Sir Frank Williams: Összetörtem egy porcelánt

Sir Frank Williamsszel a Hungaroringen beszélgetett Zsoldos Barna, a Nemzeti Sport munkatársa (Fotó: Czerkl Gábor)

– Fura ezt az ön esetében mondani, de kellemes meglepetés, hogy itt láthatjuk.
– Nyilván én is nagyon sajnálom, hogy nem tudok elutazni minden nagydíjra, de már egyre nehézkesebb megoldani, hogy minden távoli futamon ott legyek Ausztráliától kezdve Abu-Dzabiig. Olyankor otthonról felügyelem a csapatot, a mindennapi teendőket a munkatársaim végzik, mert már nem életbevágó, hogy ezeket én intézzem a versenyhelyszíneken. A legfontosabb, hogy mindig lássam a futamokat, és idejében értesüljek mindenről.

– Nem rossz annyi aktív év után csupán a háttérből irányítani?
– Egy kicsit. Az ember 42, F1-ben eltöltött év után azért nehezen vált. Szokatlan a helyzet, de kerekesszékben ülőként annyi energia, annyi pénz rámenne például egy ausztráliai utazásra, hogy inkább úgy döntöttem, az idén már nem megyek el mindenhová.

– Akkor minden bizonnyal több ideje van nosztalgiázni a múltban elér fantasztikus sikereken is.
– Néha tényleg jó visszagondolni azokra az évekre, amikor sikerült mindent olyan jól összeraknunk, és a megfelelő emberek a megfelelő helyen voltak – örülök, hogy így alakult.

– Úgy az ötödik-hatodik balesetem után... Komolyra fordítva a szót, egyszerűen nem volt rá elég pénzem. Hatvanhárom-hatvannégy körül az volt a tervem, hogy kihagyok néhány évet, amíg jó sok pénzt összegyűjtök, aztán újra megpróbálom. Addigra viszont már túlságosan is elmélyedtem az üzleti életben – különböző versenyautók és alkatrészek adásvételével foglalkoztam. Akkoriban a fiatal pilóták sok esetben maguk tákolták össze a versenyautóikat, és mivel egyre több ügyfelem lett, egész csinos kis összeget sikerült felhalmoznom. Aztán az egyik barátom, Piers Courage, aki az F1-ben versenyezgetett, egy nap odajött hozzám, és azt kérdezte: miért nem vágunk bele a Formula–2-be közösen? Egész szépen fejlődtünk együtt, hatvankilencben pedig már az F1-ben versenyeztünk.

– A jelenlegi formájában működő Williams-csapat 1977-ben kezdett versenyezni, 1980-ban pedig már konstruktőr-világbajnok lett. Mi volt a titka?
– Nagyon szerencsés voltam, hogy megismertem Patrick Headet, aki fantasztikus tervezőmérnök volt, később pedig társtulajdonos lett a csapatnál. Tényleg hatalmas szerencse, hogy ilyen jól együtt tudtunk dolgozni.

– Aztán amikor beindult az istálló szekere, egyre jobb pilótákkal kezdhetett dolgozni. Nehéz volt kezelni ezeket a sztárversenyzőket?
– Mindaddig nem, amíg győztes autót raktunk alájuk. Amíg olyan versenyképes kocsit épít az ember, mint most a Red Bull, a pilóták azt csinálják, amit mondunk nekik.

– Akkor 1986-ban nem kellett volna mondani valamit Nigel Mansellnek és Nelson Piquet-nek? Hiszen addig ölték egymást, amíg végül mindketten lemaradtak a bajnoki címről.
– Igen, ezen én is gondolkodtam, de végül arra jutottam, hogy nagyon természetellenes lett volna azt mondani két ilyen toppilótának, hogy márpedig nem versenyezhetnek egymással. Sőt egész érdekesnek találtam, hogy amikor bejöttek a motorhome-ba, érződött rajtuk: gyűlölik egymást. Nigel briliáns versenyző volt, ám nagyon önfejű, Nelson pedig a folyamatosan agyaló, dörzsölt pilóta. Ha bármelyiküket is kineveztük volna egyes számúnak, az még ennél is több feszültséget okozott volna a csapaton belül.

– Az ő csatájuk épp az első két Magyar Nagydíj időszakára esett, amelyet egyaránt Piquet nyert meg. Hogy emlékszik vissza az első budapesti versenyekre?
– Annyi megmaradt, hogy hihetetlen hőség volt, és hogy az épületek elég rozoga állapotban voltak. Azóta persze rengeteget változott a város, Budapest nagyszerű hely.

– Ekkoriban történt az autóbalesete is, amely után tolószékbe került.
– Igen, az teljes mértékben az én hibám volt, egy nagyon ostoba hiba. Szinte számíthattam is rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, mert húsz éven át úgy vezettem a közutakon, mint egy igazi idióta. Minden egyes kanyart egy újabb kihívásként éltem meg, imádtam versengeni, és ennek meg is lett az eredménye…

– Nyolc évvel később pedig következett a tragikus imolai hétvége, amely során Ayrton Senna az önök autójában vesztette életét.
– Igen. Az olyan volt, mint amikor valaki összetör egy csak múzeumokban található, az egész világon ismert, felbecsülhetetlen értékű porcelánt – akkor és ott én összetörtem egyet… Olyan versenyző, mint Ayrton, ötvenévente egy születik. Ez a mi felelősségünk.

– Nem túlzás ez kissé?
– Ezt nagyon nehéz megállapítani. Ayrton balesete után nagyon szerettem volna tudni, mi történt pontosan az autóval, de ez teljesen sosem derült ki.

– Aztán jött a bírósági hercehurca az üggyel kapcsolatban.
– Igen, az olaszok hivatalból kivizsgálnak minden ilyen esetet, legyen szó közúti vagy versenybalesetről, ám aztán bebizonyosodott, hogy nincs szó bűncselekményről.

– Ön szerint igazságos mindig csak bűnösöket kutatni?
– Maga az élet sem igazságos. De az F1-es autókat mindig úgy építik meg, hogy a határokat feszegessék vele, és bár a biztonságra egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek, nem kerülhetjük el, hogy a jövőben is történjenek halálesetek, ilyen az élet. A lényeg, hogy mindig tanuljunk az ilyen helyzetekből.

– Az 1994-es konstruktőri bajnoki cím jelentett némi gyógyírt?
– Nem is tudom – ez elég önző álláspont lenne a részemről.

– Abban az időszakban a Williams volt a legjobb csapat, a legjobb versenyzőt viszont MichaelSchumachernek hívták. Sosem kerültek közel egy közös szerződéshez?
– Nem.

– Miért nem?
– Ezt nem mondhatom el önnek.

– Ennyire titkos?
– Persze nem hadititok – egy személyes kérdés. Bár az évek során alig sikerült megismernem őt, mondjuk úgy, én nem az ilyen stílusú versenyzőket szeretem.