Zsibó másik bölénye – Csinta Samu publicisztikája

Birtalan sut, goool– a felsorolásból legfeljebb a „sut” szorulhat magyarázatra. Ezerszer hallhatta a hetvenes évek romániai tv-nézője a mondatot, amikor a román kézilabda-válogatott balátlövője nyolc-tíz méterre az ellenfél kapujától lövésre emelkedett. Pályafutása végén mindössze négy gól hiányzott az ezerhez: 231 felnőttválogatott mérkőzésen 996-szor talált be, a romániai örökranglistán csak ketten – Vasile Stanga (1414) és Robert Licu (1054) – előzik meg őt. Ez az óriás, Birtalan István távozott néhány napja a földiek sorából 75 éves korában, aki az ugyancsak kétszeres világbajnok Kicsid Gáborral párban Románia legnagyobb magyar kézilabdázójának számított.

Zilahon született 1948. szeptember 25-én, ám a szilágysági Zsibón nőtt fel. Alig kétéves volt, amikor a tinédzserkorú édesanyja elhagyta a családot, és hazaköltözött Magyarországra, Balassagyarmatra. Az apa egy ideig egyedül nevelte a két fiát, de miután az idősebb Birtalan az ’56-ot követő tisztogatások áldozatául esett, a hatéves börtönbüntetés idején őt is nélkülöznie kellett. Nehéz évek voltak, Móra Lászlónak A román kézilabda magyar legendái című könyvéből megtudhatjuk, hogy Bibi a nyári iskolai szünetekben a termelőszövetkezetnél vállalt munkát, hozzájárulva a család költségvetésének kiegészítéséhez. Diákkorában „mete­orológusként” is dolgozott, ő volt a mérőállomáson rögzített adatokat szállító küldönc. Sőt, alig 14 évesen harangozói állást is vállalt a katolikus egyháznál, amivel háromszobás szolgálati lakás is járt, és az hatalmas bónuszt jelentett. Reggel hatkor az apa harangozott, a nap további részében István. Két órán át süket volt egy-egy „műszak” után. Később garantáltan sikeres poénként mesélte, hogy aligha létezik élsportoló, aki harangozással is foglalkozott.

A kézilabda csak 16 éves korában jelentkezett az életében. Mielőtt tornatanára felfedezte és a Zsibói Rapid tagjaként benevezte volna a Kolozsvár tartományi bajnokságba, István atletizált és kosarazott, mivel az idősebb báró Wesselényi Miklós, a „zsibói bölény” által építtetett kastély istállójának méretei – ott rendezték be az iskola tornatermét – a kézilabdázást már nem tették lehetővé. Az első meccseket az udvaron kialakított pályán játszották, bár a fiúk akkoriban nemigen foglalkoztak a helyszín történetiségével. A sportággal való tényleges találkozásra aztán Nagybányán került sor, az építőipari almérnöki főiskolára beiratkozó Birtalan maga jelentkezett Tégen János edzőnél, aki rögtön „ráharapott” a 19 éves, 196 centis, jó alkatú fiúra. Akinek technikailag bőven voltak még problémái, de akkorákat dobott, hogy mindenki a csodájára járt.

Hasonlóképpen csodálkozott rá a válogatott szövetségi kapitánya, a különböző méretű pályákon játszott kézilabdázás legeredményesebb – hét világbajnoki címet nyerő – edzője, Nicolae Nedeff is, aki az ifjút minden hiányossága ellenére behívta az ifjúsági keretbe. Ezzel visszafordíthatatlan irányt vett Birtalan karrierje. Főleg azt követően, hogy 1969-ben alig 21 esztendősen, mindössze öt évvel azt követően, hogy találkozott a kis labdával, a felnőttválogatottba is meghívták. A nagy bukaresti klubok elkezdték körbeudvarolni, sőt, zsarolni, a belügy csapata, a Dinamo már korábban berendelte a fiút. Istvánnak azonban nem nagyon tetszett a dolog, gyorsan értesítette vezetőit, akiknek az arra való hivatkozással, hogy szükség van rá az első osztályba akkoriban feljutó Minerul együttesének az élvonalban megkapaszkodáshoz, sikerült további egyéves „amnesztiát” kiharcolniuk Birtalannak. Aztán amikor már nem lehetett ellenállni, illetve amúgy is jövőt kellett keresni, a Nagybányán negyedik osztályos besoroltságú vájár inkább a Steauát választotta. Azt a csapatot, amelyre a hetvenes évek világverő román válogatottja épült. Ott, abban a „multikulti”, románokat, magyarokat és németeket tömörítő csapatban találkozott Kicsid Gáborral; a jó svádájú, nagy dumás Birtalan és a szótlan konok székely, Kicsid jól kiegészítette egymást.

Az 1970-es párizsi világbajnokságra még a megelőlegezett bizalom jegyében vitték ki, egy bokatörésből alig felépülve mindössze néhány percet játszott, az NDK elleni döntőre nem is nevezték. A következő, 1974-es vb-n viszont már a román válogatott meghatározó játékosa volt, ezzel együtt míg Párizsban inkább az egyéni teljesítmények döntöttek, Berlinbe már hihetetlenül összeérett csapat érkezett. Ezzel együtt Birtalan István akkorra ért fel a csúcsra. Barátja, Kicsid Gábor szerint korábban is nagyon jól lőtt, kitűnőek voltak a rugói, viszont nagy hibaszázalékkal célzott. „Viccelődtünk is vele, hogy a minden sportcsarnokban kifüggesztett országcímer és Ceausescu arcképe nagyobb veszélyben van, mint az ellenfél kapuja” – mesélte Kicsid. A felső-háromszéki születésű játékos azt sem mulasztotta el, hogy a vb-döntővel kapcsolatban „legyávázza” sors- és nemzettársát. „Amikor a befejezés előtt tizenkettő tizenkettes állásnál hétméterest ítéltek a javunkra, a társaim egymás háta mögé bújtak, sem Gunesch, sem Birtalan nem jelentkezett a dobás elvégzésére. Nekem kellett elvállalnom” – idézte fel számtalanszor a pillanatot, amikor úgy érezte, az életével játszik.

Az olimpiai ezüst- és bronzérmes, kétszeres világbajnok, a Steauával tizenkét bajnoki címet szerző, BEK-győztes „ágyúsnak” egyetlen dologgal nem volt szerencséje: a külföldre szerződéssel. Disszidálni nem akart, a zürichi Grasshoppershez késve kapta meg a kommunista hatalom engedélyét, így csak az olasz másodosztályban szereplő Follonicánál próbálhatta ki magát játékos-edzőként. Utolsó meccsén 34 gólt dobott. Kicsit talán bosszúból, mivel a feljutást eldöntő mérkőzés előtt a klubtulajdonos inkább a kézifék behúzására biztatta alkalmazottját, mondván, anyagilag nem bírná az első osztály megpróbáltatásait. De Birtalan más sportmorálhoz szokott.

Magyarországra is hívták, oda viszont nem engedték. Pedig éppen Budapesten találkozhatott az évtizedek óta nem látott édesanyjával. „A ’74-es világbajnokság megnyerése után a baráti hadseregek szpartakiádján játszottunk a Steauával, a Magyar Televízió pedig velem, a magyarul beszélő emberrel készített interjút. Beszélgetésünk közben a családomra terelődött a szó, elmeséltem, hogy anyám itt él, Magyarországon, de semmit sem tudok róla” – idézte fel a szívszorító pillanatokat Móra László könyvében. A Gulyás László sportriporterrel folytatott beszélgetést követően a magyar hatóságok megkeresték az édesanyát, akivel másnap Budapesten találkozhatott, és viszonyuk az anya haláláig igazi szülő-gyermeki kapcsolattá nemesedhetett.

Birtalan Istvánt tegnap kísérték utolsó útjára Bukarestben. A tengernyi virág között ott volt a Magyar Kézilabda-szövetség búcsúkoszorúja is. Hozzáteszem, ahogy illik olyan világhírű kézilabdás esetében, akit a magyar nemzet adott a sors kifürkészhetetlen akaratából egy másik ország sportdicsőségére. Amely megbecsülte az immár néhai Birtalan Istvánt, sportsikereire tekintettel mindent megadott neki, amiben világklasszis társai is részesültek. A hajdani kézilabdás aranycsapat tagjai heti összejöveteleinek állandó résztvevőjeként – ameddig egészségi állapota engedte – együtt szomorkodott a román kézilabdázás mélyrepülésén, miközben élénken figyelte a sportág magyar sikereit. Olyannyira, hogy Bodó Richárdnak például a sajátjánál is fényesebb jövőt jósolt. A prófécia vélhetően nem teljesül, de a minősítést Bodó nyugodtan elteheti legértékesebb trófeái közé.

Mi meg szomorúsággal könyvelhetjük el, hogy a romániai kézilabdázás magyar óriásai közül egyre kevesebben vannak. Talán ilyenkor tudatosulhat, hogy Miklós Magdát, Kicsid Gábort, Orbán Istvánt és társait még életükben kellene érdemeiknek megfelelően kezelnünk. Mert aztán már csak a nekrológ és az emlékezés marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!