Igazi bajnok, igazi könnyek – Kovács Erika jegyzete

Mindig vannak nehezebb időszakok, és mindenki életében, a sportolóéban is. A magyar vívósportban is akadnak „vitatkozósabb” periódusok, az egymásnak feszülés majdhogynem velejárója a mindennapoknak. De ez így van más sportágakban is, nincs ebben semmi különös, ám az, hogy egy ilyen feszültségekkel (is) teli felkészülés után a tbiliszi világbajnokságon megint (!) összeforrt a magyar vívóválogatott, mindenképpen ebbe a kategóriába sorolható – a szó jó értelmében.

Ugyan minek is nevezhetnénk azt a jelenetet, amelyik előttünk zajlott le vasárnap este a tbiliszi vívó-vb helyszínén, ha nem meghatónak, a mai, sokszor sajnos érzéketlen világban nem megindítónak?

Siklósi Gergely a pódiumon világbajnoki döntőt vívott, csapattársai, Andrásfi Tibor, Keszthelyi Zsombor, Koch Máté és Nagy Dávid pedig egyre nagyobb izgalommal figyelték a magyar párbajtőrvívás egyik klasszisát.

Nem is olyan halkan megjegyeznénk, hogy a fiúk a női kardozókkal, Battai Sugárral, Katona Renátával, Pusztai Lizával és Szűcs Lucával egyetemben drukkoltak.

Öröm volt nézni az együtt szurkoló fiatalokat, akik persze az idő előrehaladtával egyre kevésbé bírtak ülve maradni. Olyannyira, hogy az utolsó egy percben szedelőzködni kezdtek, majd csillogó szemekkel megindultak a lelátón lefelé. Együtt.

„Ilyet már láttunk egyszer!” – utalt Koch Máté a párizsi csapatdöntő végjátékára, ahol szintén Kano Koki és Siklósi Gergely küzdött egymással. Akkor Siklósi szúrt jól, vasárnap a japán. A társak meg elbizonytalanodtak, de csak egy pillanatra, mert a taps, az ováció járt a bajnoknak. A mosoly maradt – és az ott volt Siklósi Gergely arcán is, amikor fellépett a dobogó második fokára.

Az eredményhirdetés után viszont történt valami. Valami, amit még nem láttunk Siklósi Gergelytől. Már az ölelkezés Dancsházy-Nagy Tamással is eltért a korábban megszokottól, a hosszát tekintve mindenképpen.

Aztán Siklósi leült a főpástra (oda, ahol nem sokkal korábban elveszítette az aranycsatát), odaadta az érmét az edzőjének, majd az arcát a kezébe temette. Sírt.

„Nem azért sírok, mert kikaptam a döntőben” – nézett rám. Igen, az elmúlt hónapokban az, aki kicsit is figyelt erre a csodasportágra, tudhatta, vannak gondok, vannak nehézségek.

Mint minden ember életében. Az akadályokat mindenkinek meg kell próbálnia átugrania, s ha végül célba ér, elégedett lehet. És sírhat bátran, egy bajnok meg főként megteheti.

Mondhat bárki bármit, Siklósi Gergely igazi bajnok, és Tbilisziben újra célba ért (igen, az ezüstéremmel is!). Nem először, és biztos, hogy nem is utoljára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!