Bajnokhoz méltón – Nagy Péter jegyzete

Kicsit cikinek érzem, hogy már évek óta halasztgatom a térdműtétemet, s inkább mindig nemet mondok a baráti focikra. Ráadásul az érzés még jobban felerősödik bennem, amikor Jonas Källmant, a Mol-Pick Szeged férfi kézilabdacsapatának távozó svéd balszélsőjét, csapatkapitányát negyvenhez közel látom a pályán fel-alá rohangálni.

Többször volt szerencsém interjút készíteni vele, mindig ráncolta a homlokát, amikor szóba jött az életkora. Egy idő után rájöttem, tényleg nincs más terve a jövőre nézve, a negyedik iksz után is azt akarja csinálni, amit szeret, amihez ért: kézilabdázni.

Nem gondolom, hogy ettől a lehetőségtől megfosztották a szegedi vezetők, amikor idény közben közölték, hogy a nyártól nem hosszabbítanak vele, mégsem tudom egyelőre elképzelni, miként fogják őt pótolni... S nemcsak mert klubszinten mindent megnyert, tapasztalt, balszélsőként magasnak számít, vagy a világ egyik legjobb zavaró embereként más pozíciókban is zseniálisan tudott védekezni, sokkal inkább azért, mert olimpiai ezüstérmesként, háromszoros Bajnokok Ligája-győztesként is mindenkihez volt egy kedves szava, egy mosolya.

A tűzről, az alázatról, a kitartásról, amely a pályafutását végigkísérte, a Magyar Kupa szigetszentmiklósi négyes döntőjében kaphattam újfent tanúbizonyságot, a láthatóan sérüléssel bajlódó játékos 34 percet töltött a pályán az örök rivális Veszprém elleni fináléban, néha sántítva, bicegve, de végig a fogát összeszorítva.

Éppen ezért a sors visszaadott neki valamit a szombati döntőben, miután a Tisza-partiak utolsó, győztes gólját két másodperccel a vége előtt megszerezte, s így úgy távozhat Szegedről, ahogy érkezett: bajnokként.

A bajnokok pedig ekképpen búcsúznak: „Szerencsés vagyok, mert legalább húsz éve élem az álmaimat, fantasztikus utazáson veszek részt a kézilabdázásnak köszönhetően. Többek között David Davisszal is egy csapatban játszottam a spanyol bajnokságban, most pedig ellenfelek voltunk Magyarországon. Kemény, kihívásokkal és lemondásokkal teli volt ez a több mint két évtized, sokat dolgoztam a sikerért. Sikerült címeket nyernem, a családom, a feleségem támogatása nélkül viszont nem jutottam volna el idáig. A Szegeden eltöltött hét esztendő nagyon közel áll a szívemhez, a két fiam szinte magyar, jobban beszélik a magyar nyelvet, mint a svédet, a barátaik is itt vannak. Köszönöm ezt a csodálatos időszakot mindenkinek: köszönöm, Szeged, köszönöm, Magyarország!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!