Tokió 2020: Engem már nem a vívótudás határoz meg, hanem az attitűd – Siklósi

PIRCS ANIKÓPIRCS ANIKÓ
Vágólapra másolva!
2021.08.13. 10:53
null
(Fotó: Tumbász Hédi)
Nem görcsölt rá az eredményességre Tokióban Siklósi Gergely, és nem tulajdonít túl nagy jelentőséget az ezüstérmének, ugyanakkor megmutatná, hogy nemcsak az aranynak lehet örülni. A klasszis párbajtőröző a jövőben szeretné a csapattársaival közösen megélni a sikert.

 

– Az egyik interjújában említette: a nagy ünneplés elmaradt a hazaérkezése után, mert megbetegedett. Hogy van a torka?
– Az antibiotikum-kúrát befejeztem, de még mindig fáj egy kicsit – felelte Siklósi Gergely, a tokiói olimpia egyéni párbajtőrversenyének 23 éves ezüstérmese. – Nem lepett meg, szinte már vártam, és a verseny utáni napon be is következett – amikor nagyon meghajtom magam, betegséggel jelez a szervezetem. A Tokióba indulás előtt is levert Tatán két napra, és ugyanígy jártam két éve a világbajnokság után is. Érdekes, utánpótláskoromban mindig a nagy versenyek előtti héten voltam beteg.

Névjegy: Siklósi Gergely
Született: 1997. szeptember 4., Tapolca
Klubja: Budapest Honvéd
Edzője: Dancsházy-Nagy Tamás
Szakága: párbajtőr
Legjobb eredményei: olimpiai ezüstérmes (párbajtőr egyéni, 2021), világbajnok (párbajtőr egyéni, 2019), Európa-bajnoki bronzérmes (csapat, 2019)
– A Facebook-oldalának bejegyzései elárulják, rendezvényről rendezvényre járt az elmúlt hetekben. Mostanra sikerült biztos helyet találnia az érmének vagy még „forgalomban” van?
– Médiaszereplésből már kevesebb van, de rendezvényekre még el-eljárok, és ezekre az alkalmakra magammal viszem. Az érem dobozát egy összejövetelen elhagytam, letettem egy székre, és ott maradt. Remélem, megőrizték, majd elmegyek érte. Eleinte én is nézegettem, forgattam a kezemben, szép és nehéz, az egyik legmutatósabb medáliám, aminek noha nagyon örülök, nem tulajdonítok túlzott jelentőséget. Nem tudom, jó vagy rossz, de nekem nem jelent annyit az olimpiai érem, mint másoknak. És ez a verseny alatt is érződött Tokióban, miközben körülöttem be voltak sózva a többiek, én zenét hallgattam, és az első három asszóm előtt folyamatosan ásítoztam.

– Mert ugye úgy indult neki az első olimpiájának, hogy ha nyer, ha veszít, nem történik semmi. Tényleg nincs semmilyen változás?

– Nincs. A személyiségemen semmit sem változtat a tokiói eredményem; nem lepett meg, nem lett tőle nagyobb az arcom, és kisebb sem. Egészségesen állok ahhoz, hogy most épp a második legjobb voltam.

– Ami a második helyet illeti: ritkán látni az első pillanattól annyira felhőtlenül örülni egy sportolót ezüstéremnek, mint ahogy ön örült. Tényleg egy kicsit sem bosszankodott amiatt, hogy a döntő asszót nem sikerült megnyernie?
– Utólag belegondolva úgy érzem, nem is akartam nyerni.

– Hogyan?
– Fura kimondani, és talán ezzel megbotránkoztatok másokat, de a szívem mélyén így éreztem. Persze, meg akartam engedni magamnak, hogy megnyerjem az olimpiát, de én azzal a tervvel érkeztem Tokióba, hogy érmet szerezzek. A megnyert elődöntő után az érem biztossá vált, és ezzel az is, hogy elégedetten térek haza. Amikor a döntőben vívtam, valahogy nem volt már bennem az, hogy menjek tovább, megelégedtem azzal, amit elértem. Az edzőm, Dancsházy-Nagy Tamás és mások is megerősítettek abban, hogy jobb nekem az ezüst, egyrészt mert lehetőséget ad arra, hogy megváltoztassam a közvélekedést, mely szerint csak az olimpiai bajnokok érnek valamit, másfelől így marad motiváció a folytatásra. Érdekes, de én nem érek el mindent elsőre. A második felnőtt-világbajnokságomon nyertem, miért éppen a pályafutásom első olimpiáján győztem volna?! Az is lehet, hogy soha többé nem fogok egyéni döntőt vívni ötkarikás játékokon – s ha mégis, akkor sem biztos, hogy nyerek –, de ha lehetne, inkább a csapattal érnék el oda újra, hogy másik három sráccal együtt élhessem át az élményt, amit ad.

– A világbajnokság után az olimpián is bizonyította, hogy tökéletesen készül fel mentálisan, hiszen úgy tudott vívni, ahogyan szeretett volna: felszabadultan, lazán, élvezettel. Hogyan képes függetleníteni magát a nyomástól, az elvárásoktól?
– Az én mentalitásomnak az az eszme az alapja, hogy nem számít a sportteljesítmény és az eredmény. Pontosabban, hogy enélkül is lehet valaki boldog ember. Nem az ad elégedett életet, hogy egy-egy napon milyen eredményt tudsz elérni. A valóságban az számít, hogy szeretetet adj és kapj, és hogy jó közegben élj – ez teszi széppé a mindennapokat. Azért tudtam sikeres lenni Tokióban, mert a többiekkel ellentétben nekem nem volt veszítenivalóm. Mert nekem nem az eredmény volt fontos, hanem az, ami itthon van.

– Sokan sorba állnának a receptjéért. Tudna fogódzót adni a sporttársainak, hogyan is kell kinéznie a felkészülés mentális részének, amely – tapasztaljuk – egyre több sportágban egyre inkább meghatározó összetevője a sikernek?

– Sok út vezet Rómába. Bizonyosan nem az enyém az egyetlen működő módszer, és az sem biztos, hogy másnál ugyanúgy beválna. Szívesen olvasok önfejlesztő könyveket, a sikerről úgy vélekednek, ha egyszer elértél már valamit, könnyebben leszel még sikeresebb. Nekem könnyebb volt fiatalon vébét nyerni, mint egy húsz éve a pályán lévő sportolónak, akinek a pozitív mellett már negatív visszacsatolásai is vannak, mert én nem gondolkodtam, csak mentem előre. Szerintem már az elején fontos megtalálni, hogyan érheti el a sportoló, hogy ne görcsöljön. Mindenkinek meg kell keresnie magában, mi az a korlát, ami miatt nem engedi meg magának, hogy nyerjen. Ez adódhat abból, hogy valaki másnak akar megfelelni, de visszatartó erő lehet az is, ha valaki úgy véli, nem elég jó, nem hisz magában. Miként gátat szabhat az eredményességnek, ha valaki nem a saját, hanem az edzője elképzelését viszi fel a pályára – csak akkor leszel jó sportoló, ha önazonos tudsz maradni. A sikerhez az is elengedhetetlen, hogy jól kell sportágat választani. A belső érzés már ebben a szakaszban is meghatározó, nem azt kell űzni, amit anyu vagy apu akar. Nekem többen mondogatták anno, hogy jó lennék a kézilabdában, de nem tetszett a sok ütközés, elmentem sakkozni, az meg nagyon unalmas volt. A vívásban találtam meg önmagam.

(Fotó: Földi Imre)
(Fotó: Földi Imre)

– Az olimpia előtt azt mondta, a rutinos riválisok úgy tekintenek önre, mint akinek bárki ellen van esélye, de nem tartanak öntől, a helyén kezelik. Most, egy olimpiai ezüstéremmel a gyűjteményében hol van a helye a párbajtőrvilágban?
– Én az olimpiát megelőzően „egyslágeres” voltam: nyertem Budapesten egy világbajnokságot. Ezt utána megfejeltem egy világkupaarannyal, majd egy -ezüsttel, de a vébét követő második nagy világversenyem az olimpia volt, és miután ott is érmet tudtam nyerni, a leköszönő rutinos klasszisok elismerését is kivívtam – az ukrán Boh­dan Nikisin és a francia Yannick Borel is gratulált. A tokiói harminchat tagú mezőnyben meghatározó vívóvá váltam, azért, mert az ellenfelek érezték, milyen erőt képviselek. Körülöttem mindenki izgatott volt, és én a lehető legnagyobb nyugalommal járkáltam közöttük, úgy, mint aki bármikor bármelyiküket meg tudja verni. Részemről technika, taktika, hogy kifelé is azt mutassam, amit valójában érzek: a nyugalmat. Engem már nem is a vívótudás határoz meg a párbajtőrmezőnyben, hanem az attitűd.

– Nem bánta meg, hogy a helyszínen nem adta át magát jobban a sikernek, és a versenye utáni napon már hazafelé vette az irányt?
– Jó előre elterveztük, megbeszéltük az edzőmmel, hogy ha már a koronavírus-járvány miatt ez az olimpia másmilyen lesz, mint a korábbiak, amilyen gyorsan csak lehet, hazajövünk. Én nagyon szeretek itthon lenni, imádom a Balatonon és Budapesten tölteni az időt a családdal, a nyugodt hátteret biztosító barátnőmmel és a barátokkal. Alig várom, hogy a hónap végén Dancsházy-Nagy Tamásékkal vitorlázni menjünk!

– És vívóterembe mikor megy legközelebb?
– Szeptember hatodikán kezdünk, de vélhetően nem fogok egyből belecsapni a közepébe, most egy nagyon hosszú szünetet szeretnék. Igaz, azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy októberben Európa-bajnokság lesz.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik