Már nem fáj meccsen a csabai klasszis szíve

A szakmabelieknek mégsem volt váratlan a megjelenésük a honi kézilabda-palettán, ugyanis korábban a diákolimpiákon már remekül szerepeltek a csabai fiatalok, akiket Szabó Károly tanár úr készített fel. Aztán 1982-ben a fiatal lila-fehér együttes ezüstérmes lett. A csapat oszlopos tagja volt Hankóné Jakab Gabriella, aki nem mellesleg nyolcvanhatszoros válogatott, és az 1982-es világbajnokságon ezüstérmes csapat tagja volt.
Fantasztikus dolgokra volt képes a nem éppen robosztus testalkatú beállós: úgy forgatta meg a védőket a falban, hogy azok azt sem tudták, merre mozduljanak. S ha már befordult, kevés olyan hálóőr akadt, aki el is érte fineszes lövéseit. Hankóné Jakab Gabriella ma ugyanabba a ,,súlycsoportba tartozik", mint amikor még ontotta a gólokat. De hogyan is kezdődött?
- A csabai ,,tízes" iskolába jártam, amikor egy alkalommal Laurinyecz Kati néni toborzót tartott. Alig voltam tízéves, de jelentkeztem, s hamar megszerettem a sportágat, rendszeres látogatója lettem az edzéseknek.
- Pedig a beállósposzt nem éppen leányálom. Annyi pofont lehet kapni, mint egy ökölvívó-mérkőzésen.
- Tizenévesen még szélsőt játszottam. Akkor lettem beállós, amikor öt-hat éves múlttal a hátam mögött, egészen fiatalon bekerültem a felnőttkeretbe. Lele Mihály volt az edzőnk, ő találta ki, hogy beállós legyek. Hogy miért? Mert éppen nem akadt ilyen embere a csapatnak. De nem bántam meg a váltást.
- Ez érthető, hiszen nagyon fiatalon jöttek a sikerek.
- Hamar kialakult Békéscsabán egy nagyszerű csapat, amelyik olyan nevekből állt, mint Csulikné,
Tobakné, Bjelik, Barna… Az NB I-ben találtuk magunkat, sőt egy év után, 1982-ben már bajnoki ezüstérmet nyertünk. Nekem különösen csodálatos volt, mert még ugyanebben az évben világbajnoki ezüstérmes lettem a válogatottal az emlékezetes hazai vébén. S hogy nagy hagyományai voltak a női kézilabdának Csabán: 1990-ben bronzérem következett. No és időközben a meganynyi válogatottság…
- Melyek voltak a legemlékezetesebb meccsei?
- Az egyik ilyen még a nyolcvanas évek legelején: a Postás ellen játszottunk a fővárosban. Annyi ütést nem kaptam soha, mint akkor. Igaz, nyolc vagy kilenc góllal ,,háláltam meg a verést", s ekkor került a nevem mellé a legjobb osztályzat az edzőnk, Szabó tanár úr noteszába.
- Jó néhány edző irányította a klub tréningjeit. Kivel szeretett legjobban dolgozni?
- Tulajdonképpen mindenkivel, de döntően Szabó Károlynak köszönhetem a legtöbbet, hiszen az ő irányítása alatt lettem NB I-es játékos és válogatott kézilabdázó.
- Nyolc éve hagyta abba az aktív sportolást. Ám hosszú ideig egyáltalán nem láthattuk a sportcsarnokban.
- Csak öt-hat éve járok újra kézilabda-mérkőzésekre. A hiányzás oka az volt, hogy nagyon fájt a szívem, ha meccs volt, s nem léphettem pályára, hanem csak a lelátóra ülhettem volna. Ha a tévében kézilabdát közvetítettek, rögtön dolgom is akadt, ilyenkor gyorsan főztem vagy takarítottam, csak ne kelljen nézni a sportágamat. Mára megszűnt ez, most már nagyjából minden második hazai találkozón ott vagyok a csabai csarnokban.
- Miért nem lett edző vagy sportvezető?
- Nem lennék jó edző, mert olykor türelmetlen vagyok. De sohasem vágytam olyan feladatok ellátására, mint technikai vezető vagy más hasonló poszt.
- S kívülről milyennek tűnik a mai kézilabda?
- Valamivel gyorsabb a játék, mint régen. Viszont sokszor hiányolom a kombinatív észjátékot. Persze könnyű nekem ezt mondani, hiszen én olyanokkal játszottam együtt, akik legtöbbször észből csináltak mindent a remek technika mellett.
- Hogy tetszik a mai válogatott?
- Nagyon szurkolok a lányokért az Európa-bajnokságon. Örülök, hogy egyelőre itt, Békéscsabán a szintén nagy erőket felvonultató dánokat, németeket, svédeket és románokat követhetem élőben. De az igazi az lenne, ha a fináléban a mieinket nézhetném. Ami a csabai csoportmecscseket illeti, egy hónapja vettem meg a jegyet, de már akkor alig kaptam.