenti, hogy a veszprémiek történetük során eddig minden szezonban dobogón végeztek az NB I-ben!

S hogy a város milyen hamar keblére ölelte a csapatot, azt jól mutatja az 1982-es kupadöntő, amikor először került nagy trófea közelébe az akkor már a legendás Építők néven buzdított csapat. A Magyar Kupa fináléjának első meccsén, Szegeden elmaradt a várakozástól a Kiss Szilárd irányította csapat – talán a vendégekre zavaróbban hatott, hogy a játékvezetők engedték mindkét csapatot kék-fehér összeállításban pályára lépni… –, nyolc góllal kikapott, így a három nappal későbbi hazai visszavágóra kevés esélye maradt.

Ennek ellenére az alapállapotban 1500 férőhelyes, vadonatúj középiskolai csarnokban (ez volt az átadó) kétezren szorongtak, hogy biztassák a csapatot, miközben több százan rekedtek az épületen kívül. A csapat óriásit küzdött, a jobbszélső Horváth Gábor kilenc gólt szerzett, és ugyan a hazaiaknak még a második félidő közepén is volt reményük a hátrány ledolgozására, végül csak öt góllal nyertek, ennek ellenére elismerő taps járt a játékosoknak.

A többek között Bartalos Béla, Debre Viktor, Gyurka János, Keller Lajos, Kocsis Pál, Pardi Károly, Salamon István fémjelezte csapatban a szükség esetén gyakorlatilag minden poszton bevethető Horváth volt a fenegyerek. Edzőinek meggyűlt vele a baja, ám közben zsenialitásáért odavolt a közönség, a gyakori cunder csak egyike volt virtuóz megoldásainak, az egyik FTC elleni mérkőzésen egy indítást követő kombináció végén még kapura is fejelt, az esetből csak azért nem lett országos legenda, mert bólintása után a labda a lécről kiment a játéktérről.

A Honvéd BEK-győzelmének köszönhetően az Építők már 1982-ben megmérethette magát a legrangosabb európai kupasorozatban is, az Istanbul Bankasi Yenisehir nem is jelentett akadályt, a végül a fináléig menetelő CSZKA viszont otthon és Veszprémben is legyőzte a „bakonyi betyáralakulatot” (19–31, 25–30), miközben a moszkvai játékosok a féllegális magyar–orosz farmerbizniszt is alaposan fellendítették.

Ilyen kerettel természetesen az első trófeára sem kellett sokat várni, a csapat – a Kaló Sándor, Kiss Szilárd kettőssel a kispadon – 1984-ben ismét bejutott az MNK fináléjába, amelyben a Tatabányai Bányász volt az ellenfél. És miután az első meccsen hazai pályán tökéletesen semlegesítette Marosi Lászlót, Bartalos Zoltán – a világválogatott Béla testvére – pedig kiválóan védett, lehengerelte ellenfelét, 28–15 lett a vége. A bajnokcsapat otthonában ugyan 35–30-ra kikapott az Építők, előnyéből mégis maradt jócskán, így azt követően, hogy egy évvel korábban a körmérkőzéses rendszerben mindössze gólkülönbséggel, négy találattal lemaradt az aranyról, ezúttal felért a csúcsra.

AZ ELSŐ BAJNOKCSAPAT
Áment István, Baki István, Bartalos Zoltán, Czifrik Attila, Cziráki Zsolt, Gulyás István, Gyurka János, Horváth Gábor, Iván Sándor, Jakab István, Kalocsai Attila, Keller Lajos, Molnár Gyula, Nagy Károly, Pardi Károly, Róka Péter, Salamon István, Ulcz László, Végh József, Vitális Sándor, Vozár Tibor. Edző: Kaló Sándor

A bajnokságban a Tatabánya elleni vereség után nagy összeomlást produkált a csapat, és csak harmadik lett, 1985-ben viszont a pontvadászatban is eljött az áttörés. A kiegyensúlyozott teljesítménynek köszönhetően azt is elbírta a csapat, hogy a rosszul ütemezett nyári külföldi túra miatt két vereséggel kezdte az őszt, ám a 23. fordulóban a PMSC ellen már így is a bajnokavatás reményében lépett parkettre a csapat, és amikor Keller az utolsó percben a földről (!) betalált (27–20 lett a vége), a „Nincs itt mese, VÁÉV SE!” rigmusba már joggal vegyült a „Bajnokcsapat!” felkiáltás, hiszen a másnapi Népsport is a „Már bajnok a Veszprémi Építők” címmel jelentette meg tudósítását. A második helyezett Szeged elleni utolsó fordulós fellépésnek így már csak gála jellege volt, a veszprémiek pedig hatalmas ünnepelésben részesítették a Kaló-csapatot. Rosszul egyedül Debre Viktor járt, aki a szezon előtt Tatabányára szerződött az arany reményében, s így nemcsak csak a bakonyi fiesztáról, hanem az egy évvel későbbi ismétlésről is lemaradt.

A duplázás után azonban némiképp megtorpant a klub fejlődése, amiben benne volt az is, hogy a VÁÉV haláltusáját vívta, és egy ideig a kézicsapat léte is veszélybe került, a Bramac azonban támogató jobbot nyújtott, a klub pedig saját lábra állt, és a kilencvenes években a dominancia útjára lépett.

Négy bajnoki ezüst után 1992-ben jött a harmadik arany, és ez az év fordulópontot jelentett a klub életében. Az azt megelőző két szezonban érdekes kísérlet zajlott Veszprémben, ugyanis szerződtették a padra a CSZKA Moszkvával korábban mindent megnyerő Valerij Melnyiket, illetve jött vele Igor Zubjuk és Jurij Zsitnyikov is. A munkamániás orosz tréner módszereit azonban nem igazán szívelték a játékosok, nyers modora pedig a szurkolók tetszését sem nyerte el. A nem mindig zökkenőmentes hétköznapok ellenére a csapatnak nem sok hiányzott, hogy már vele ismét első legyen 1990–1991-ben, de Áment István jogosulatlan szereplése miatt a debreceniek megóvták a simán elveszített (28–20) bajnokit, a szezon végén pedig az épp így elveszített pontok miatt a Veszprém alulmarad egy ponttal az Elektromossal szemben. A KEK-ben is jól menetelt a csapat, de a német Milbertshofen elleni elődöntő-visszavágón játékvezetői ellenszélben nem tudta megtartani ötgólos előnyét (15–23). Augsburgban azonban más érdekes dolgok is történtek, ahogy az Donát Tamás 25 év aranyban című könyvéből kiderül.

„A megérkezés után furcsa dolgok történtek. Melnyik azonnal a német vezetők asztalához ült, és hosszas beszélgetésbe kezdtek. Másnap a pályán minden egyértelművé vált. Melnyik összevissza keverte a Bramac összeállítását, a holland játékvezetői páros pedig szinte át sem engedte a veszprémieket a másik térfélre. (…) A CSZKA Moszkva-modell összedőlt. Valerij Melnyik, ahogy az várható volt a szállodai beszélgetés után, természetesen a Milbertshofen edzője lett, s vitte magával a vodkaivó bajnok átlövő Szazankovot és a 220 cm-es beállós Szavkót. Így megkaptuk az augsburgi kérdésre, hogy miről tárgyalt nyilvánosan az étteremben vacsora közben a magyar csapat orosz edzője. A szerződtetéséről.”
A Nemzeti Sport címlapja 
a '92-es KEK-siker másnapján
A Nemzeti Sport címlapja a '92-es KEK-siker másnapján

A legenda szerint mielőtt Melnyik távozott, azt mondta, küldjenek neki képeslapot, ha bármit elérnek a csapattal. Nos, erre nem volt szükség, a klubvezetők közölhették vele személyesen a következő szezonban ugyanis – azt követően, hogy sorozatban háromszor a későbbi győztessel szemben bukott el párharcot – ismét a Milbertshofen ellen játszhatott, már a KEK döntőjében… De haladjunk sorjában!

Az orosz edző helyére Győrből jött Joósz Attila, aki megváltoztatta a hangsúlyokat a csapatban, és támadásban Éles Józsefre, védekezésben a Dunaújvárosból érkezett Csoknyai Istvánra osztotta a főszerepet. A bajnokságban az Elektromost, a Pick Szegedet és a Győri ETO-t megelőzve ért fel a csúcsra a Joósz-csapat, utóbbit pedig a kupafináléban is legyőzte (25–16, 22–22), a triplázás pedig a KEK-ben lett teljes. A Bidasoa, a Basel és a Gudme kiütése után hazai pályán fogadták először a bakonyiak a német ellenfelet, és Éles gólerős játékával, valamint fantasztikus védekezéssel gyakorlatilag ekkor eldöntötték a párharcot (24–14). Melnyiket a két meccs között kirúgták, a vezetők viszont hiába próbálták meg kicsalogatni a szurkolókat a reménytelennek mutatkozó visszavágóra 5000 liter ingyen sörrel, a vártnál kevesebben, csak 1500-an foglaltak helyet a lelátón. Joósz joggal mondta utóbb, hogy ilyen sikerszéria után a sors igazságtalansága lett volna, ha nem csapata nyeri a sorozatot, ám ennek az esélye nem állt fenn, a Veszprém Münchenben is nyert 27–20-ra, története első nagy nemzetközi sikerét ünnepelte a bajor városban – Németh Csaba csapatkapitány (a jelenlegi szakosztályvezető) emelhette magasba a félméteres trófeát.

TSV MILBERTSHOFEN–VESZPRÉM BRAMAC VSE20–27 (TELJES MÉRKŐZÉS)


S hogy mennyire volt fordulópont 1992 férfi klubkézilabdánk történetében? Nos, a Veszprém az azóta eltelt bő két évtized során mindössze három alkalommal engedte ki a bajnoki címet a kezéből (1996, 2007: Szeged, 2000: Dunaferr), míg a Magyar Kupára öt alkalommal nem a bakonyi csapat neve került (1993, 2006, 2008: Szeged, 1997: Elektromos, 2001: Dunaferr), azaz a hazai sikerek alapfeltételnek számítottak. Ehhez 1993-tól a hátteret immár a Fotex biztosította, miután a csapatban rejlő potenciál gyakorlatilag túlnőtt a Bramac lehetőségein. Várszegi Gábor cégének neve 2005-ig összefonódott a klubbal, és a támogatásnak köszönhetően a csapat kinőtte a magyar bajnokságot, nemcsak sportszakmailag, hanem gazdaságilag is, így idővel a többi magyar együttes számára nemcsak elérhetetlen, minőségi légiósokat tudtak Veszprémbe csábítani, de vonzóerejükkel folyamatosan gyengítették közvetlen ellenfeleiket.

Az 1992–1993-as évadban a Veszprém bajnokként is a KEK-ben indult – „a magyar kézilabda általános érdekei” címszó miatt, hiszen így eggyel több magyar csapat indulhatott a nemzetközi kupákban –, ám címvédőként a fináléban ezúttal háromgólos összesítéssel elbukott az Olympique Marseille Vitrolles ellen (22–23, 21–23). A bajnokságot nagy izgalmak után, hetesdobásokkal behúzta a csapat, a kupadöntőben viszont a hazai visszavágón is kikapott a Pick Szegedtől (21–23, 19–20), utóbbit Joósz veszprémi időszaka legrosszabb momentumaként emlegette.

A Joósz-korszak négy éve négy bajnoki aranyérmet hozott, az utolsó idényt azonban már Kiss Szilárd vitte végig egy sajnálatos esemény miatt. A Pécs elleni idegenbeli meccs előtt a vezetőedző rosszul lett, agyvérzést kapott, és ez hosszú időre elsodorta őt a hivatástól, többé nem ülhetett le a kispadra. A szezon után meglepetésre azonban nem Kiss maradt az edző – ő a döntés után „visszahátrált” az utánpótlásba –, hanem a Svájcból hazatérő Kocsis Pál, vele viszont 1996-ban csak második lett a gárda. A következő szezont már Vass Sándorral teljesítette a csapat, és ismét eljutott a KEK-döntőig! Az Elgorriaga Bidasoa Irún elleni idegenbeli ötgólos vereséget otthon sikerült ledolgozni, ám hiába parádézott Éles, a meccs végén megakadt a támadójáték (19–24, 19–17), így Nenad Perunicsicsék örülhettek. A Magyar Kupát hetesekkel elveszítette a Veszprém az Elektromos ellen, és a sikeres szezon ellenére nem sokkal később folytatódott az edzőkeringő: a szövetségi kapitányként is ténykedő Vasstól – nem kevés feszültséggel terhelve – a japán világbajnokság alatt megvált a klub.

A Vass-korszak végében benne volt a fodrász is. Hogy miért is? Az edző-kapitány így elevenítette fel emlékeit Ágai Kis András és Liszkay Gábor Levente Ezüstös aranykor című könyvében: Fagyossá vált a légkör köztem és Hajnal Csaba között, aki akkor ligaelnökként volt kint az 1997-es világbajnokságon. Amikor bekerültünk a válogatottal a legjobb nyolc közé, az Izland elleni negyeddöntő előtt a játékosok már azt tervezték, miként festetik be a hajukat szőkére vagy éppen piros-fehér-zöldre. Engem is megkérdeztek, vállalom-e. Mire mondtam nekik: uraim, ha valóban bekerülünk az elődöntőbe, bármit bevállalok. Győztünk! Minkdenkin leírhatatlan, felhőtlen öröm lett úrrá. Másnap reggel már az egész csapat a fodrásznál ült. És én is. Utólag már tudom: hiba volt, hogy belementem. Az elődöntőn megjelentem kopaszon, a játékosaim egy része szalmaszőke fejjel, egy része pedig nemzetiszínű hajjal. (...) A svédek elleni elődöntőben aztán 12 góllal kikaptunk, és Hajnal Csaba a meccs után a játékosokra, majd rám zúdította a mérgét. A mondanivalójában elhangzottak olyan kritikák is, amelyeknek nem volt közük a mérkőzéshez. Miután végighallgattam, úgy döntöttem, az a legjobb megoldás, ha új edzőt keres a Fotexhez. Egy évvel később Csabával tisztáztuk a problémáinkat, és azóta ismét jó a viszonyunk.”

A következő évadban három edző, Kiss Szilárd mellett Hoffmann László és Kaló Sándor is irányította a Veszprémet, ám a csapat visszaszerezte a bajnoki címet, az Éles, Sótonyi László duó vezérletével az MK-t is simán hódította el, és minden addiginál közelebb került a nagy eredményhez a BEK-ben. A negyeddöntő első meccsén a Kaló-csapat már tízzel is vezetett a Barcelona ellen, végül öttel nyert, ám idegenben szerzett eggyel kevesebb gól miatt ez végül kevésnek bizonyult – a katalánok pedig a végső győzelemig meg sem álltak.

Éles József (balra) 2003-ban köszönt el a Veszprémtől, ezen a képen Pásztor Istvánnal ünneplik a 11 évvel ezelőtti bajnoki címet
Éles József (balra) 2003-ban köszönt el a Veszprémtől, ezen a képen Pásztor Istvánnal ünneplik a 11 évvel ezelőtti bajnoki címet
A kudarcot még felkavaróbbá tette Éles József lefújás utáni nyilatkozata: „Hoffmann László állítólag bement a Barca öltözőjébe, és tanácsot adott Valero Rivera edzőnek, hogy alkalmazzák a 4–2-es védekezést, mert az ellen mi nem tudunk mit játszani. Többen látták, hogy bement, talán valahogy így akart visszavágni a korábbi sérelmeiért? Nem tudom, hogy ha bent is volt, lehet, hogy csak vizet ivott.”

A Hoffmann-reakció: „Szinte minden meccsen bejáratos vagyok a Barcelona öltözőjébe. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy Rivera nemhogy nekem, de senki másnak sem engedett beleszólást a taktikába. Nevetséges légből kapott vád, hogy segítettem a katalánoknak, véleményem szerint inkább a kiesés miatt próbáltak ezzel taktikázni a veszprémiek.”

Mindenesetre miközben a keret a kubai kontingenssel egyre nemzetközibbé vált (Pérez Carlos és Díaz Ivo mellett Urios Fonseca és Raúl Hardy Alayo is megfordult a csapatban, és Hernández Vladimir is Veszprémben folytatta volna, ha nem jön közbe a tragédia), és ekkor már ideje-órája ott volt a csapatban Pásztor István, Szathmári János, Oszlánczi András és érkezett Mezei Richárd is, a nemzetközi kupában nem sikerült az áttörés – kézilabdánkban aligha volt ekkor nagyobb nyomás alatt kispad –, miután 1999–2000-ben Kovács Lászlóval csak ezüstös lett a bajnokságban a csapat, újra rászánta magát a klubvezetés, hogy külföldi edzőt szerződtessen. Jött Zdravko Zovko, és egy új korszak.

BL-DÖNTŐ, 2002

1. MÉRKŐZÉS, 2002. 04. 21., VESZPRÉM
FOTEX KCV–MAGDEBURG 23–21
(9–8)
FOTEX:
Sterbik – Dzomba 1, Saracevic 7, Csoknyai 1, Jovic 2, Pérez 5, Pásztor 2. Cs: Fazekas (kapus), Gál, Tóth J., Díaz 1, Zsigmond 1, Iváncsik G. 3. Edző: Zdravko Zovko

VISSZAVÁGÓ, 2002. 04. 27., MAGDEBURG
MAGDEBURG–FOTEX KCV 30–25 (15–10)
FOTEX:
Sterbik – Dzomba 6, Gál 1, Csoknyai, Jovic 1, Tóth J., Pásztor 7. Cs: Fazekas (kapus), Pérez 5, Saracevic 4, Zsigmond, Éles, Díaz 1. Edző: Zdravko Zovko

A horvát szakemberrel együtt jött a csapathoz Zlatko Saracevic és Bozidar Jovic, a bajnoki cím megnyerése nem is volt kérdéses 2001-ben, az utolsó fordulóban elszenvedett kiütéses szegedi vereség (21–34) és a Magyar Kupa-ezüst – a Dunaferr elleni döntőben újra hétméteresekkel – miatt ugyanakkor jócskán maradt hiányérzet.

A 2001–2002-es idény előtt ugyanakkor csatlakozott a csapathoz Sterbik Árpád és Mirza Dzomba, velük pedig már európai szinten is meghatározóak lettek a bakonyiak. A BL-negyeddöntőben a spanyol bajnok Ademar León, a következő körben a bombaerős Portland San Antonio hajolt meg előttük, miután a hazai meccsen Sterbik nyolc büntetőből hatot hárított. A beteljesülés viszont a Magdeburg elleni fináléban elmaradt, hazai pályán csak kétgólos előnyt sikerült kiharcolni – Perunicsiccsel ismét nem bírtak a veszprémiek –, idegenben, 8000 ezer néző előtt pedig ez kevésnek bizonyult (23–21, 25–30), így a német együttes törte meg az 1994 óta tartót spanyol hegemóniát az elitsorozatban.

FOTEX KC VESZPRÉM–PORTLAND SAN ANTONIO27–19 (TELJES MÉRKŐZÉS)

SC MAGDEBURG–FOTEX KC VESZPRÉM30–25 (AZ UTOLSÓ PERCEK)

Sara papa BL-ezüsttel búcsúztatta karrierjét, amelyet amúgy – ahogy azt az Ezüstös aranykor feleleveníti – az egyik Fotex-szurkolóval, bizonyos Tenk Ferivel közösen vehetett át: a kapusmezbe öltözött fan gond nélkül beállt a lógó orrú veszprémiek közé, és átvette az érmet. Becsületére legyen mondva, a ceremónia végeztével visszaadta azt a rendezőknek.

A Zovko-korszak sorozatban hat bajnoki aranyat hozott, 2003-ban elbúcsúzott a csapattól Éles, akinek 2000-ben elszenvedett balesete elvett néhány évet a pályafutásából, 2005-ben visszavonult Csoknyai, eközben viszont olyan játékosok fordultak meg a horvát szakember keze alatt, mint Kiril Lazarov, Vlado Sola, Eklemovics Nikola, Buday Dániel, Dejan Perics vagy az állandóságot azóta is képviselő Iváncsik Gergő. A BL-ben ugyanakkor a spanyol óriások, a Portland, a Ciudad Real, legvégül pedig az épülő új német szupercsapat, a THW Kiel az egyenes kieséses szakaszban mindig megakadályozták az újabb kiugró sikert, és a 2006–2007-es bajnoki ezüst egyértelműen jelezte, hogy megfáradt Zovko és csapata kapcsolata.

Zovko fanatizmusa sokáig óriási húzóerő volt a veszprémiek számára, egy csipetnyi azonban hiányzott belőle ahhoz, hogy igazán nagy formátumú edzővé váljon. Az Ezüstös aranykorban Éles József árnyalta a róla kialakul képet. „[A korábbi edzőkhöz képest] Ő másfajta típus. Akiben nagyon bízik, abból istent tud csinálni. Dzomba például közepes játékosból miatta lett a világ legjobb jobbszélsője. Zovko másik oldala viszont, hogy ha valakiről be akarja bizonyítani, hogy nem jó, azt tűzön-vízen próbálja igazolni. Ha Pérez nem játszik olyan fantasztikusan a 2003-as világbajnokságon, ahol gólkirály lett, ki tudja, mi lenne ma vele. Valahogy Zovko elképzeléseibe sokáig nem fért bele. Nagyon tisztelem a fanatizmusát, de az edzői karakterének a pedagógiai része hiányos. Ha egy színvonalon lenne a szakmai tudásával, a világ legjobb edzője lenne. Ennek ellenére a mai napig jóban vagyok vele, mert abban egyformák vagyunk, hogy fejben napi huszonnégy órát kézilabdázunk, élünk-halunk ezért a sportágért. A balesetem utáni rehabilitációmban is nagyon sokat segített.”
KEK-DÖNTŐ, 2008

1. MÉRKŐZÉS, 2008. 05. 03., VESZPRÉM
MKB VESZPRÉM–RN LÖWEN 37–32
(20–20)
MKB:
Perics – Iváncsik T. 4, Cozma 2, Lapcsevics, Lusnyikov, Ilyés 3, Iváncsik G. 6. Cs: Tatai (kapus), Vujin 9, Eklemovics 2, Putics B. 1, Sesum 3, Pérez 7, Gál. Edző: Mocsai Lajos

VISSZAVÁGÓ, 2008. 05. 10., MANNHEIM
RN LÖWEN–MKB VESZPRÉM 28–28 (14–14)
MKB:
Perics – Iváncsik T. 3, Cozma 2, Lapcsevics, Lusnyikov, Ilyés 6, Iváncsik G. 5. Cs: Sesum, Gál, Pérez 2, Putics B. 3, Vujin 4, Eklemovics 3. Edző: Mocsai Lajos

A Zovko távozása utáni 2007–2008-as idény az egyik legemlékezetesebb a klub történetében. A kispad mellett immár Mocsai Lajos állt, a csapat pedig meglepetésre kiesett a BL első csoportkörében, miután a Gummersbach és a Celje ellen képtelen volt meccset nyerni. A szezon második felére azonban összeállt a bakonyi csapat, és a bajnoki cím mellé újabb nemzetközi kupát szállított, a KEK-et.

A fináléig veretlenül menetelt a sorozatban a Mocsai-csapat, és a döntőben sem kapott ki: hazai pályán Marko Vujin (9 gól) és Pérez (7) remeklésével 37–32-re nyert, Mannheimben pedig Ilyés Ferenc (6) és Iváncsik Gergő (5) jó játékával döntetlenre végzett, és másodszor hódította el a KEK-et!

Calos Pérez lövi át a németeket a 2008-as KEK-döntőben
Calos Pérez lövi át a németeket a 2008-as KEK-döntőben


RHEIN-NECKAR LÖWEN–MKB VESZPRÉM KC28–28 (TELJES MÉRKŐZÉS)

A diadalmas szezont követte a 2008–2009-es évad, amely sajnos még jobban belevésődött az emlékezetbe. 2009. február 8. és Marian Cozmaszíven szúrása kétségkívül a legszomorúbb nap volt a klub életében, amelynek emlékét azóta is őrzik a szurkolók, az egy héttel későbbi, Ademar León elleni pedig alighanem az elmúlt 37 év legszívszorítóbb győzelme (28–26). A csapat óriási lelkierőről tett tanúságot a gyász időszakában, ennek ellenére a BL-negyeddöntőben a Ciudad Real ellen csak hármat sikerült ledolgozni az ötgólos hátránybólaz arra a szezonra átadott, varázslatos hangulatú Veszprém Arénában.

A tar Saracevic tör kapura a Veszprém Aréna megnyitóján
A tar Saracevic tör kapura a Veszprém Aréna megnyitóján
NAGYON AKARNAK NYERNI
Nálunk, Veszprémben nem divat a célok alultervezése mondta a Nemzeti Sportnak még 2007-ben az akkori gazdasági és operatív elnök, Magyarády Péter. Nem tudom, tisztában vannak-e vele, hogy a mi játékosaink csak akkor kapnak prémiumot, ha a bajnokságot és a Magyar Kupát is megnyerték, s a BL-ben legalább a negyeddöntőig eljutottak. Én azt mondom, ha egy szint elérésére megvan az esély azt meg kell ragadni. (...) Megígérni BL-győzelmet nem lehet. Ehhez minden összetevőnek passzolnia kell, tudásnak, stabil a jelenlegihez képest már csak kicsivel stabilabb pénzügyi háttérnek, sőt például a sorsolásoknál vagy a sérülések elkerülésénél a szerencsének is. De nagyon akarunk nyerni.”

Mocsai Lajos időszaka alatt a bajnoki porondon (2008–2012) hibátlan maradt a Veszprém, és a kupát is csak az első szezonban engedte át a Szegednek, a BL-ben viszont a folytatásban rendre „belehúzott” a csapat, a Barcelona előbb a negyed-, majd a nyolcaddöntőben ejtette ki. És mivel 2012-ben a León is a 16 között akadályozta meg a továbblépést, a Kálomista Gábor főszerepbe kerülésével átalakult vezetőség új irányvonalat határozott meg, amely immár Carlos Ortega, Nagy László, Chema Rodríguez, Cristian Ugalde és ettől a szezontól kezdve Momir Ilics nevével fémjelezhető.

A tavalyi, Kiel elleni, heroikus párharccal végződő BL-idényt idén már túlteljesítette a csapat, ám arra a kérdésre, hogy 2014 szép lesz-e avagy egyenesen meseszép, csak a hétvégén érkezik válasz.

Emlékezés Marian Cozmára
Emlékezés Marian Cozmára
MKB-MVM VESZPRÉM KC – NÉVJEGY
A klub színe: piros-fehér
Magyar bajnok: 22-szer (1985–1986, 1992–1995, 1997–1999, 2001–2006, 2008–2014)
Magyar Kupa-győztes: 23-szor (1984, 1988–1992, 1994–1996, 1998–2000, 2002–2005, 2007, 2009–2014)
BL-döntő: 1-szer (2002 Veszprém–Magdeburg 23–21, 25–30)
KEK-győztes: 2-szer(1992Veszprém–Milbertshofen 24–14, 27–20; 2008 Veszprém–Rhein-Neckar Löwen 37–32, 28–28)
KEK-döntő: 1993 (Marseille–Veszprém 23–22, 23–21), 1997 (Bidasoa–Veszprém 24–19, 17–19)
A VESZPRÉM TÖRTÉNETÉNEK 10 LEGEREDMÉNYESEBB JÁTÉKOSA
1. Éles József 2548 gól (NB I: 1606, Magyar Kupa: 366, nemzetközi kupa: 576), 2. Pérez Carlos 2444 (1564, 240, 640), 3. Pásztor István 2164 (1508, 226, 430), 4. Gyurka János 1970 (1253, 484, 233), 5. Iváncsik Gergő 1933 (1373, 170, 390), 6. Marko Vujin 1392 (866, 132, 394), 7. Kiril Lazarov 1299 (820, 116, 363), 8. Zsigmond György 1192 (738, 186, 268), 9. Gulyás Péter 1180 (838, 120, 222), 10. Gál Gyula 935 (652, 99, 184)
Forrás: mkb-mvmveszprem.hu (Lang Zoltán)

Anyagunk összeállításához a Nemzeti Sport és a Nemzeti Sport Online archív anyagai mellett forrásul szolgált az mkb-mvmveszprem.hu és a kezitortenelem.hu, felhasználtuk továbbá Donát Tamás: 25 év aranyban, illetve Ágai Kis András-Liszkay Gábor Levente: Ezüstös aranykor című könyvét.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik