A siker titka: egymás szeretete, a játék szeretete és a haza szeretete

HAZÁNK a kezdetektől fogva a kézilabda egyik nagyhatalma. Női válogatottunk mindjárt az első, 1957-ben megrendezett világbajnokságon ezüstérmes lett, majd 1962-ben a szintén előkelőnek számító ötödik helyen zárt. A harmadik tornának 1965 novemberében Nyugat-Németország adott otthont, ahonnan legjobbjaink győztesként tértek haza. Ehhez négy mérkőzést kellett megnyerni, az első kettőn rögtön az első két vb győztesét, Csehszlovákiát és Romániát sikerült felülmúlnia a legendás szövetségi kapitány Török Bódog által vezetett együttesnek. A lengyelek elleni tízgólos sikerrel meglett a döntőbe jutás, a magyar válogatott az aranyért Jugoszláviával játszott.

„Pontosan hatvan évvel ezelőtt, november tizenharmadikán, tizenhat órakor kezdődött a döntő Dortmundban, a Westfallenhalléban, fél hatkor lettünk világbajnokok – emlékezett vissza a tiszteletükre rendezett csütörtöki gálaebéden Ignácz Ilona. – Olyan pillanat volt, amely utána mindannyiunk életét meghatározta, ezt nem lehet elfelejteni.”     

„A döntőt én sem felejtem, az utolsó öt perc a mai napig élénken él bennem. Mindenkinek kívánom, hogy legyen egy ilyen pillanata, amelyre aztán örök életében emlékezni tud és pozitívan gondolhat vissza rá” – ezt már Takácsné Giba Márta mondta az 5–3-ra megnyert fináléról.

Török Bódog szövetségi kapitány két évvel a vb előtt fiatalított, így került be a keretbe Ignácz Ilona és Takácsné Giba Márta mellett a csütörtöki esemény harmadik résztvevője, Ritterné Lengyel Erzsébet is – mindhárman az 1943–1944-es születésű generáció tagjaként vittek fiatalos lendületet a csapatba. A siker titkaként az edző és a játékosok kohézióját jelölték meg, emellett a 2012-ben elhunyt Török Bódog jól ismert gondolatait is kiemelték:  „Egymás szeretete, a játék szeretete és a haza szeretete.”     

A három világbajnokunkat a kezdetekről is megkérdeztük. Takácsné Giba Márta az általános iskolában még tornázott, de amikor az edzője arra kérte, hogy szőnyeg nélkül, a puszta földön bukfencezzen, teljesen elvette a kedvét. Néhány nappal később az egyik osztálytársa elvitte kézilabdázni és ott is ragadt.

 „A testnevelő tanárnőm a közgazdasági technikumban azt mondta, hogy kézilabdázzak. Nem kellett győzködnie, elkezdtem játszani és onnantól jött minden, teljesen magával ragadott”  – mondta Ritterné Lengyel Erzsébet.

Ignácz Ilona a Tímár utcai iskolába járt, közel a sportágban akkor meghatározó együttesnek számító Óbudai Goldberger bázisához, a csapat edzője Török Bódog volt. A klub ificsapatának trénere csapatot toborzott, két barátnőjével együtt csatlakozott is. Az alapokat egy jól ismert tornaórai játéknak köszönheti: „A kidobós a legjobb alapképzés a kézilabdához. Dobni kell, rohanni kell, meg kell fordulni, megint dobni kell, és így tovább. Az iskolának egy darab labdája volt, kezdetben azzal játszottunk. Abban az időben nem nagyon jártak autók, így minden délután a Zápor utcában játszottunk kidobóst.”     

Napjainkban is követik a sportágat, mindannyiuknak megvan a maga kedvence: Erzsébetnek a Győr francia válogatott kapusa, Hatadou Sako, a másik két legendának Klujber Katrin. Ignácz Ilona így indokolta a választását: „Gyors, jól lát a pályán, gólokat lő, gólokat lövet másokkal és magyar – tökéletes játékos!”     

A 26 éves Európa-bajnoki bronzérmes jobbátlövőt a november végén kezdődő világbajnokságon is figyelemmel követik.