Vb-6. hely: infarktusos meccsek, néha Nagy-játék, nagy kiugrás nélkül

Igyekszünk a tények mentén érvelni, rögtön kezdjük is a számokkal. Spanyolország a 13., Tunézia a 14., Románia a 15., Oroszország a 16. Ha a fenti országokat nem is sorolhattuk a világbajnokság legesélyesebb válogatottjai közé – bár a spanyolok esetében ez tán nem is igaz –, annál feltétlenül jobb sorsa érdemesnek ítélhettük őket, mint hogy az alsóháznak számító Elnök-kupa legjobb helyeiért harcoljanak. Az Iker Romero, Carlos Ruesga, Albert Rocas, Juanin García, Alberto Entrerrios vezette spanyolok azonban ugyanúgy a vert mezőnyben végeztek, mint az általunk a csoportkörben szoros meccsen legyőzött románok, hogy a nagy múltú oroszokat ne is említsük.

Fentieket csak azért szeretnénk rögtön az elején leszögezni, hogy manapság kár lenne bármelyik ellenfelet lesajnálni, hiszen a férfi kézilabdázás nívója talán sohasem volt ilyen erős. Magyarország ebben a mezőnyben kilenc mérkőzésen öt győzelmet (Ausztrália, Románia, Argentína, Svédország, Dél-Korea), egy döntetlent (Szlovákia) és három vereséget (Franciaország, Horvátország és Németország) számlált.



Az ausztrálok és az argentinok ellen magabiztosan sikerült érvényesíteni a papírformát, a románokkal ugyan megszenvedett a csapat, ám végül nyert, míg Svédországgal és Dél-Koreával szemben hihetetlen tartásról tett tanúbizonyságot – és igazolta, hogy ha van is „utolsó perces” magyar betegség, erre a válogatottra ez nem süthető rá. Szlovákia ellen a gárda nem összpontosított eléggé, Franciaország és Horvátország egyértelműen kiforrottabb, jobb együttest alkot, míg a németek elleni mérkőzésre – Hajdu János indoklása szerint – mentálisan már elfáradtak a mieink.

Tizenhárom nap alatt kilenc találkozó valóban kiszívhatja egy csapat erejét: a magyar válogatott öt játékosa (Nagy L., Ilyés, Gál, Iváncsik G., Iváncsik T.) is hat óra feletti időt töltött összesen a pályán, és a statisztikai adatok (valamint a látott formájuk) azt mutatják-mutatták, hogy a csereemberek nem tudták úgy tehermentesíteni a magyar kulcsembereket, mint a legjobb négy közé jutó riválisonál.



A statisztikák arra is rámutatnak, hogy Nagy László volt a magyar csapat vezéregyénisége. Nagy 41 gólt dobott – mindegyikét akcióból –, és ugyanannyinál tart, mint Nikola Karabatic. Igaz, a francia ász eggyel kevesebb mérkőzést játszott, és időben is kevesebbet töltött a parketten – kevesebbet védekezett –, ám a francia válogatott támadásai esetében a védők figyelme is jobban megoszlik, hiszen Karabatic mellett még ott van Jérome Fernandez és Daniel Narcisse is az Onesta-csapatban. Ennek eredménye Nagy átlagosnál több technikai hibája is, no és annak, hogy kritikus helyzetben is vállalkozott.

Ennyivel nem tudtunk azért elmenni a Barcelona klasszisa mellett, ugyanis ki kell emelnünk, hogy védekezésben nyújtott teljesítménye – 28 blokkal magasan vezeti a vonatkozó statisztikát a vébén! – és fontos pillanatokban lőtt góljai mellett az együttes szellemi vezére is volt. És ugyebár semmit sem ér az egyéni érdem csapateredmény nélkül.

Az átlövők közül Ilyés Ferenc szorgalmasan próbálkozott, ő is fontos gólokat lőtt, és védekezésben is kulcsszerep hárult rá. Császár Gábor üde színfoltja volt a magyar alakulatnak – sokat érett a játéka, mióta légióskodásra adta a fejét, góljai mellet irányítóként is jól összefogta a csapatot, és az utolsó meccseken jól pótolta a megsérülő Eklemovics Nikolát, aki néha talán halványabb volt a megszokottnál. Mocsai Tamás kevesebb lehetőséget kapott, távoli átlövései most nem bizonyultak elég hatékonynak, Putics Barnán pedig Hajdu János szerint is érződött a meccshiány: heteseket hibázott, és egyelőre túl nagy feladat volt számára a vb, ám tapasztalatait feltétlenül hasznosíthatja majd a tehetséges átlövő. Az utolsó pillanatban behívott Katzirz Dávid perceket szerepelt csak.

A szélsők közül az Iváncsik testvérek, Gergő és Tamás hozták a várt dinamikus, gyors játékot, néhány szemet gyönyörködtető akcióval. Harsányi Gergely svédeknek lőtt emlékezetes (és kulcsfontosságú) átlövésgóljára minden magyar üvöltésben tört ki, míg Törő Szabolcsnak epizódszerep jutott csupán.

Gál Gyula sok időt töltött a pályán, ám nem most játszott élete csúcsformájában, Zubai Szabolcs pedig hosszú távon még nagyobb erőssége lehet a magyar válogatottnak, ha fizikailag és taktikailag is továbbfejlődik.

Kapusaink közül Fazekas Nándor nyújtotta a jobb teljesítményt, 41 százalékkal védett, ami „papíron” a harmadik legjobb a mezőnyben (az elődöntők előtt). Puljezevics Nenadnak voltak jó pillanatai, ám láttuk már hatékonyabban is védeni, és elmaradt a várakozástól – tán a sajátjától is, ahogy a nyilatkozatából kiderült…



A játékosoknak csapatszinten van még mit fejlődniük, ám leszögezhető, hogy tudnak egymásért küzdeni. A magyar csapat 56 százalékkal lőtt, amin szintén lehet javítani, ám érzésünk szerint a fő problémát az okozta a nehezebb ellenfelekkel szemben, hogy amikor támadásban hullámvölgybe került, akkor azt a védekezéssel nem tudta kompenzálni.

A válogatott hatodik helye mindent egybevetve jónak számít – már csak a németországi vb-vel összehasonlítva is, ahol 9. lett a gárda –, a csapatban azonban vannak még tartalékok, és a keret – Puljezevics kivételével – még hosszú ideig együtt tartható. Kérdés, hogy Hajdu János, illetve segítői, Csoknyai István és Vladan Matics munkája révén kijön-e a nagy eredmény az elkövetkező években. Hamarosan folytatódnak az Eb-selejtezők…