A sportágban eleinte a nagypályás kézilabda volt a kedveltebb, ám ezt télen nemigen lehetett játszani, így a zord időszakokra kitalálták a játék teremváltozatát is, amelyből kialakult a mai kézilabda.

A második világháború után a kispályás, eleinte nyitott majd fedett helyszínen játszott kézilabda a gólok száma, az áttekinthetőség miatt egyre inkább átvette az „irányítást". Elsőként az északi országokban, majd később szerte Európában, így Magyarországon is.

Az első nagy világversenyt 1957-ben rendezték a nők számára. A Jugoszláviában megrendezett viadalon egyáltalán nem ment rosszul a mieinknek, hiszen végeredményben az ezüstérmet szereztük meg a legendás, a kapitányi posztot 23 évig betöltő Török Bódog irányításával.

Nyolc évvel később még ennél is nagyobb sikert ért el a magyar válogatott, hiszen az 1965-ös NSZK-beli világbajnokságon Török kapitány (avagy Bogyi bácsi) lányai az első helyen végeztek.

A kapitány így emlékezett vissza: „A mi lelkünknek nagyon jót tett, az ellenfeleknek pedig fogalmuk sem volt róla, kik a meghatározó egyéniségeink, melyek az előre megkomponált akcióink. Egyszer Takácsné mondta, hogy rá tudom erőltetni az akaratomat az emberekre, és tény, hogy a félelmet nemigen ismertem. De soha nem gondoltam magamról, hogy csalhatatlan vagyok, ezt már csak az ellenfél tisztelete sem engedi. Vereségre ítéltetett az az edző, aki azt hiszi, mindent tud. Szegény Igor Turcsin is ennek lett az áldozata, de ezt hagyjuk. Már csak a szépre emlékezem, hiszen az egész életem erről a sportágról szól." (forrás: mno.hu)

Már a kezdet álomszerű volt, hiszen az első két csoportmeccsen két világbajnok esett a magyar csapat áldozatául: Csehszlovákia és Románia, majd Lengyelország is kapitulált.

A dortmundi döntőben a szintén hibátlan déli szomszéd következett, és az aranyérem sorsa csak hatalmas harc árán dőlt el. A vb egyik legkevesebb gólt hozó összecsapásán a szünetben 3:2-re vezetett a fehér mezben, középen a nemzeti színek csíkjaival pályára lépő magyar együttes, s a második félidőben is a mieink voltak jobbak: Lengyel Erzsébet két, Schmidt Jenőné, Hajek Károlyné és Romhányi Józsefné egy-egy góljával 5:3-ra diadalmaskodott a magyar csapat, s beírta magát a halhatatlanok névsorába. A kapust, Rothermel Annát akkoriban a világ legjobbjai között tartották számon.

BRONZKORSZAK (Az 1970-ES ÉVEK)

A kézilabda népszerűségének növekvésével a konkurensek száma is növekedett, így egyre nehezebb volt jó eredményt elérni. Bogyi bácsi sikeresen alkalmazkodott a változásokhoz, ezt bizonyítja kapitányságának utolsó szakasza, amelyben csapata sorra szállította a bronzérmeket a világversenyekről (vb-bronz: 1971, 1975, 1978). Így volt ez az 1976-os olimpián Montrealban, ahol először rendeztek kézilabda-versenyt a nők számára.

A szovjetek ekkorra már kimagaslottak a mezőnyből. Minden idők legjobb női játékosa, Zinajda Turcsina vezérletével majdnem mindent megnyertek, amit lehetett.

A montreali tornán összesen hat nemzet indulhatott, ők körmérkőzéses rendszerben döntötték el az olimpiai bajnoki cím sorsát.

Jól kezdett a magyar válogatott, hiszen legyőzte Japánt és Kanadát. Majd következett a nagy rangadó a Szovjetunióval. Félidőben 5–5 volt az állás, de a második játékrész jobban bírták Turcsináék, és végül 12–9-re elveszítettük a meccset. A szovjetek százszázalékos mérleggel zárták a tornát, míg mi az NDK elleni döntetlennel, valamint a románok elleni diadallal a dobogó harmadik fokára állhattunk fel.

EZÜSTÉREM AZ ITTHONI VB-N (1982)

Minden idők egyik legjobb csapatával állt rajthoz Magyarország az 1982-es világbajnokságon, amelyen házigazdaként vehettünk részt. Ám erősség ide vagy oda, így is a hagyományosan bombaerős Szovjetunió és az NDK számított a legesélyesebbnek.

A csoportküzdelmek nem okozhattak gondot a mieinknek. A két átlövő, Gódorné Nagy Mariann és Sterbinszky Amália, a beállós Angyal Éva, a kapus Rácz Mariann vezérletével az NDK ellen döntetlent elérve veretlenül, az első helyen lépett tovább a Budapest Sportcsarnokban rendre tízezres közönség előtt játszó válogatott.

Ezután a lebonyolítás miatt hat résztvevős, körmérkőzéses rendszerben dőlt el a világbajnoki cím sorsa. Nagy meglepetésre legyőztük a szovjeteket, de mivel korábban kikaptunk a jugoszlávoktól, az aranyéremről le kellett mondanunk.

Sterbinszky Amáliának az NDK ellen lőtt gólja volt az egyik legemlékezetesebb találata a világbajnokságnak. Kettős emberhátrányban, a kapunak háttal állva dobta kapuba a labdát.

Az 1982-es sikerre nemcsak azért emlékszik szívesen vissza az ember, mert nagy világversenyen, hazai közönség előtt érték el a magyar hölgyek, hanem mert ezután a generációváltás miatt hosszú évekig nem értünk el hasonló eredményt.

ÚJABB VB-EZÜST ÉS OLIMPIAI BRONZ (1990-ES ÉVEK)

Laurencz László szövetségi kapitány irányításával a kilencvenes évekre újabb nagy generáció nőtt fel. A nemzetközi kupák jó eredményei, a sportdiplomáciai sikerekkel együtt azt eredményezték, hogy a nemzetközi szövetség döntésének értelmében 1995-ben Ausztriával közösen ismét világbajnokságot rendezhettünk.

A döntőbe jutó, a finálét viszont már Bécsújhelyen Dél-Koreával szemben elvesztő válogatott keretét olyan korszakos egyéniségek alkották, mint Kocsis Erzsébet, Kökény Bea, Németh Helga, Farkas Ágnes, Pádár Ildikó.

Egy évvel később az atlantai olimpián majdnem ugyanez a keret a harmadik helyen végzett. Az olimpiai bronz természetesen az egyik legnagyobb sikernek számít, még úgy is, hogy az elődöntőben Dél-Korea súlyos vereséget mért Kökény Beáékra. Az ázsiaiak ugyanis az elején 11–0-ra megléptek, onnantól kezdve semmi reményünk nem maradt.

Ám ami igazán értékessé teszi a harmadik helyet, az a norvégok elleni bronzcsata. A hatalmas pofon után fantasztikusan játszottak a mieink, és végeredményben két góllal, 20–18-ra megnyertük a mérkőzést.

Mocsai Lajos színre lépésével a 2000-es évek első felében ismét szenzációs válogatottjaink voltak. A Laurencz-féle csapat, illetve az új egyéniségek remekül összecsiszolódtak, és ebben elévülhetetlen érdemei voltak a kapitánynak, aki 1998-tól 2004-ig „uralkodott".

A vonatkozó időszakban az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) pontrendszere alapján a világ legeredményesebb csapata volt a magyar válogatott.

A 2000-ben a sydneyi olimpián fantasztikusan menetelt a magyar válogatott, egészen a döntő utolsó tizenhárom percéig. Akkor hatgólos előnyről kaptunk ki, és veszítettük el az olimpiai bajnoki címet. A sydneyi második hely persze a magyar kézilabdasport egyik legjobb eredménye marad, mint ahogy a csapat játékára is sokan szívesen emlékeznek vissza.

Az a csapat egész egyszerűen nem maradhatott arany nélkül. Az ugyancsak 2000-es romániai Európa-bajnokságon végre megszületett a várva várt diadal. Az izgalmas csatákon keresztül döntőbe jutó válogatott az utolsó mérkőzésen Ukrajnát győzte le 32–30-ra.

Három évvel később alighanem még az Európa-bajnok együttesnél is erősebb csapat jött össze immáron a következő éveket meghatározó Görbicz Anita, Pálinger Katalin és Radulovics Bojana vezérletével.

A 2003-as horvátországi világbajnokságon szenzációsan menetelt a csapat a döntőig, ahol bizonyosságot nyert, hogy mégis csak lehet „kétszer ugyanabba a folyóba lépni″.

A sydneyi fináléhoz hasonlóan nagy előnyről, ezúttal hét gólról bukott el a válogatott, most Franciaország ellenében. Biztosan sokan emlékeznek rá, hét perccel a vége előtt vezettünk ennyivel...

Az ezüstérem persze a manapság tapasztalható visszaesés tükrében fantasztikusan jónak számít, de talán a ránk, magyarokra jellemző mentalitás miatt sokkal inkább kudarcként éljük meg az akkori eseményeket.

A 2005-ös világbajnokságon elért bronzérem – immáron a kiváló klubedzőként is ismert Németh Andrással – az eddigi utolsó érmes helyezése a magyar női válogatottnak a nagy világversenyeken.

SZAVAZZON MINDEN IDŐK LEGJOBB JÁTÉKOSAIRA!