Talán igaz sem volt

SINKOVICS GÁBOR jegyzeteSINKOVICS GÁBOR jegyzete
Vágólapra másolva!
2004.12.19. 21:40
Címkék
Klassz volt ez a vasárnap délután.A nap valamilyen David Copperfield-szerű trükkel becsapta az ideiglenesen itt állomásozó felhőket, aztán hopp, egyszer csak előbújt. De néhány ezer magyar mégsem kirándulni vagy shoppingolni indult, nem a havas-jeges hegyeket vagy a parfümillattal telített plázákat vette célba, hanem a Papp László Sportarénát. Bizony, ez a néhány ezer magyar kézilabdameccsre indult.Egy ilyen szombat este után.Nagy szó ám ez, ha egy csapatot tönkrevernek saját közönsége előtt, s az a bizonyos együttes elveszti a hőn áhított és a közvélemény által már-már elvárt aranyérmet, akkor a súlyos, megmagyarázhatatlan vereség másnapján ritkán látni ilyen örömünnepet. Mert örömünnep volt ez, nincs erre jobb, találóbb szó, a közönség, amely csaknem zsúfolásig megtöltötte a csillogó-villogó sportcsarnokot, szinte végig dalolt, tapsolt, sikított, szurkolt és egy emberként állt a mi egy nappal korábban szétvert csapatunk mellé. Borsózhatott az ember háta, ahogy körülnézett a sportcsarnokban, s ugyanakkor belesajdult a lelke, hogy miért nem mi játsszuk a döntőt. Atyavilág, mi lett volna itt, ha a mi lányaink szerepelnek a fináléban, lehetett volna fokozni a szurkolást, s a hangulatot?Egyértelmű: sportnemzet vagyunk, történjék bármi, futballpályán, jégen, parkettán vagy vízben. El lehet-e felejteni a budapesti öttusa-vb-t, amelyet a sportág elöljárói is tátott szájjal figyeltek, az alkalmi lelátót ott a Margitszigeten (isten nyugosztaljon, Bubik Pista…) vagy a vízilabda Eb-t, aztán a jégkorong-világbajnokságot vagy épp a brazil futballválogatott edzését a Puskás Ferenc-stadionban? Megannyi kitörölhetetlen pillanat. S ez a vasárnap most felzárkózott ezekhez az élményekhez. Valószínűleg még a magyar csapat tagjai is meghökkenve pislogtak körbe a csarnokban, amikor melegíteni indultak, s meglátták azt a tengernyi piros-fehér-zöld lobogót a zsúfolt lelátón. Magasan lengtek a magyar zászlók, s hiába jöttek és jöttek az orosz "tankok", nem tudták áttörni a mi védővonalunkat, pedig most sem játszott igazán jól Kiss Szilárd együttese, de ezen a napon nem ez volt a fontos, nem a sziporkázó produkció, hanem a győzelem. A győzelem, amely bebizonyította, hogy ennek a csapatnak igenis van tartása, és még véletlenül sem szabad leírni. Amikor véget ért a bronzcsata, a közönség, az a sok ezer magyar úgy ünnepelte lányainkat, mintha azok a finálét nyerték volna meg, és a lányok a szenzációs teljesítményt nyújtó Radulovics Bojana vezetésével szinte körbeugrálták a termet. Ekkor már nem a hetvenes évek unalomig játszott slágereit bömbölték a hangszórók, hanem a Queen legendás számát. A publikum felállva tapsolt, a mi bronzcsapatunk tagjai pedig felszabadultan örültek, s talán még meg is könnyezték a pillanatot. Pedig ott belül, legeslegbelül nem csupán öröm csalt könnyeket a szemükbe, hanem egy elszalasztott óriási lehetőség - hogy itthon a fantasztikus szurkolótábor előtt álljanak fel a dobogó legmagasabb fokára. Nem sikerült, mint ahogy korábban elbuktunk a sydneyi olimpia döntőjében, a horvátországi világbajnokság fináléjában és legutóbb az athéni ötkarikás játékok negyeddöntőjében is. Egyszer majd igazán fontos meccseken is megtanul győzni ez a válogatott. De ne a múlttal foglalkozzunk, maradjunk a jelennél: klassz volt ez a vasárnap délután. Talán igaz sem volt - az elmúlt tíz nappal együtt.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik