Futball a tanyavilágban

A Hátsó füves bodrogközi riportsorozatának rendhagyó részében a Tisza és a Bodrog által körbeölelt vidék futballéletének legrejtettebb rétegét tárjuk fel: fókuszban a tanyasi labdarúgás emlékei és a legendás apróhomoki aranycsapat története.

Ha valaha névadó ünnepséget tartanak Apróhomok-tanya futballpályáján, a sporthelyszínt illene Marczi András, a szép emlékű tehenészfiú tiszteletére felavatni.

Ez azonban egyelőre csak álom, a tényszerű valóság az, hogy a semmi közepén, végtelen legelők között elterülő játékteret harminc éve nem használták. A két kapu makacsul áll a pusztaságban, az Apróhomoki Kossuth MGTSZ csapata viszont a rendszerváltás utáni nagy kavarodásban megszűnt, és úgy tűnik, az egy győzelemmel és tizenöt vereséggel végigküzdött 1992–1993-as idény marad a Sárospataktól hét kilométerre eső szórványtelepülés futballtörténetének záró mozzanata.

A feledés homályába veszett apróhomoki labdarúgás emlékét mégis érdemes talán a szokottnál is alaposabban feltárni, hiszen szép példája a környéken hajdan virágzó tanyai futballkultúrának. Belegondolni is izgalmas, ám a nyomok alapján erősen valószínűsíthető, hogy a Bodrogköz hagyományosan széttagozódó települési rendszerében számos tanyán zajlott nagypályás futballélet: ideig-óráig űzték a játékot a néhány házból álló tanyák közül Apróhomok mellett Monyhán, Nyergesen, Becskeden, Dorkón és Bálványoson is. Ha szervezett bajnokságban nem is szerepeltek az említett csapatok, szóbeli visszaemlékezések alapján a helyszínek mindegyikén folytak meccsek állandósított pályán, többé-kevésbé szabályos kapukra.

Nevével ellentétben Apróhomok a legnagyobb volt a bodrogközi tanyasi együttesek közül, virágkorát a rendszerváltás előtti utolsó másfél évtizedben élte, noha Lázár István publicista 1980-ban megjelent, Kiált Patak vára című szociográfiája alapján ekkoriban már érzékelni lehetett a leépülés jeleit: „A ritka buszjáratok, a távoli vasút, a villany hiánya, az egy rossz kis üzlet elvándorlásra késztetett. Így azután ott, ahol pedig néhány éven belül nem lesz nehezebb a város megközelítése, mint a város bármelyik külső szektorából, elcsendesül az élet, csak a legelszántabbak – vagy a legtehetetlenebbek – maradnak.”

A legelszántabbak legelszántabbika pedig az apróhomoki futballpályán kétségtelenül Marczi András volt, a tehenészfiú. Garrinchának becézték a sánta lábú brazil futballvarázsló nyomán, pedig a termelőszövetkezet fegyelmezett fejőslegénye éppenséggel nem követhetetlen trükkjeivel és tündöklő játékával, hanem rendíthetetlen megszállottságával, elképesztő munkabírásával és ritka alázatával vívta ki a csapattársak tiszteletét. Rendszerint a jobb oldali középpályás posztjára osztotta be Szabó József, az apróhomoki edzőfejedelem, aki adhatott akármilyen utasítást, biztosra vehette, hogy leghűségesebb embere az utolsó leheletéig küzd a pontos végrehajtásért.

„Olyan lélekkel nem játszott senki, mint ő. Ha azt mondták neki, hogy erre és erre az ellenfélre kell figyelned, akkor egy pillanatra sem szakadt el tőle, kissé előrehajló testtartásával követte, futott vele mindenhová, szinte feltúrta orrával a földet” – emlékeznek rá a régi játékosok, felemlegetve az apróhomoki Garrincha másik becenevét is: „Öreg szív”. Pedig nem volt öreg, negyven körül lehetett csupán, amikor a meccsek alatt is elviselhetetlenné fokozódtak hősiesen tűrt fájdalmai, és kénytelen volt abbahagyni a játékot. Gyomorrákot diagnosztizáltak nála, az apróhomoki csapattársak hűségesen jártak el házába, látogatták őt betegágyánál – a sárospataki temetőben is valamennyien ott álltak a sírja körül.

Készülő riportunk alkalmából a Bodrog-parti városban, a Vár Étteremben tart kései és igencsak létszámhiányos csapattalálkozót az Apróhomok aranycsapata. Pletenyik László csapatkapitányhoz illő felelősséggel készült az estére, négyzetrácsos spirálfüzetébe gondosan lejegyezte az együttes 1979-es újjászervezéséhez kapcsolódó kulcseseményeket. „Szerelésre úgy szedtük össze a pénzt. Vasat gyűjtöttünk, tsz-től kértünk traktort, két pótkocsival sikerült összeszedni, és annak az árából vettünk mezeket, sportszárakat, cipőket + hálót is. <…> Először a szerelések nálam voltak elhelyezve, később mindenki hazavitte és ők tisztították. A pálya karbantartása és a háló felrakása, leszedése is a mi feladatunk volt. Vasárnap délelőtt festettük ki. A mérkőzés után összegyűltünk a klubhelyiségben és megbeszéltük a mérkőzést.”

Csodával határos módon megmaradt egy korabeli csapatkép is az 1984-ben nyert járási bajnoki cím idejéből, és a közösség erejét jelzi, hogy a fotón szereplőknek kivétel nélkül volt belső használatú beceneve. Kendi Józsefnél adta magát a Kennedy, a hórihorgas Egyed Andrásnál a Hosszú, az alacsony termetű Szántó Józsefnél a Centi, de a Balogh Ferencre aggatott Hangszeres név azért némi magyarázatra szorul. Szó sincs arról, hogy a tsz traktorosa klarinétozott vagy hárfázott volna, a „hangszer” egy szénafelszedő pótkocsi elnevezése a mezőgazdasági szlengben. Így pedig az asszociáció szinte kínálja magát, ahogyan talán a bécsi filharmonikusok némely megvadult virtuózát is cséplőgépnek nevezik a zenekari öltözőben. De voltak egyéb rendhagyó apróhomoki becenevek is – hogyan lett például Remenyicki Andrásból Fúrós Bandi?

„Gyerekkoromból maradt rajtam – meséli az érintett, a csapatban hajdan középhátvédet játszó hegesztő, épületlakatos. – A szomszédunkban jártak rendszerint lőcsös szekérrel a cigányok, és árulták a szerszámokat, vaseszközöket. Őszintén megmondom, én féltem ezektől a furcsa fémeszközökkel felszerelt emberektől, amit pontosan tudott az öreg Grega Jani bácsi. Abból csinált viccet, hogy ijesztegetett, odaad engem a fúrós cigányoknak. Hát, így lettem Fúros Bandi.”

Itt van még az éttermi retrótalálkozón az 1955-ös születésű Máji József középpályás, nyugalmazott rugóüzemvezető, valamint a nála egy évvel fiatalabb beállós, Dévánszki Dezső, a forgácsolóüzem egykori irányítója. Segítenek tisztázni, hogy már az 1979-es futballtörténeti szakaszhatár előtt is zajlott nagypályás labdarúgóélet Apróhomokon, csak éppen a házcsoporthoz közelebb eső térségben. Az új helyszín kijelölésének meglehetősen logikus módszerét így írják le a bennfentesek: „Elkezdtünk gyalogolni a legelőn, és ahol észleltük, hogy nem áll meg rajta a víz, ott alakítottuk ki a pályát. Körben esőelvezető kanálist ástunk ki, ez ma is megvan. Mire a pályaavató mérkőzésre megérkezett Végardó csapata, már minden készen állt.”

Máig büszkén emlegetik a tanyasi futball arkangyalai, hogy 1980 és 1984 között zsinórban ötször nyerte el Apróhomok a megyei sportszerűségi díjat, a romlatlan lelkesedést és a tiszta játékszeretetet értékelték a játékvezetők is. Igaz, nem mindig: az apróhomoki tanyafutball aranykorának csúcspillanata lett volna, ha a piros-fehér együttes Magyar Népköztársaság Kupa-mérkőzésen legyőzi a magasabban jegyzett Tokaj csapatát, ám hiába vezetett 3–2-re öt perccel a lefújás előtt, a bíró két tizenegyessel a városi óriás javára fordította a mérkőzést. „Megveretett minket” – állítják egybehangzóan és ma is némi sértett éllel a pórul járt apróhomoki futballisták, akik ráadásul az 1984-es bajnoki cím megígért ajándékát sem kapták meg, a tsz-vezetők a kilátásba helyezett balatoni nyaralásról csendben megfeledkeztek.

Helyette bőcsi jutalomtúrára küldték a csapatot, a fiúk tudomásul vették a kialakult helyzetet, a maguk módján méltányolták is az erőfeszítést: „Kaptunk egy négyest, meg egy ebédet.” A beszámoló hosszabb változatában szó esik a vidám hangulatú utazás részleteiről is, a kórusban énekelt futballnótákról, hazafelé csak úgy zengett a döcögő Roburban a „Ledűlött, ledűlött a szénaboglya teteje”, a „Jegenyefán fészket rak a csóka” és a „Mi, mi, mi, mi, mi mozog a bal kapufa tövében?... ”.

A Tokaj elleni nevezetes csapás errefelé mindenkinek az emlékezetébe égett. Pólik István 1968-as születésűként inkább a nyolcvanas évek végi nemzedék játékosának számított, az arcátlan játékvezetői ámokfutásnak azonban már ő is elszenvedője volt. Tisztán emlékszik valamennyi részletre, a szeles időjárásra, a csúszós talajra, az országos dicsőséggel kecsegtető vezetésre és arra is, miként viselte a hajrá kegyetlen fordulatát Papó, vagyis Oláh Gyula, a tapasztalt fűtésszerelő, a kapusból szurkolóvá öregedett apróhomoki legenda: „Kitépte helyéről a szögletzászlót, azzal kergette körbe-körbe a bírót. Ami kifért a parasztos száján, az ott mind kijött.”

Más alkalommal a tsz-vezetők sugalmazására Kenézlőnek kellett átengedni a feljutás lehetőségét, de a Dorkó-tanya elleni augusztus huszadikai kirakatmeccseket, a vasárnap délutáni ifjúsági és felnőtt bajnokik ünnepi hangulatát vagy az áfészes kocsmánál megélt harmadik félidőket így is mosolyogva emlegeti Pólik István. A termelőszövetkezet szárítóüzemének valamikori szarvasmarha-tenyésztője és karbantartója manapság magángazdaként tart állatokat, egy-egy futballcsapatnyi tehenet és borjút, valamint cserejátékos gyanánt néhány disznót. Exportra szánja a teheneket, februárban 1650 forintot fizettek az élőállat kilójáért, szállítják az apróhomoki tanyáról Törökországba, Izraelbe, Koszovóba. A középpályás pályafutása elmondása szerint prózai balesettel ért véget, Kenézlőn belelépett egy ürgelyukba, pedig a kificamodott bokára évtizedeken át nemigen lehetett panasz. Már a közeli Rózsás-tanyán is vitte hűségesen gyerekgazdáját jobbra-balra, mindig a labda nyomába, ha kellett, a bodrogközi tengerekbe gázolva.

„A nyolcvanas évek talajmeliorációs műveletei és a szántóföldek alagcsövezése előtt ezen a vidéken esős időben mindenütt állt a csapadék – idézi fel a körülményeket a gazda a tehénistálló felé baktatva. – Gyakran előfordult, hogy öt-hatcentis vízben fociztunk. Rózsáson a mi kertünkben jártak össze játszani a gyerekek, jóformán sohasem állt meg a labda. Ugyanis a kisebbeket küldték el otthonról a közeli tejcsarnokhoz a frissen fejt tejjel, és miután leadták az adagot, a kiürült kannával siettek a pályához, hogy ők is beszállhassanak. Nem számítottak a körülmények, leszúrtunk a földbe két-két akáccölöpöt, és ment a foci kifulladásig. Olyat meg nemigen ismertünk.”

Mintegy száz méterre fekszik az apróhomoki futballpályától az egykori termelőszövetkezet kései utódjaként működő Geo-Milk Növénytermesztő, Szarvasmarha-tenyésztő és Szolgáltató Kft. telephelye, a legelőnek használt sporttér területileg ma is ide tartozik. A környék egyik legnagyobb vállalkozása tavaly 14 millió liter tejet termelt, az 1220 tehenet a legkorszerűbb körülmények között tartják, naponta háromszor fejik, természetesen géppel, körbe-körbe forgó fejősoron.

Szentpéteri László ügyvezető pontosan emlékszik a meghökkentő élményre, amikor 1996-ban beköszöntött a modern világ, félretették a kockásfüzetet, és átálltak a számítógépes rendszerre. Azóta a tehénhez tartozó monitor az állat minden titkát mutatja, a leadott tejmennyiség, a némán viselt betegség, az ivarzási kedv sem marad többé rejtve. Talán nem is hárul már olyan teher a folyamatok felügyelőjére, mint az egykor kézi erővel dolgozó fejőlegényekre, a felejthetetlen Marczi Andrásra és a szintén lelkes labdarúgó Nagypál Józsefre.

„Józsikának három bal lába volt és 46-os gumicsizmája, de élt-halt a futballért. Ha nem dolgozott, otthon hallgatta a rádiót, fülére tapasztotta az áram híján akkumulátorról hajtott Szokolt, a fejében volt a magyar és a nemzetközi futballélet valamennyi híre, eseménye” – emlékszik vissza az egykori beosztottra Szentpéteri László, aki az 1980-as években KISZ-titkárként és klubvezetőként szervezte az apróhomoki közösségi életet, később a vállalati családi napokat céllövöldével, kötélhúzó versennyel és az elmaradhatatlan esti bállal.

„A régi időben kialakult a telepen egy különös szokás. Miután délután két óráig kiosztották az abrakot az állatoknak, támadt némi holtidő a délután négy órakor esedékes fejésig. Ha az emberek végeztek az etetéssel, kiguggoltak az istállóépület elé, kinéztek jobbra-balra, és ha látták, hogy a többiek is szabaddá váltak, szinte egyszerre elindultak a kapu melletti füves területre. Összeszedték a két bandát, és fociztak vagy háromnegyed órát, férfiak, nők, öregek, fiatalok, gumicsizmában, fejőruhában, ahogy épp voltak. Aztán ha dologhoz kellett látni, letették a labdát, és vissza az istállókhoz. És ez így ment nap mint nap. Ma már nehéz ilyesmit elképzelni, még munkaidőn kívül is, az emberek máshogy élik az életüket, sietnek, rohannak, nincs idejük egymásra.”

Apróhomokon a futballélet immár három évtizede mély álmát alussza, a virágkor napfényes időszaka végérvényesen tovatűnt. Az élmények azonban ennyi év után is elevenen élnek a szereplők emlékezetében, a közösen megélt kalandok kapcsot jelentenek, a szunnyadó parázs még felpiszkálható. Tapogatózó érdeklődésünk biztató tapasztalattal járt: ha lenne rá alkalom, a régi tanyasi aranynemzedék tagjai szívesen felhúznák a mezt, a Geo-Milk dolgozóiból összeállna egy friss tehenészcsapat, ellenfélnek pedig eljönne a Hátsó füves futballmentő túrán falusi együtteseket feltámasztó Zempléni Főnix. Az apróhomoki futballkapuk érintetlenül állnak, a gyep ma is alkalmas a játékra, minden készen áll ahhoz, hogy megtartsuk a pusztában hagyott pálya újjáavatását – Marczi András tehenészfiú és a többi elfeledett tanyasi labdarúgó tiszteletére.

A hátranyúló kert végében már a szántók kezdődnek, a kedves tanyasi ház előtti lócán a Labdarúgás folyóirat 1970-es évekből megmaradt kötegei, odabent egyedi formavilágról tanúskodó kézműves kerámiamunkák. Vendégségben vagyunk Kovács Gábor kemenceépítő és fazekasmesternél, a sárospataki vár éjjeliőrénél, a Zempléni Főnix kapusánál, aki az apróhomoki tanyán élte le eddigi hatvanhárom évének a javát.

Hogyan telt az 1960-as években egy apróhomoki gyermek élete?

Akkor még működött itt iskola, összevont osztályban tanultunk, az elsősöket a harmadikosokkal, a másodikosokat a negyedikesekkel vették egybe. Otthon áram nem volt még, petróleumlámpánál tanultunk esténként. Jártak az iskolába más környékbeli tanyákról is, Rózsásról, Bálványosról például, többnyire gyalog, de olyan alsó tagozatos kisdiák is akadt, akit felraktak odahaza a Pannóniára, Apróhomokon meg valahogy leesett a motorról. Errefelé korán öregedtek a gyerekek. Sok dinnye termett itt akkoriban, a dinnyeföld mellett évről évre csőszkunyhót építettem, és hetekre, hónapokra kiköltöztem oda, hogy az első palánta kihajtásától vigyázzam a termést. Boldog idők voltak!

Mindig is itt élt a család?

Gyerekkoromban a házunk egy utcával arrébb feküdt, az úgynevezett Halász soron. Édesanyámat Halász Veronkának hívták, tizenegyen voltak testvérek, egymás mellett laktak, közvetlen szomszédságban. Halász nagyapa sok környékbelihez hasonlóan kivándorolt Amerikába, az 1930-as években meggazdagodva tért haza, és megvásárolta gyerekeinek az egész utcát.

Fiatalon milyen szórakozásuk volt?

Miután az áramot bevezették 1967-ben, híre ment, hogy Rózsás-tanyán, a kultúrházban van már egy televízió. Három kilométert gyalogoltunk, ott verődtünk össze a környékbeliekkel, néztük a hangyás képernyőt. A foci is összehozta a tanya népét, gyerekeket, felnőtteket egyaránt. Édesapám nagy Újpest-rajongó volt, az apróhomoki csapat edzőjeként egyszer levelet írt a Megyeri útra, hogy hálásan fogadna egy garnitúra levetett szerelést. Nem is válaszoltak neki. A neve Kovács Béla volt, patkolókovácsként dolgozott a termelőszövetkezetben, így aztán mi voltunk a „kétszer kovácsok”. Emlékszem, meccsnapon már reggeltől izgatottan készülődött, olyankor anyám etette meg a jószágot. Öltöző nem volt, a csapat a tsz-helyiségben húzta fel a szerelést, mellesleg templom híján az istentiszteletet is a tsz kultúrtermében tartották.

Miként változott meg az élet Apróhomokon a rendszerváltás óta?

Nekem az itteni környezet, a minket körülvevő természet biztonságot ad, és az is jó, hogy nap mint nap látom az embereket, akikkel együtt nőttem fel. Ugyanakkor a mindennapok teljesen mások már. Iskola régen nincsen, aztán előbb a bolt zárt be, aztán a kocsma. Drasztikus váltás volt, hogy megszűnt a tejcsarnok, addig a házanként tartott egy-két tehén fegyelmet kívánt, a tejbeszolgáltatás során találkoztak, beszéltek egymással a helybeliek. Miután mindenki eladta a tehenét, felszabadult sok felesleges idő, ami céltalanságot hozott, az emberek egy része naphosszat a Barackos sörözőben ült. Aztán ahogy csökkent a lakosság száma, a kocsmárosnak sem érte már meg nyitva tartani.

Hol élnek a gyermekeik?

A lányunk Újpesten, a fiunk Svédországban. Az egyiknél egy, a másiknál két unoka van, a svédországi kisfiúk nehezen beszélnek magyarul, de azért igyekeznek, főként ha ritkán idehaza vannak, Apróhomokon. „Nem baj, ha nem a svédeknek, hanem a magyaroknak drukkolok?” – kérdezte meg egyikük a katari világbajnokság előtt az apjától, aki megnyugtatta, hogy nem gond, csak sajnos egyik csapat sincs ott a tornán. Időnként eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha mi is kiköltöznénk. Olyankor feleségem, Magdus rám szól: „Dehogy mennél te Svédországba! Makkoshotykáig se mozdulsz ki, csak ha a Zempléni Főnix játszik...”

Bodrogközi barangolásaink következő részében: A dolláros föld mítosza.
Az 1. részben a térség futball- és társadalmi folyamatait mutattuk be, a 2. részben a Karcsa–Pácin rivalizálás hátterét.

Aktualitások, események, friss információk a Hátsó füves Facebook-oldalán.