Verstappen és Norris nyomdokain – Molnár Martin a brit F4 legjobb újonca

– Mondhatjuk, hogy az utolsó verseny utolsó körében dőlt el a bajnoki cím. Idegőrlő volt?
– Eléggé – nyilatkozta Molnár Martin. – Még úgy is, hogy ha van némi szerencsém, már az utolsó előtti futamon enyém lehetett volna a bajnoki cím, csak sajnos történt egy nagy baleset, piros zászlóval leintették a futamot, és nem indították újra. Jó pozícióban voltam, de mivel csak fél pontokat kaptunk, az nem volt elég a bajnoki címhez. Az utolsó versenyre úgy érkeztünk meg, hogy a legfőbb ellenfelemnek nyernie kellett volna, nekem meg kiesni, hogy más legyen a végeredmény – egy cél volt: célba érni.

– Ez néha nehezebb, mint nyerni.
– Főleg egy esős versenyen. Elrajtoltunk szárazon, de elkezdett esni. Piros zászló, úgyhogy odalett a jó rajtom, és kezdődött elölről minden. A pálya nem volt teljesen vizes, csak nedves, ami az autósportban a kiszámíthatatlan szinonimája. A többiek mögöttem nagy harcban voltak az év végi helyezésekért, úgyhogy engem sem kíméltek. De szerencsére megúsztam, nem lett baj.

– Az év elején még nagyon távolinak tűnt ez a siker. Felidézné a történteket?
– Három futam után kilencven pont volt a hátrányom, úgyhogy nem voltak vérmes reményeim – össze kellett rázódni a csapattal, meg kellett szokni, hogy nem gokartban ülök, hanem autóban, úgyhogy volt feladat bőven. Ehhez jött még, hogy nagyon kiegyensúlyozott a mezőny, van, hogy századok döntenek pozíciókról, és nekünk nem sikerült annyit tesztelni, hogy magabiztosan kezeljük ezt a helyzetet.

– Mikor jött el az a pont, amikor úgy érezte, lehet keresnivalója?
– Év elején is volt egy-két jobb pillanat, de a hatodik fordulóban változott meg minden, akkor szereztem meg az első összetett dobogós helyet.

– Tényleg igaz, hogy sokkal könnyebb azután, miután megvan az első?
– Igen. Megéreztem az ízét, tovább nőtt a motivációm, magabiztosabbá váltam, sokkal inkább elhittem, hogy sikerülhet. Az év végére ötször álltam dobogóra összetettben, ami szerintem nagyon jó – egyáltalán nincs hiányérzetem, megvalósítottam, amit elterveztünk.

– És közben megismert néhány nagyon híres, tradicionális versenypályát.
– Nem is tudja, hogy ez mennyire fontos, hiszen ahogy megyünk feljebb a kategóriákban, egyre kevesebb a pályán töltött idő. A gokartban még évi húsz versenyünk volt, az F4-ben tíz, de az F3-ban már csak hat. Ahogy megyünk egyre feljebb, egyre kevesebb az az idő, amit a pilóták az autóban töltenek versenykörülmények között. Ezért fontos megismerni a pályákat, hogy ha feljebb lépek, ezzel már ne kelljen annyit foglalkozni. Én a híres pályák közül Silverstone-t, Brands Hatchet, a Donington Parkot és Zandvoortot már ismerem – szerintem ez nem rossz!

– Sokat tanult?
– Nagyon sokat! És ez az, amire lehet majd építkezni.

– Hogyan tovább?
– Vannak terveink, de még semmi sem biztos. Ha lehet, akkor a brit F4-ben folytatnám a pályafutásomat, amihez azonban még össze kell állnia néhány dolognak.

– Ahogy az imént sorolta a kategóriákat: gokart, F4, F3… Nekem ez egy Formula–1 felé vezető útnak tűnik.
– Az a cél, remélem, hogy el is érjük. Az út, amelyen járni akarunk, biztos, hogy jó, hiszen ahol gokartoztam, onnan került ki Max Verstappen, az F4-es csapatom tagja volt Norris, Piastri és Jack Doohan. Szóval az irány megvan, már csak követni kell.