Egy meccset játszana újra Andrea Lekics, aki mindig szórakoztatni akarta a szurkolókat
– Sorozatban a 18. idényét játszotta a Bajnokok Ligájában, kívülről úgy tűnt, még remek fizikai állapotban van. Miért most döntött a visszavonulás mellett?
– Még a következő évadra is volt szerződésem a Ferencvárossal, amikor azonban január végén leültünk tárgyalni a klubvezetőséggel, a lelkem mélyén már éreztem, hogy az idény végén szeretném abbahagyni. Profi sportolóként mindig rengeteget edzettem, akár egyénileg is, s most eljött az a pont, hogy belefáradtam. Fizikailag még bírtam volna, inkább mentálisan éreztem magam fáradtnak ahhoz, hogy belevágjak az újabb felkészülésbe. A játék még mindig boldogsággal töltött el, a meccsek ünnepet jelentettek nekem, de közben egyre erősebben ott motoszkált a fejemben, hogy ideje új fejezetet nyitnom az életemben. Persze mindenki azt találgatja, mikor és hol fogok visszatérni, mint ahogy sok nagy sportoló tette a múltban. Nem titok, hogy nem álltam le teljesen, de már csak kedvtelésből edzek, és továbbra is helyes döntésnek tartom, hogy most tettem pontot a karrierem végére.
– Tud már múlt időben beszélni a pályafutásáról?
– Még mindig nagyon furcsa, szerintem még nem tudatosult igazán bennem, hogy ennyi volt. Talán csak akkor fog, amikor a csapatok elkezdik a nyári felkészülést, míg én megtehetem, hogy helyette nyaralni utazok. Ez az időszak biztos érzelmi hullámvasút lesz. Engem is meglepett, mennyit sírtam az idény végén – ezt a hatást váltotta ki belőlem az a sok kedves szó, amelyet kaptam az emberektől.
SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA
– Hogyan emlékszik vissza a fiatal Andrea első szárnypróbálgatásaira a kézilabdapályán?
– Szerelem volt első látásra. Előtte többek között a karatét és a teniszt is kipróbáltam, szerettem egyedül küzdeni, kiskorom óta megvolt bennem a versenyszellem, ezért bármibe fogtam, nyerni akartam. Tízéves lehettem, amikor apukám egyik barátjának lánya révén megismerkedtem a kézilabdázással, és egyből magával ragadott az edzések hangulata. Ebből a szempontból sokat köszönhetek az első edzőmnek, egy gyerek esetében mindig kulcskérdés a személye a megtartás szempontjából. Korábban jugoszláv válogatott játékos volt, nagyon szigorúan bánt velünk, de közben igazságos volt, és mágnesként vonzotta a fiatalokat a sportághoz. Talán kevesen tudják rólam, hogy bal kézzel írok, sokan meg is lepődnek, amikor így adok autogramot, a kéziben viszont valahogy természetesnek hatott, hogy a jobb kezembe fogtam a labdát. Akkora örömöt és élvezetet jelentett a játék, hogy minden mást abbahagytam.
– Mit szóltak hozzá a szülei?
– Sohasem akartak semmit rám erőltetni, hagyták, hogy én hozzam meg a fontos döntéseket. Csak hálás lehetek nekik, amiért mindenben segítettek. Az apukám vitt mindenhova, gyakran más gyerekeket is fuvaroztunk autóval a meccsekre. Nem voltak elvárásaik – márpedig manapság gyakran halljuk, hogy a gyerekeknek már fiatalon milyen teljesítménykényszerben kell élniük –, bármi történt velem, otthon mindig támogató közeg várt.
– Szülővárosában, Belgrádban két klubban is szerepelt, majd az első trófeáját meglepetésre a Knjaz Milossal nyerte meg. Miként sikerült?
– Tizenkilenc évesen először kellett egyedül megállnom a helyem. Arandjelovac ugyan csak egy órára van a fővárostól, de csak elkerültem otthonról. A klub pénzügyi problémákkal küzdött, így szükségem volt a családom anyagi támogatására, mégis élveztem az ott töltött évet, ráadásul először szerepeltem a bajnoki címért versenyben levő csapatban. A Knjaz Milos különleges helyet foglal el a szívemben, a csődközeli helyzet ellenére megmutattuk, hogy a barátság és a csapatszellem csodákra képes. Először tapasztaltam, milyen egy trófeát a magasba emelni, ráadásul a klubnak is ez volt az első aranyérme. Az idény hajrájában néhány meccsen már figyelt a Krim Ljubljana, szerencsére jól ment a játék, s leigazoltak Siti Eszter váltótársának, és hogy tanuljak tőle. Miatta és Ljudmila Bodnyijeva miatt is döntöttem úgy, hogy elfogadom a kihívást.
– Mekkora ugrást jelentett egy Bajnokok Ligájában szereplő csapatban játszani?
– Mint ég és föld, a szerb bajnokság erőssége össze sem volt hasonlítható a BL színvonalával, a fejlődésem miatt ezért is tartottam szükségesnek a váltást. El kellett fogadnom, hogy ritkábban fogom látni a szüleimet, mivel akkoriban vízumra volt szükségük a látogatáshoz. Siti már az idény elején keresztszalag-szakadást szenvedett, így nekem kellett a kezembe vennem az irányítást. Ott álltam 20 évesen a BL-meccseken, a balomon Natalija Derepasko, a jobbomon Anja Freser, beállóban meg Bodnyijeva. Ez volt a legnehezebb idény a karrieremben, nem tudom szavakba önteni, mennyire féltem, és ekkora klasszisoktól sem mertem tanácsot kérni. Akkoriban még nem mentek a pattintott passzok beállóba, ezért több edzés után is kinn maradtunk Ljudmilával gyakorolni. A pályán nem tudtam önmagam adni, azt is megkérdőjeleztem, hogy valamikor is fel tudok-e nőni erre a szintre.
– Mi hozta meg az áttörést?
– A következő nyári szünetben hazamentem, és eldöntöttem, ahhoz, hogy ezen a szinten meghatározó játékos legyek, fizikailag egy „szörnyeteggé” kell válnom. Szinte végkimerülésig hajtottam az edzéseken, de meglett az eredménye, teljesen más felkészültséggel érkeztem meg a második idény kezdetére, és a folytatásban a BL-ben is kiválóan ment a játék.
SZÜKSÉGE VOLT A SZABADSÁGRA
– Kívülről azóta is azt láthattuk, hogy határozott elképzelése van a játékról. Honnan ez a magabiztosság?
– A kezdettől égett bennem a tudásvágy, akkoriban sok férfi kézilabdát néztem – már csak azért is, mert kevés női meccset mutattak a tévében –, és próbáltam mindenkitől ellesni valamit. Ivano Balic játékát különösen élveztem, természetesen nem lehetett lemásolni, mert annyira különleges volt. Inkább a látásmódját akartam elsajátítani, és hogy nyugodt tudjak maradni a legkiélezettebb helyzetekben is. Ahogy az ellenfelek egyre jobban figyeltek rám, világossá vált, hogy fejlesztenem kell a játékom, időről időre túl kellett valamivel járnom a védők eszén. Tudatosan igyekeztem magam felkészíteni minden eshetőségre támadásban.
– Balicot említette, de tudom, hogy Anja Andersen stílusát is szerette. Egyiküktől sem állt távol egy-egy váratlan megoldás a meccseken, ebben hasonlított rájuk.
– Mindig is az hajtott, hogy szórakoztassam a játékommal a szurkolókat. Mindenki azért jön ki a meccsre, hogy valami varázslatosat lásson a pályán, én pedig meg akartam adni nekik. Persze nem lehet kényszeresen csinálni, vagy benned van vagy nincs, rám motiválóan hatott, ha tapsra tudtam ragadtatni a nézőket egy-egy meglepő akciómmal. A többi sportágban is azokat kedvelem, akik valami különlegeset, váratlant tudnak húzni.
– Volt kedvenc lövési típusa?
– Imádtam cunderezni, a talpról eleresztett lövések is közel álltak hozzám, már kiskoromban megtanultam a helyes kivitelezést, talán többet is használhattam volna a karrierem során. Aztán ott van a strandkéziből ismert teljes fordulat a levegőben – teremben azért ritkán alkalmaztam. Idővel a gólok mellett legalább akkora örömöt jelentett a sikeres gólpassz, mert azzal egy csapattársamat is boldoggá tudtam tenni.
– A beállóval való kettő-kettőzések szintén a védjegyének számítottak, a csapattársainak résen kellett lenniük, mert félrenézve vagy a háta mögött is érkezhetett a labda.
– Talán ez volt nekem a legélvezetesebb része a játéknak. A kettő-kettes helyzetek a kézilabdázás alapjai, ha nem is tudatosan gyakoroltam rájuk, mégis a specialitásommá váltak, különösen a beállóval való összjáték. Néha talán túlzásba is vittem, és több helyzetet elvállalhattam volna magam, de szerettem olyan passzt választani, amelyre az ellenfél nem volt felkészülve, mint a hát mögötti assziszt. Sokan kérdezték, volt-e valami egyezményes jelünk a beállóval arra, honnan várja a labdát, de a korábbi csapattársaim is megerősíthetik, hogy ezek természetes módon jöttek tőlem, az esetek nagy többségében nem terveztük meg előre. A játék annyira felgyorsult, hogy a tudás nem elég, muszáj hallgatnod a megérzéseidre.
– Ez azt is jelenti, hogy szüksége volt mozgástérre az edzőitől?
– Pontosan, de nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen szabad kezet kaptam, sohasem éltem vissza a bizalommal, tiszteletben tartottam a lefektetett határokat. A hozzám hasonló kézilabdázókat nem lehet ugyanakkor túlságosan korlátok közé szorítani, mert elvész a boldogság a játékunkból. Persze el kellett fogadnom azokat a helyzeteket is, amikor ez mégis megtörtént, mert mindig az edzőé az utolsó szó. Ilyenkor próbáltam a munkámmal elnyerni a bizalmát, és hogy megadja nekem a szükséges szabadságot a pályán. Ezzel együtt nem volt vitám egyetlen edzőmmel sem, sohasem kaptam büntetést, tudtam, meddig mehetek el. Mindig kíváncsi voltam, mi az aktuális edzőm jövőképe, és abban milyen szerepet szán nekem. Ha valami magyarázatra volt szükségem, szemtől szemben odaálltam, és megkérdeztem. Ehhez kell egyfajta magabiztosság, de ez a legkönnyebb módja a későbbi félreértések elkerülésének.
– Egyre gyakoribb a női kézilabdázásban is, hogy az edzők kikérik a játékosok, különösen az irányítók véleményét.
– Ha megnézzük a norvég válogatottat, mennyi tapasztalt játékos alkotja a keretét, teljesen természetes, hogy a kapitány akár egy időkérésnél számít a meglátásaikra. Ez mindig azon is múlik, az adott edző mekkora egóval rendelkezik, a balkáni trénerek között még mindig sokan nem ennyire nyitottak. Hiszem, hogy idővel mindenhol ebbe az irányban fognak haladni. Persze nem mindegy, kinek adod meg a felelősséget, hogy elmondja a véleményét, ki kell próbálni, hogy beválik-e.
EGY MECCS, AMIT ÚJRAJÁTSZANA
– 2011-ben a legjobbkor érkezett meg az első BL-győzelméért hajtó ETO-hoz?
– A Győr megkeresése mellett volt egy anyagilag jóval kecsegtetőbb ajánlatom is az Oltchim Valceától. Az ETO-ban már akkor is benne volt a BL-győzelem esélye, engem pedig mindig az ilyen kihívások vonzottak. Persze volt bennem némi bizonytalanság a játékperceket illetően, hiszen ott volt a csapatban Görbicz Anita is a posztomon. Kicsit stresszes volt, mert tudtam, hogy Győrben ő a királynő, de nem futamodtam meg, inkább motivált, hogy esélyem nyílt vele együtt játszani, tőle tanulni. Végül sok lehetőséget kaptam, gyakran álltunk fel három jobbkezessel, Eduarda Amorim, Görbicz meg én, és még ott volt Kovacsics Anikó is bevetésre készen. Iszonyú nyomás nehezedett a klubra, miután már régóta üldözte az első nemzetközi kupagyőzelmét. Az első idényem végén idegenben lőtt több góllal nyert csak a Buducsnoszt a BL-döntős párharcban, a következő évben aztán végre összejött a végső siker. Nem tudom leírni, mit éreztem, bekerültem a klub történelemkönyvébe is azáltal, hogy tagja voltam az első aranyérmes csapatnak, ráadásul nekem is ez volt az első nagy sikerem.
– Még ugyanebben az évben érte el a legnagyobb sikerét a válogatottal is.
– Ha nem lett volna ott a 2012-es szerbiai Eb, ahol végül fájdalmas módon elbuktuk a magyar válogatott elleni bronzmeccset, nem éreztük volna, hogy esélyünk lehet az éremre a hazai rendezésű vébén egy évvel később. Előtte még az első kört sem élte túl a szerb válogatott egyetlen világversenyen sem, vagy éppen ki sem jutott, ha a vébékre gondolunk. 2012-ben viszont megéreztük, hogy van erő a csapatunkban, szomorúak voltunk persze a bronzmeccs miatt, de ha előzetesen valaki azt mondja, hogy négy közé jutunk, nem hittük volna el. Ez vezetett el minket a 2013-as ezüstéremhez.
– Meg a norvégok felett aratott, csodaszámba menő siker a negyeddöntőben. Hogy sikerült elkapniuk őket?
– Fokozatosan egyre magabiztosabbakká váltunk a negyeddöntőig vezető úton, a skandinávok előtte folyamatosan ott voltak a legjobb négyben a világversenyeken, így inkább rajtuk volt a nyomás. Olyan csapategység jellemzett minket, amelyet nehéz szavakba önteni. Kétszer is álltunk ötgólos hátrányban, de hittünk magunkban, támadásról támadásra haladtunk, miközben elképesztő erő érkezett a lelátóról, és végül csodát tettünk. Tipikus példája volt annak, amikor valaki nem hisz benned, de te akkor is meg akarod mutatni.
– Továbbra is tartja, hogy a brazilok elleni vb-döntő az egyetlen meccs, amit újrajátszana?
– Ez az érzés nem változott az évek múlásával sem. Az elődöntő során történt meg a baj, kifordult a lábfejem. Tizenkét órán keresztül kaptam oxigénterápiát, és mindent megpróbáltak, hogy a sarkamnál levő hatcentis vérömleny leapadjon. Négy hétre be akarták gipszelni a lábam, de ez nekem nem volt opció. Nem tudtam lábra állni és teljesen magam alatt voltam, de mindenképpen játszani akartam a döntőben. A kezdés előtt kettő, a szünetben további egy érzéstelenítő injekciót kaptam, térdtől lefelé nem éreztem a lábam. A meccs nagy része így kiesett nekem, arra sem emlékszem, hogyan tudtam egyáltalán futni. Utólag belátom, nem volt okos döntés, ám tudtam, egy játékos karrierjében egyszer nyílik lehetőség hazai pályán finálét vívni a válogatottal. Azért játszanám szívesen újra a meccset, mert egyáltalán nem tudtam a legjobbamat nyújtani, jó, ha harmincszázalékos állapotban voltam. A torna után aztán nyolc hétig tartott a rehabilitáció…
A LEGJOBBKOR JÖTT A FRADI HÍVÁSA
– Kétszer is nagyon közel állt hozzá, hogy a bombaerős keretet összeállító Vardar Szkopjével felérjen a csúcsra. Hogyan tudott túllépni rajta, hogy a szétesés előtt mégsem jött össze?
– Mindkét alkalommal a Győr állta az utunkat, és mindkétszer egy góllal maradtunk alul a hosszabbításban. A másodiknál Kiss Éva a ráadás legvégén védte ki a ziccerünket, utána egy hónapig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán folytatom a játékot. A final fourra már úgy utaztunk, hogy tudtuk, ez a vége a közös történetünknek, nekem is aláírt szerződésem volt a CSM Bucuresti-tel. Ráadásul úgy éreztem, mindent megtettem a sikerért, ez a két tény, és ahogy elbuktuk a finálét, csak még fájdalmasabbá tette a vereséget.
– Megjárta a CSM-et és a Buducsnosztot, mielőtt visszatért a Krimhez, azonban Ljubljanában is csak egy évet maradt, mert 2022-ben csatlakozott a Ferencvároshoz. Miért volt ilyen mozgalmas ez az időszak?
– Ha nem jöttek volna az anyagi nehézségek, biztos hosszabb ideig maradok Podgoricában. A Krimnél azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy onnan vonulok vissza, ám az Achilles-ín-műtétemből visszatérve nem voltak elég türelmesek velem, nem tudtam visszanyerni a formám. A legjobbkor keresett meg a Fradi, magamnak is bizonyítani akartam, hogy képes vagyok még a legmagasabb szinten játszani. Ehhez térre volt szükségem, és Elek Gábortól megkaptam, ez mindent jelentett nekem. Örülök, hogy aztán a részese lehettem a klubtörténelmi eredményeknek.
– Megfejtette már, hogyan tudták mínusz hatról megfordítani a Metz elleni BL-negyeddöntős párharcot?
– Nem vagyok babonás, de a metzi visszavágó előtt többször is a szerencseszámom, a hetes jött velem szemben, például a pálya sarkában is ott volt egy kis hetes. Végül éppen hét góllal nyertünk, a meccset pedig hetedikén rendezték. Amikor a második félidőben három-négy góllal elmentünk, a franciák már teljes sokkban voltak, akkor éreztem, megcsináljuk. Karrierem egyik legnagyobb csodája után aztán hideg zuhanyként ért, amikor az öltözőben Gábor közölte, nemsokára kijön a hivatalos hír a távozásáról. Senki sem tudott róla semmit.
– Sokat látott kép önről, ahogy már a budapesti final fourban a vállán sír, miután Emily Bölk dudaszós góljával bejutottak a döntőbe.
– Olyankor is hittünk magunkban, amikor talán senki más. Először szerepeltünk a négyes döntőben, előzetesen nem sok esélyt adtak nekünk az Esbjerg ellen, ám bebizonyítottuk, hogy tévednek. Persze sokaknak Emy döntő gólja maradt meg, de előtte a második félidőben kimagaslóan védekeztünk és okosan is támadtunk. Tudtuk, mit akarunk csinálni, és meg is valósítottuk. Fantasztikus volt látni a „zöld falat” a kapu mögött, egy női kézilabdázónak ezek a legszebb élmények. Szintén jó volt átélni, mennyit jelentett a szurkolóinknak a következő idényben a 27 év utáni duplázás.
– Karrierje utolsó mérkőzése jelképes módon zárult. Mennyire érték váratlanul a hajrában történtek?
– Semmit sem tudtam arról, hogy az utolsó időkérésünknél Allan Heine meg akar tapsoltatni a szurkolókkal. Kissé elveszve álltam az aréna közepén, aztán jöttek a lányok, és a magasba dobáltak. Hálás voltam a drukkereknek, akik a három ferencvárosi idényemben is támogattak. Nekem a sportban a fair play a legfontosabb, ezért is érintett meg a fehérváriak és az edzőjük, Szuzana Lazovics gesztusa, hogy a legvégén engem és a távozó Szöllősi-Zácsik Szandrát is hagytak még egy gólt lőni. Úgy érzem, az évek során kiérdemeltem az ellenfelektől a tiszteletet, ez a jelenet életre szóló emlék marad.
– Mi fog a legjobban hiányozni?
– Elsősorban az emberek, akiket a kézilabdázás révén megismertem. Aztán a napi rutin, amelyet a profi sport jelentett. A gólszerzés, a gólpasszok, az örömteli és a szomorú pillanatok egyaránt hiányozni fognak, mert így volt kerek a történet.
– Van már terve a jövőre?
– A nyár végéig biztos pihenni fogok. Utána próbálom megkeresni az utam, nem szeretnék teljesen elszakadni a sportágtól. 2013-ban indítottam el az akadémiámat, amely eddig nyári tábor formájában működött, de a jövőben talán kiszélesítjük. És még nem adtam fel azt a tervemet sem, hogy nyissak egy kis saját éttermet.
| EGY KORSZAK VÉGE – SZTÁROK SORA BÚCSÚZOTT |
 Nem túlzás csillaghullásról beszélni női kézilabdázásban, annyi klasszis hagyta abba a játékot az elmúlt idén végén. Andrea Lekics is egyetértett a megállapítással, szerinte egy korszak véget ért a sok kiváló játékos visszavonulásával. A karrierjüket befejező sztárok közül kiválasztottunk négyet, hogy róluk külön-külön is mondja el röviden a véleményét.
Jovanka Radicsevics: „Jokával kezdem, mert vele játszottam a legtöbbet együtt, Győrben közösen nyertünk BL-t, amely karrierem legfontosabb trófeája. Megtiszteltetést jelentett egy hozzá hasonló nagy küzdő oldalán szerepelni. Egy pillanatig sem adta fel, valódi harcos volt.” Cristina Neagu: „Minden kétséget kizáróan a sportágunk egyik legkiemelkedőbb alakja fejezte be a személyében. Igazi varázsló volt a pályán, nagy űrt hagyott maga után.” Allison Pineau: „Ő is volt az év legjobb játékosa, és bár karrierje végén inkább védőként számítottak rá, korábban a támadójátékával is kitűnt. Az elkötelezett és fegyelmezett sportoló mintaképe volt.” Isabelle Gulldén: „Soha nem szerepeltünk egy csapatban, de szívesen néztem a játékát, mert mindig benne volt valami váratlan húzás, a passzai élményszámba mentek. Neagu búcsúmeccsén velem is lövetett egy kínait.” |
 Született: 1987. szeptember 6., Belgrád |
RENGETEG ISMERT JÁTÉKOS KÖSZÖNT EL LEKICSTŐL – ÍME NÉHÁNY KOMMENT A VISSZAVONULÁSÁT BEJELENTŐ POSZTJA ALÓL
Arany Rebeka: Jó érzés hazatérni a Vasashoz
A klub-vb felfedezettje – sztárportré Joao Pedróról
