A lakótelepi garázskaputól a vb-döntőig – Görbicz Anita berobbanásának története

 

Róth Kálmán győri testnevelő tanárnak egyszer azt mondta a kollégája, hogy látott a lakótelepen egy kislányt, aki iszonyatos erővel és eltökéltséggel lövöldöz a garázskapura. Igaz, lábbal, de meg kellene nézni, hátha még kézilabdázó is válhat belőle. A tipp bejött. A kislány tíz év múlva felnőtt-világbajnoki döntőt játszott, ráadásul beválasztották a vb All Star-csapatába is.

Kálmán bá ezt persze még nem sejthette, amikor bemutatkozott neki a tízesztendős Görbicz Anita, de napról napra erősödött benne a meggyőződés, hogy a magyar női kézilabdázás korszakos tehetségét vezérelte hozzá a jó sorsa. A hazai utánpótlás-nevelés egyik atyamestere, a Győr felnőttcsapatának későbbi edzője utóbb így idézte fel első benyomásait: „Azonnal kitűnt, hogy mindenben, kidobózásban, fogóban is vezéregyéniség. Szervezte a játékot, megmondta, ki hova álljon, persze magát tette a kulcspozícióba. Hihetetlenül elkötelezett volt a kézilabdázás iránt, egyetlen edzést, mérkőzést ki nem hagyott, az idősebbek összes korosztályos meccsén is ott volt. Teljesen belehabarodott a sportágba. Nem volt könnyű kezelni, hogy a látásmódja, a helyezkedése, a megoldásai messze túllépték a társai tudását. Hozott olyan döntéseket, amelyekben én megláttam a klasszisát, de akinek a labdát adta, az reagálni sem volt képes. Nyugodtan állíthatom a kollégák nevében is, nagyon sok mindenhez, amit Anita tudott, semmi közünk sem volt.”

Görbét, hiszen így becézték, mindenki ösztönös zseninek tartotta. Ő azonban még ennél is több volt; a kézilabda megtanulhatatlan elemeit a génjeiben hordozta, a megtanulhatókat pedig elsajátította. Mint idézi, mindez neki természetesnek, magától értetődőnek tűnt: „Sokszor hallottam, hogy hú, milyen tehetséges vagyok, de ezzel nem foglalkoztam. Én csak élveztem a játékot, a góllövést, a győzelmet. És azt, hogy amit gyakorlok, az összejön, ha valamit kérnek tőlem a pályán, azt meg tudom csinálni. Általában már egy próbálkozás után, de ha nem, nem hagytam abba, amíg nem sikerült. Ha valamit elkezdtem, addig folytattam, amíg én lettem a legjobb. Emellett néha úgy éreztem, meghalok, belepusztulok az edzésekbe, de általában nagyon nagy örömöt találtam a kézilabdában, ez volt a legfontosabb.”

Az akkori stílus pedig nemigen kedvezett a törékeny alkatú virtuózoknak, a világ női kézilabdázását inkább a harcos amazonok uralták. Szülei kezdetben féltették ugyan, de az elhivatottságát látva meg sem kísérelték lebeszélni a sportágról. A riválisok már inkább, persze nem szavakkal, hanem tettekkel, esetenként brutalitással. Egyszer el is szakadt nála a cérna, és az őt folyamatosan faragó ellenfelétől megkérdezte, mit képzelsz, ki vagy te? Erre a következő támadásnál akkorát kapott az illetőtől, hogy eltört az orra, ráadásul a „merénylő” még hozzá is tette: na, most már tudni fogod, ki vagyok.

Anitáról is egyre többen tudták, hogy kicsoda. Vura József, a Győr vezetőedzője is közéjük tartozott, hamarosan a „nagyokkal”, Hoffmann Beával, Pálinger Katival, Pigniczki Krisztinával, Nagy Anikóval, Kulcsár Anitával edzhetett és játszhatott együtt. Mint mondja, rengeteget formáltak rajta, nagyon sokat köszönhet nekik: „Kisugárzásuk volt, ha például Pálinger ott állt veled szemben a kapuban, inkább el sem dobtad a labdát, vagy kidobtad a pályáról. Mehlmann Ibivel együtt vittek fel minket a felnőttbe, és először be se mertünk menni hozzájuk, az ifiöltöző felé indultunk.”  Azért megtalálta a helyes irányt, ennek köszönhetően egyre több és érdemibb szerepet kapott, a Ferencváros elleni első rangadóján például nem kevesebbet kért tőle a trénere, mint azt, hogy cselezze ki az 1990-es évek világklasszis irányítóját, Kökény Beatrixet. Görbe tett is egy próbát, ám kiesett a kezéből a labda, a Fradi indult, és kontrából gólt szerzett. Vura mester azzal nyugtatta, csináljon csak mindent úgy, mint edzésen, mire ő kissé megütközve visszakérdezett: háromezer ember előtt, Kökénnyel szemben, úgy, mint edzésen? Aztán visszament, és gyorsan lőtt két gólt.

Majd egyre többet. A hazai – neki kétszeresen is az, hiszen győri központú – rendezésű 2001-es junior-világbajnokságot már ismert játékosként kezdte, és a telt házas meccseknek, a tévéközvetítéseknek is köszönhetően sztárként fejezte be. Méghozzá vb-ezüstérmesként! Nem egy mérkőzés után megesett, hogy az ellenfelek közös fotót kértek tőle, vele; ők aztán „testközelből” tapasztalták, kivel állnak szemben. A csoportot és a középdöntőt díszmenetben teljesítette a csapat, már a négy közé jutás tudatában kikapott a németektől, amit senki sem bánt különösebben, mert így az elődöntőben elkerülte az oroszokat, a könnyebben fogyasztható spanyolok jöttek sorra. A 31–25-ös sikert követő általános örömmámorból csupán Anita nem vette ki a részét; ez egyszer nemigen ment neki a játék, és ő nem érte be azzal, ha a társak nyerik meg a meccset. A döntőben minden egészen másként alakult. Az oroszok 5–0-s rohammal nyitottak, a második félidő közepére 24–15-re elléptek, ám a nyolcgólos Görbicz vezérletével a mieink innen is visszakapaszkodtak, és 27–28-nál az egyenlítésért támadtak. Csakhogy utolsó labdánk a balszélső Nagy Ivett jobb lábfején landolt; az ellenakció góllal zárult, Magyarország 29–27-re kikapott és ezüstérmes lett. Kovács Péter junior szövetségi kapitány Görbe mellett Vérten Orsolya kiemelkedő teljesítményét méltatta, Anita bezzeg inkább elégedetlenkedett a Nemzeti Sportnak nyilatkozva:  „Az elején nem lett volna szabad elengedni az oroszokat, mert a végén már rettenetesen kellett szenvednünk, hogy ledolgozzuk a kilencgólos hátrányunkat. Ez majdnem sikerült.”

Ebben az életszakaszában Görbét egyébként sem az általános elégedettség, a harmónia jellemezte. Öntörvényű, vadóc géniusz volt, a pályán belül és kívül is. A kézilabda azonban ekkor is a mindent jelentette neki, és nagyképűséggel végképp senki sem vádolhatta. Ennek bizonyítékaként egy tv-interjúban így értékelte saját magát: „Szerintem olyan közepes vagyok.” Nem volt ebben semmi póz vagy álszerénység, sőt azzal egészítette ki az „önbírálatot”, hogy több lövésformát kellene ismernie.

Mocsai Lajos szövetségi kapitány más véleményen lehetett, mert a 2002-es Európa-bajnokságra már kivitte Dániába a még mindig csak 19 esztendős tehetséget. Az áttörést a 2003-as horvátországi vb hozta meg. Anita pályafutása még összeért a nála tíz évvel idősebb, extraklasszis átlövő Bojana Radulovicséval és Farkas Ágnesével. Később, arra felelve, mi sülhetett volna ki belőle, ha ők hárman egyszerre járnak a csúcson, kapásból rávágta: „Szerintem végigvertük volna a világot.” Ez majdnem Horvátországban is így történt. A csoportból egy megingással (Németország, 27–30), de a szlovénok (38–25) és a dánok (29–19) letarolásával lépett tovább a csapat, a határ túloldalán, az egykori Zrínyi-birtokon, Csáktornyán már a mi szurkolóink uralták a lelátót. A fiumei második körre ugyan valamivel kevesebben jöttek el, de a Dél-Korea elleni, zágrábi gólesőt (40–38) és a döntőbe jutást már ezrek ünnepelték.

Anita négy gólt lőtt, ugyanannyit, mint korábban a németeknek és a dánoknak vagy mint másnap, a fináléban a franciáknak. Illetve nekik ötöt, de az utolsót, a legfontosabbat, tévesen érvénytelenítették a játékvezetők. Tették ezt az utolsó percben, 28–27-es vezetésünknél. Így „csak” a beteljesülést, az elsőséget és egy vb-újonc aranyat érő gólját vették el. A 2003. december 15-i Nemzeti Sport címoldaláról „nagytotálban” a könnyező, a világbajnoki címet elsirató Görbicz Anita nézett vissza az olvasókra. E kép bejárta a világsajtót, és ha abban az esztendőben kiosztották volna a „legrokonszenvesebb vesztes” díját, nem kérdéses, ki nyeri. Anitát ez persze aligha vigasztalta volna, egyik kései beszélgetésünkből is kiderült, hogy az a zágrábi este és minden utórezgése még mindig tüskeként él benne: „Húszéves gyerek létemre egyesek a nyakamba varrták a vb-döntő elvesztését úgy, hogy szerintem pályafutásom egyik legjobb idényét játszottam, és tíz perccel a meccs vége előtt hét góllal vezettünk. Aztán eladtam egy labdát, vagy kiesett a kezemből. Előtte meg lőttem egy szabályos gólt, amit nem adtak meg, de azt a mérkőzést akkor még nem nekem kellett volna eldöntenem.”

Ellentétben az utána következő évtized szinte minden mérkőzésével. De ez már sorozatunk második részének témája.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 29-i lapszámában jelent meg.)