Jó, jobb, legjobb – Patai Gergely jegyzete

ALAPVETŐ EMBERI TULAJDONSÁG, hogy mindig többet és többet akarunk. Persze egy dolog akarni (fogadkozni, reménykedni, bizakodni), és egy másik tenni is érte, amit férfi vízilabda-válogatottunktól láttunk a világbajnokságon. Pedig tudtuk, hogy vébéújoncok is vannak a keretben, miközben rutinos kulcsemberek hiányoznak a fedélzetről. Azzal is tisztában voltunk, hogy Varga Zsolt tudatosan és fokozatosan építkezik, így nem lett volna célszerű túlzott elvárással nyomást helyezni a csapatra.

Szerintem egyébként sem az számít, hogy a közvélemény mit vár. Az a legfontosabb, hogy a játékosok mit várnak el maguktól: a maximumot. Akkor is, ha egymás között kétkapuznak a Margitszigeten – és akkor is, amikor vébédöntőt játszanak a spanyolokkal Szingapúrban. Az utóbbi a látványosabb, de minden az előbbire vezethető vissza.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy három héttel az indulás előtt meglátogathattam a srácok egyik foglalkozását. Felvetettem nekik utána, hogy mennyire egységesnek tűnik a társaság, mire egytől egyig megerősítettek, mondván, tényleg megvan az összhang. Már a felkészülési időszak is kimerítő volt: még véget sem ért a klubidény, amikor elkezdődtek a keretedzések, aztán egymást érték a tesztmeccsek, hogy minden tapasztalatot felhasználhasson a szakmai stáb.

Az elvégzett munka Szingapúrban kamatozott. A nyitányon átrobogtunk az ausztrálokon, majd a spanyolokat is elkaphattuk volna, a horvátok ellen viszont nem volt szükség a feltételes módra, pedig a címvédőről beszéltünk. Na igen, a szerbek meg olimpiai bajnokok, mégis fejet hajtottak a válogatottunk előtt. Az talán senkit sem ért meglepetésként, hogy jó játékosaink vannak, de azt is láthattuk, hogy csapatként a sokkal rutinosabb vetélytársaknál is jobbak vagyunk.

Való igaz, a legjobbak nem a mieink voltak, mégsem maradt hiányérzetem a döntő után. Azért nem, mert meggyőződésem, ennél többet nem tehettek volna a fiúk – egyszerűen erősebbnek bizonyult az ellenfél. A finálét elveszítette, de az ezüstöt megnyerte a magyar együttes, amely csütörtökön sem küzdött kevésbé, mint az előző hat mérkőzésén. Sőt, talán rá is tett még egy lapáttal.

Fáj? Hogyne fájna. Közel voltunk? Eléggé. Büszkék lehetünk? Nagyon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!