Falusi futball az 1970-es évek Romániájában: meccsekkel a templom ellen

Csíkszentsimonról Székelyudvarhelyre visz az utunk, ahol az erdélyi labdarúgás fejlődésének helyi lépcsőfokait és a környék falusi futballéletének kibontakozását igyekszünk megismerni, kitekintő jelleggel, egy-egy részletet felvillantva. Székelyföldi riportsorozatunkban a csíkszentsimoni tribün után most az udvarhelyi futballmúlt titkait mutatjuk be, Katona Zoltán helyi sporttörténész segítségével.

„A múlt vasárnap látnom kellett azt, hogy fiam odakünn is talált játszótársakat: mezítlábas pásztorgyerekeket, kis béreseket, s egy széles tarlón vígan folyt az átkozott játék. A kapukat lopott fuszulyka karókból hevenyészték, a labda is ütött-kopott jószág volt, de a football-láz, az hamisítatlan, magas fokú, oldalbordákat és térdkalácsokat veszélyeztető láz volt” – olvasni a Székely Közélet című lap 1921. szeptember 11-i számában egy aggódó apa panaszát.

A szemelvényt a Kapuról kapura: a vásártértől a sétatérig című futballtörténeti könyv idézi, a szerzővel, Katona Zoltánnal Székelyudvarhely kultúrbisztrójának számító Kalapos Kávézóban találkozunk (az előtér erősen Liverpool-tematikus dekorációja láthatóan egyezik interjúalanyunk ízlésével).

Mint a környék labdarúgó-történetének feltárója és a körzeti bajnokság mérkőzéseinek korábbi rendszeres tudósítója, a ma már „kiugrott” újságíró hasznos ismeretekkel szolgál a székelyföldi falusi futballélet kialakulásáról. Bár a könyv témájául szolgáló Székelyudvarhely esetében városról van szó, a kezdetek idején a körülmények itt is falusias jellegűek voltak: az ősmozzanatnak számító, 1912–1913-as iskolák közötti bajnokságot a Kollégium-kertben rendezték meg, három-négy évvel később már – fotóbizonyíték van rá! – a Nagy-Küküllő bal partján elterülő baromvásártéren, a mai zöldségpiac tágas terepén is vívtak mérkőzéseket. Az udvarhelyi polgárság, diákság és értelmiség köreiből verbuválódó Hargita TE első hivatalos mérkőzését 1921. június 19-én játszotta le a Székelykeresztúri Atlétikai Klub csapata ellen.

„A mérkőzés iránt minden oldalról nagy érdeklődés mutatkozik. Különös érdekességét emeli még, hogy mérkőzés előtt és a fél idők közötti szünet alatt Kónya Jancsi teljes zenekarával hangversenyez. Azonkívül cukrászda is fog a közönség rendelkezésére állani” – írta beharangozójában a helyi sajtó, a 3:0-ra megnyert mérkőzés másnapján pedig így méltatta a nap hőseit: „Impozáns látvány volt a két csapat bevonulása az öltözőkbe Kónya Jancsi diadalindulójának hangjai mellett. A szép és nagyszámú közönség lelkesen ünnepelte a játékosokat. Különösen a győztes Hargita legénységét.”

Fél évszázadot kellett várni a falusi labdarúgóélet általános fellendülésére, ami mintegy húszéves késést jelez a kistelepülések 1950-es évekbeli magyarországi futballbummjához képest. Az okok Katona Zoltán megfigyelése szerint Románia politikai viszonyaiban és az állami szándékokban keresendők.

„Elméletem szerint az 1970-es években, a párt erősödésével párhuzamosan a futballtámogatásnak vallásellenes célja volt – mutatott rá a 47 éves sporttörténész. – A falusi csapatszervezések elősegítése lehetőséget kínált arra, hogy aztán a vasárnapi mérkőzést szándékosan a szentmise vagy az istentisztelet időpontjára írják ki, elvonva az embereket a templomból. Visszaemlékezésekből tudjuk, ez a törekvés számos helyen tetten érhető volt. Az 1960-as évek végétől épültek egyébként a művelődési házak is a falvakban, aminek a kultúra terjedésére gondolva mutatkozott jó hatása. A Ceausescu-féle Romániában az 1980-as években rendkívül nehéz volt az élet, az éhezés talán túlzó kifejezés, de kétségtelenül bajos volt élelemhez jutni. Gyerekként velem is előfordult olyan, hogy súlyos mínuszokban hazaküldtek az iskolából, mert nem volt fűtés. A rendszerváltást követő gazdasági fellendülés a kistelepülések életére is kihatott, a szívvel-lélekkel játszott falusi foci virágkora az 1990-es évekre tehető. Jellemző volt, hogy a városba költözött falubeliek hétvégén hazajártak futballozni szülőhelyük csapatába, ahogyan máig sok városi játszik a szülők, nagyszülők településén, mondjuk Bogárfalván, Székelyszentlelken vagy Bögözben. Megvan a kötődés, rúg a fiú két gólt, kap egy ebédet, aztán utazik vissza a városba.”

„Persze a jobb játékosok esetenként kérésekkel is előállnak aláírásukért, szinte szállóige lett például egy környékbeli futballcsillag feltételrendszere, ingyenes szállítással, ellátással, lecserélési tilalommal: »Visztök, hoztok, etettök, itattok, s ha föltösztök, nem vösztök le!« Ez a szép része. Az már kevésbé az, hogy ha valahol feljutási tervek reményében szezonokon át támogatnak idegenlégiósokkal teli csapatot. Évekig jártam falusi meccsekre, támasztottam a korlátot, írtam a riportokat, de egy idő után meguntam. Ugyanúgy szidják a bírót, ugyanúgy viccelődnek a szurkolók, ugyanazok a helyzetek ismétlődnek. Például a játékvezetők körében íratlan szabály, hogy autójuk orrával menetirányba parkolnak, hogy ha futni kell, hamarabb menekülhessenek. Egy idő után nekem ez már nem volt érdekes, nem leltem benne örömömet.”