„Nem változtatnék semmin” – a 25 évesen visszavonult irányító, Lakatos Rita története

„A kézilabda volt az első szerelmem és az is marad.

Éppen a napokban akadtak a kezembe a régi fotók, még most is élénken él bennem annak a kicsi lánynak a képe, aki Dunaszerdahelyről indulva szinte fanatikus rajongójává vált a játéknak. Pedig sok mindenbe belekóstoltam, de csak a kézilabdázás tudott megfogni. Alsó tagozatosként sokszor hívták a csapatomat a Magvassyba utánpótlástornára, míg máskor az ETO-tól ajándékba kapott mezekben játszottunk. Már akkor beleélhettem magam, hogy a Győr játékosa vagyok. Más csapat szinte nem is létezett számomra, a győriekről viszont minden létező információt beszereztem és betéve tudtam. 

A szüleim gyakran vittek át meccset nézni, a kedvenc klubom közelsége pedig akkora motivációt jelentett, hogy elhatároztam, szeretnék a világ legjobb játékosa lenni. A bentlakásos gimnáziumot már Győrben kezdtem el, miután felvettek a Bercsényi sportosztályába, és ezzel párhuzamosan bekerültem az ETO utánpótlásába. Kisgyerekként érkeztem, az ott töltött négy év alatt váltam felnőtté, és tanultam meg, hogyan álljam meg önállóan a helyem.”

Született: 1999. július. 6., Dunaszerdahely Posztja: irányító Klubjai: SK Talent Dunaszerdahely (2007–2013), Győri ETO KC (2013–2016), Mosonmagyaróvári KC SE (2016–2017), Váci NKSE (2017–2018), Byasen Trondheim (norvég, 2018), Váci NKSE (2018–2021), Siófok KC (2021–2023), BSV Sachsen Zwickau (német, 2023–2025) Nevelőedzői: Kántor Katalin, Brunczvik Tünde Edzői: Méhes Tibor, Kun Attila, Gyulai László, Danyi Gábor, Róth Kálmán, Ambros Martín, Varga József, Németh András, Szilágyi Zoltán, Uros Bregar, Norman Rentsch Első válogatottsága: 2018. december 1., Montbéliard (Hollandia, 25–28, Eb) Utolsó válogatottsága: 2021. október 6., Érd (Portugália, 34–24, Eb-selejtező) Válogatottsága/góljai: 16/18 Kiemelkedő eredményei: Eb-7. (2018), Eb-10. (2020), junior-világbajnok (2018), ifjúsági vb-5. (2016), ifjúsági Eb-3. (2015), Bajnokok Ligája-2. (2016), magyar bajnok (2016), Magyar Kupa-győztes (2016)

A CSALLÓKÖZBŐL A GYŐRI SZTÁROK KÖZÉ

„Magyarországra kerülve sok kérdést kaptam, amelyet nem tudtam hova tenni. A társaim ugyanis nem értették, miért beszélek ilyen szépen magyarul, meg hogyhogy mi is a magyar rádiót hallgatjuk otthon. A csallóköziek érzelmes emberek, és egyfajta szívósság és akaraterő jellemez bennünket, engem is ez vitt mindig előre. Büszke vagyok a magyarságomra, és bármikor felvetődik a téma, igyekszem elmagyarázni, mit jelent, hogy a Felvidékről származom. Azt hiszem, mélyen belénk ivódott, hogy kisebbségi magyarok vagyunk egy másik országban, de szerintem a többi külhoni magyar közösséget is hasonló összetartás jellemzi.     

Az első években még az önfeledt játék volt főszerepben Győrben, akkor változott meg a helyzet, amikor tizenöt évesen a felnőttcsapat edzésein találtam magam. Mindig szigorú voltam magammal szemben és nagy nyomást helyeztem magamra, ráadásul ebben a helyzetben görcsösen is viselkedtem. A nagy kedvenc Görbicz Anitától kezdve Eduarda Amorimon át Heidi Lökéig minden poszton a világ legjobbjai vettek körbe, a példaképeim, akikre felnéztem, akikhez azelőtt még én is aláírásért álltam sorba, így aztán nemigen tudtam feloldódni mellettük. Az edzőim persze mindig hangsúlyozták, mennyi munkát bele kell tenni, amíg valakiből felnőtt szinten topjátékos válik.    

Ugyan értékes perceket kaptam az NB I-ben és a Bajnokok Ligájában is, ebben az időszakban az utánpótlás-mérkőzések voltak a meghatározók nekem. Előfordult, hogy egy hétvégén több csapatban is a pályára léptem, de nem törődtem a fáradtsággal, az volt a fontos, hogy minél több meccset játsszak. Amikor aztán úgy éreztük, hogy megértem a következő szintre, olyan NB I-es csapatot kerestünk, amelyben sokat tudok játszani.”     

ÖRÖK EMLÉK A DEBRECENI VB-CÍM 

„Az első váci idényemet követően jött a junior-világbajnokság Debrecenben, amely óriási élményt jelentett. Már a torna reklámja is különleges volt a Trónok harcát idéző tematikával, és nem titkon azt remélték a korosztályunktól, hogy hazai pályán emlékezeteset alkot. Ennek ellenére nem gondoltuk volna, hogy ennyien kíváncsiak lesznek ránk, megható volt közösen elénekelni a Himnuszt a meccseink előtt – nekem különösen.     

Hajdu János után Golovin Vlagyimir is nagy hatással volt a pályafutásomra, mindkettejüktől sokat kaptam. Vova elhitette velem, hogy a csapatkapitányi szerepkör nekem való, az első pillanattól kezdve teljes bizalmat szavazott. Amikor valaki felismeri az értékeidet és hisz benned, nagy önbizalmat tud adni – ez az érzés még később is sokáig elkísért.  

Nem volt teljesen előzmények nélküli a végső sikerünk, mert többen már meghatározó játékosok voltunk az NB I-ben, de mi magunk mindig csak a következő meccsre figyeltünk. Élveztük, hogy a válogatottat képviselhetjük egy hazai tornán, a szurkolók rengeteg erőt adtak nekünk. Tizennyolc-tizenkilenc évesen hirtelen a rivaldafénybe kerültünk, az aranyérmünk után egymást követték az interjúk és a fogadások. Az emberek még évekkel később is megállítottak az utcán és gratuláltak, vagy éppen megkérdezték, hogy vannak a fogaim…” 

FÉL ÉVIG TARTOTT A NORVÉG KALAND 

„Visszagondolva már világos, hogy tizenkilenc évesen még korai volt nekem a légiósélet. Fiatalon viszont nagyon makacs voltam, amit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Győrben több skandináv játékossal edzettem együtt, megtetszett a mentalitásuk, és kitaláltam, hogy Norvégiába szeretnék igazolni. Nem hallgattam azokra, akik azt tanácsolták, várjam meg, amíg stabil játékos leszek a felnőttek között. A makacsságom szerencsére enyhült az idővel, manapság már figyelembe veszem mások véleményét, kíváncsi is vagyok rájuk.     

Akkor viszont nem számoltam azzal, milyen lesz fenn, északon, Trondheimben egy olyan csapatban, amelyben rajtam kívül mindenki norvég, és mindenki dolgozik vagy tanul sportolás mellett, míg én úgy mentem ki, hogy csak a játékra szeretnék koncentrálni. Mai fejjel már tudom, fontos, hogy legyen valami más elfoglaltságom, amely segít néha elterelni a gondolataimat. Enélkül az edzések után folyamatosan azon agyaltam otthon, miért nem megy, egyre jobban ostoroztam magam.     

Nem éreztem igazán a törekvést sem a beépítésemre a Byasennél, ezért elég hamar negatív spirálba kerültem. Fél év után már csak arra vágytam, hogy hazajöjjek, így kerültem vissza idény közben Vácra. Ezzel együtt nem kudarcként gondolok erre az időszakra, hanem értékes tapasztalatként. Sokan a fejemhez vágták, hogy miért mentem ki egyáltalán, de legalább megpróbáltam. Ahhoz is volt bátorságom, hogy hat hónap után kimondjam, nem megy, és inkább a szívemre hallgatva visszajövök.”

VÁCI IDÉNYEK ÉS FELNŐTTVÁLOGATOTTSÁG

„Németh András meghatározó szerepet töltött be a személyiségfejlődésemben, Vácon sokat segített a norvég fél év miatt kapott kritikák kezelésében. Ő is azzal vigasztalt, hogy legalább megpróbáltam, és az élet nem áll meg csak azért, mert nem jött össze.     

 Jó szívvel tekintek vissza a váci évekre, fontos állomást jelentett a karrieremben, itt váltam stabil NB I-es játékossá. Csikócsapat voltunk, kiegészülve több idősebb, tapasztalt játékossal, akiknek a karaktere sokat számított nekünk – gondolok például Bárbara Arenhartra vagy Karoline de Souzára. Összetartó, motivált társaságot alkottunk, amely fejlődni akart.     

Vácról kerültem be a felnőttválogatottba, amellyel két Európa-bajnokságon is szerepeltem. Már az első tornáról is szép emlékeket őrzök, Kim Rasmussen irányításával a hetedik helyen végeztünk. Nem éreztem úgy, hogy hirtelen nagyobb nyomás nehezedne rám, a rutinosabb játékosok segítették a juniorkorosztályból érkezőket a beilleszkedésben.     

Valamiért úgy alakult, hogy mindkét világversenyen a románok elleni meccsen ment a legjobban a játék, ezekre emlékszem vissza a legszívesebben. A 2018-as talán azért áll előrébb nálam a sorban, mert ugyan a sikerünk nem jelentett négy közé jutást, mégis mindent megtettünk érte, és én is ki tudtam venni a részem egy győztes meccsből az első felnőtt Eb-men.”     

VÁLLSÉRÜLÉS HÁTRÁLTATTA SIÓFOKON

„Nagy reményekkel érkeztem Siófokra, Danyi Gábor, aki Győrben már az utánpótlásban is egyengette az utam, engem szemelt ki egy nagyon erős csapat irányítására. Nagy lehetőséget kaptam, de már a nyári alapozáskor gyulladás jelentkezett a vállamban, amely aztán az egész további pályafutásomat beárnyékolta.     

Az MRI-felvételek nem mutattak ki semmilyen elváltozást, terhelés hatására mégis gyakran éreztem fájdalmat. Szteroidos injekciókkal és gyógytornával is próbálkoztam, majd nagy nehezen kihúztam az első idényt, de a végén elkerülhetetlenné vált a műtét. Kiderült, ütközéses szindrómám van, ilyen fiatalon elég balszerencsés. A nyaram ráment a rehabilitációra, december környékén tudtam csak beszállni, volt néhány jó meccsem, majd januárban »visszatépték« a vállamat, és kezdhettem mindent elölről.     

Borzasztó volt kezelni a folyamatos bizonytalansággal járó lelki hullámvasutazást. Amikor éppen jobb volt a vállam a kezelés hatására, elkezdtem reménykedni, de mindig jött az újabb visszaesés. Annyi pluszmunkával járt, hogy időről időre megfelelő állapotba hozzam a vállam, hogy az elmúlt négy évet legalább a duplájának éltem meg.”

„KI VAGYOK A KÉZILABDÁZÁSON KÍVÜL?”

„Ebben az időszakban sportpszichológussal is dolgoztam, és az első kérdése az volt, hogy ki az a Rita, és soroljam fel a jó tulajdonságaimat. Képtelen voltam a kézilabdázástól elvonatkoztatva bármilyen önképet alkotni, ezért is hatott ijesztően, amikor a hosszú kihagyásom alatt belegondoltam, ki is vagyok a kézilabdázáson kívül?! A sportra tettem fel mindent, mi van, ha mindez hirtelen összeomlik?     

Az élet rákényszerített, hogy megleljem a választ, és felismerjem az értékeimet a pályán kívül is. Ezáltal kinyílt előttem a világ, és megtanultam, hogy van élet a kézilabdán kívül is. A koronavírus-járvány alatt tapasztaltam amúgy először, hogy akkor sem történik tragédia, ha leáll a bajnokság. Kicsi korunk óta belénk nevelték a versenyszellemet, hajtottuk a sikereket, mégsem állt meg az élet, amiért nem hirdettek végeredményt.     

Németországba már úgy mentem ki, hogy tanulni is fogok a sport mellett. Alkalmazott pszichológiát kezdtem el levelezőn, angol nyelven egy berlini egyetemen. Korábban sem lustaságból nem tanultam, hanem mert meg voltam győződve róla, hogy csak elveszi az időt a kézilabdázástól. Pedig éppen az ellenkezője igaz, segíti elterelni a gondolataimat, ráadásul a pszichológia lett az új szenvedélyem. Persze mindehhez az is kellett, hogy a saját példámon keresztül ráébredjek, milyen törékeny a sportolói lét.”     

FÁJDALMAS DÖNTÉS ÉS FOKOZATOS ÁTMENET

„Kívülről nézve nagyon jól sikerült az első idényem Zwickauban, ám a háttérben folyamatos küzdelmet kellett folytatnom, hogy a vállam bírja a terhelést. Ha ez nem lett volna elég, gyakran egy hosszabb utazásra, időjárás-változásra vagy betegségre is rosszul reagált. A stílusom is átalakult a pályán, bár korábban a távoli lövések az erősségeim közé tartoztak, ezeket inkább elhagytam, viszont sokkal jobban kezdtem átlátni az összjátékot.     

A második kinti alapozást szépen végigcsináltam, ám szeptemberben megint a dokinál kötöttem ki, aki felvázolta a lehetőségeket. Az újabb műtétet nem javasolta, a hosszú gyógyszeres kezelést meg én nem akartam, a korábbiak sem voltak jó hatással az egészségemre. Maradt a féléves rehabilitáció, amit a klub kérésére kint végeztem. Az edzőm, Norman Rentsch, aki szintén egészségügyi probléma miatt hagyta abba fiatalon, azzal biztatott, hogy bár a kézilabdázás csodálatos játék, nem csak ebből áll az élet.     

Már az első évben hangsúlyozta nekem, hogy irányítóként azt várja tőlem, a pályán kívül is legyek vezér. A második idényben aztán a kihagyásom alatt megkért rá, hogy maradjak a csapat mellett, mert hiányzott a többieknek a jelenlétem. Fokozatosan átkerültem egy nem hivatalos másodedzői szerepbe, furcsa volt, mert azokat kellett megdorgálnom, akikkel előtte együtt játszottam. Ekkor még nem mondtam le róla, hogy játékosként folytassam, ám már körvonalazódott bennem, hogy ennek így nincs értelme, már ötödik éve mindig ugyanaz a sztori.

A tavasszal döntöttem el, hogy befejezem, a klub még ugyanabban a hónapban felajánlotta, hogy a még egy évig érvényes szerződésem ellenére hazamehetek, de ha el tudom képzelni még néhány évig kinn az életem, örülnének neki, ha maradnék másodedzőnek. Ráadásul gyönyörű gesztus tőlük, hogy rólam nevezik el a nyáron induló tehetséggondozó-programot, amelyben szintén fontos szerepet szánnak nekem. Örömmel fogadtam a lehetőséget és meg is könnyebbültem, hogy maradhatok a kézilabdázásban, azt csinálhattam, amit szeretek, imádok, és közben mégsem kell a testemet teljesen kizsigerelnem.”   

MEGGYÁSZOLHATTA A KARRIERJÉT 

„Ugyan a végső szót csak márciusban mondtam ki, a lelkem mélyén már hosszú ideje készültem rá, mivel az öt év alatt egyre messzebb kerültem a gyerekkori álmaimtól. Sok társamhoz hasonlóan én is arra vágytam, hogy a final fourban játszhassak, hogy a felnőttválogatott tagjaként érmeket nyerjek. A vállsérülésem előtt úgy is tűnt, hogy ezek elérhető célok, szépen haladtam előre a karrieremben. Aztán kénytelen voltam mindent átértékelni, de szerintem könnyebb volt, hogy nem egyik pillanatról a másikra kellett befejeznem.     

A »gyászfolyamatot« megkönnyítette, hogy nem kellett haraggal és csalódottsággal elválnom a kézilabdázástól, hanem maradhattam a sportág mellett, és nem csak mint rajongó. Az utolsó meccsem a Zwickauval persze nagyon érzelmesre sikerült, mint ahogy azt is nehezen éltem meg, hogy az új csarnokban már nem tudtam pályára lépni. Abból érzem, hogy már teljesen lezártam magamban a játékoskarrierem, hogy mennyire lelkes vagyok az új feladataim miatt, és a budapesti BL-négyes döntőt is már részben edzői szemmel tudtam követni.     

Ez azért is vicces, mert korábban mindig azt hangoztattam, hogy biztosan nem leszek edző, nekem valahogy sohasem volt szimpatikus ez a pálya. Aztán ahogy elkezdtem másodedzősködni és fiatalokkal foglalkozni, átalakult ez a kép bennem, és rájöttem, hogy nagyon tetszik. Az egyetemen tanultakat a mindennapokban is tudom hasznosítani, rendkívül élvezem a fiataloknak tartott sportmentori képzéseket. Fitneszedzői képesítésem is van, ilyen téren is besegítek a klubnál, és jó érzés átélni, hogy a sportban tizenkilenc év alatt szerzett tapasztalataimat át tudom adni.”      

BEHÚZOTT KÉZIFÉK UTÁN PADLÓGÁZ

„A vállam miatt sokáig csak behúzott kézifékkel foglalkozhattam a kézilabdázással, most, hogy elengedtem ezt a korszakot, azt érzem, újra teljes szívvel és lelkesedéssel csinálhatom, amit szeretek.     

Ha újrakezdhetném, akkor sem változtatnék semmin. A mélységeivel és magasságaival együtt megélt út miatt váltam azzá, aki most vagyok. Rengeteget tanultam a kézilabdázás által, a nehézségek is sokat formáltak a személyiségemen, miközben alapvetően megmaradtam egy pozitív, életvidám embernek, aki ajándékként tekint minden élményre.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)