L. PAP ISTVÁN
L. PAP ISTVÁN
2020.10.23 08:22 Frissítve: 2020.10.23 09:38

80 éves Pelé, minden idők legjobbja

Tízévesen inspirálólag hatott rá az Uruguay elleni nemzettragédia, tizenhatodik születésnapján kitört a magyar forradalom, tizennyolc évesen már világbajnok volt, harmincévesen pedig már háromszoros. Ismertségben Jézushoz és a Coca-Colához méri magát, Zidane-t pedig többre tartja Messinél és CR7-nél. Nyolcvanéves lett minden idők legnagyobb labdarúgója: Pelé. A 70. születésnapján tíz éve megjelent ünnepi FourFourTwo-ban közzétett interjúra is építve köszöntjük a legendát.

 

Pelé 80 éves lett (Fotó: AFP, archív)

 

A Brazília dél-keleti részén fekvő Minas Gerais állam Tres Coracoes (magyarul: Három Szív) városában született Edson Arantes do Nascimento a Sao Paulo állambeli Bauruban nőtt fel nagy szegénységben. Ez a hely volt az egyik apja, az ígéretes félprofi csatár állomásai közül. Amíg Joao Ramos do Nascimento (művésznevén Dondinho) alkalmi munkákkal egészítette ki szerény jövedelmét, addig felesége, Maria Celeste nevelte Edsont és két fiatalabb testvérét, Zocát és Maria Lúciát bátyja és édesanyja segítségével, akik szintén a düledező kétszobás házban laktak.

Amikor a majdani Pelé először rúgott bele a labdába hatéves korában a házuk körüli nyomornegyedben, mindössze annyiban reménykedett, hogy követheti apját a Bauru Athletic Clubba, ahol később az ifi ben játszott is. Aztán egy 1950-es, kilencéves korában bekövetkező nemzeti tragédia, az Uruguay elleni Maracanazo miatt ennél azért kicsivel magasabbra tette a lécet…

PELÉ – NÉVJEGY 
Születési név: Edson Arantes do Nascimento
Születési idő és hely: 1940. október 23., Tres Coracoes
Nemzetiség: brazil
Válogatottság: 92 mérkőzés/77 gól (1957–1971, Brazília)
Klubjai: Bauru AC (1953–1956), Santos (1956–1974), New York Cosmos (1975–1977)
Legjobb eredményei: 3x világbajnok (1958, 1962, 1970), 2x Libertadores-kupa-győztes (1962, 1963), 2x Interkontinentális Kupa-győztes (1962, 1963), 6x brazil bajnok (1961, 1962, 1963, 1964, 1965, 1968), amerikai bajnok (1977)

– Mekkora hatással volt önre az édesapja?
– Nagyon nagy hatással. Nagy csatár volt, aki rengeteg gólt szerzett a helyi csapatban, a Bauru Athleticben, és én mindig azt mondtam: egy nap olyan leszek, mint az apám. Ez motoszkált már kiskoromtól fogva a fejemben. Sohasem gondoltam arra, hogy oda jutok el, ahol most vagyok, vagy hogy többet érek el, mint édesapám, de Istennek hála, még nála is jobb lettem. Van egy hatalmas emlékem, és ez az 1950-es világbajnokság. Brazília a négyes döntőig menetelt Uruguayjal együtt (egyedüliként a vb-történelemben hetven éve körmérkőzéses lebonyolítás döntött a helyezésekről, a braziloknak Uruguay ellen a döntetlen is elég lett volna a Rimet-kupához – a szerk.), és az egész nemzet úgy vélte, már az utolsó meccs előtt megnyertük a vébét. De bekövetkezett a katasztrófa: Uruguay győzött kétszázezer szurkoló előtt a Maracana-stadionban. A meccs annyira elhíresült, hogy saját nevet is kapott: ez lett a Maracanazo. Nos, apám sírva fakadt. Kilencéves voltam, és így szóltam hozzá: „Apa, miért sírsz?” „Brazília elvesztette a vébét, nem tudom elhinni.” „Ne aggódj apa, én majd nyerek neked egy világbajnokságot.” Nyolc évvel később ott voltam Svédországban, és nyertem egy vébét az apámnak. Isten megadta nekem ezt az ajándékot.

– Nyilvánvalóan rengeteg természetes adottsága volt. A fizikaiak – a sebesség, az erő vagy a ruganyosság – is természetesen jöttek?
– Apám sok gólt fejelt. Mindig azt javasolta, hogy dolgozzak ki minden mozdulatot. Amikor fiatal voltam, állandóan cseleztem, és a legfiatalabb szomszéd gyereket cukkoltam, mert jobb képességeim voltak. Apám egyszer így szólt: „Ez nem helyes. Azért focizol, mert Istentől ezt az ajándékot kaptad. Ha tisztelsz másokat, ha kellően felkészült vagy, és gyakorolsz a bal lábaddal is, valamint megtanulsz fejelni, akkor nagy játékos leszel, senki sem fog megállítani.” Ezért gyakoroltam többet. Ahelyett, hogy a tengerpartra vagy moziba jártam volna, rúgtam a labdát, ez volt a legfontosabb egész életemben. Mindig sokkal felkészültebb voltam, mint bárki más. Nem sokan tudják, de több mint száz gólt szereztem fejjel pályafutásom során. Az 1970-es mexikói vébédöntőn is fejjel találtam be, mert sokat gyakoroltam a nyitott szemmel fejelést, és sokat dolgoztam az erőnlétemen. Ez az oka annak, hogy nem tudtak megállítani. Ez és Istentől kapott tehetségem. Plusz apám tanácsa.

AZONNAL SZTÁR LETT

Nyugodtan kijelenthető, hogy a Pelében rejlő tehetség a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: amikor Waldemar de Brito a Santoshoz vitte őt, azt állította, hogy a szerény testfelépítésű 15 éves játékos a „világ legjobbja lesz”. Amikor megérkezett a Sao Paulótól 80 kilométerre elterülő ipari kikötővárosba, a csapat felszálló ágban volt. És Pelé az egekbe repítette őket. Gólkirály lett első teljes idényében, és Sao Paulo bajnoka a másodikban. Ezt további kilenc, az államban elért cím követte, emellett öt nemzeti bajnoki és két dél-amerikai elsőség. Amikor a Santos egymást követő két évben megnyerte az Interkontinentális Kupát 1962-ben a Benfica és 1963-ban az AC Milan ellen, Pelé öt meccsen kilenc gólt szerzett. Nem egyszerűen átformálta a Santost, ő maga volt a Santos. És imádta is a csapatot.

– Akárcsak a legtöbb brazil játékos, ön is az utcán kezdett el futballozni.
– Akkoriban a játékosok jobban uralták a labdát, és képzettebbek voltak, mint ma, mert az utcán négy, öt, esetleg tíz ember ellen játszol, nincs elég hely, így megtanulsz gyors döntéseket hozni. Nagyon sok tehetséges játékos származik Bauruból épp emiatt. Ma már ott is más a helyzet: az utcákat leaszfaltozták, a srácok tornatermekbe járnak. Az én időmben az utcán játszottunk.

– Milyen csapat volt a Santos, amikor 1956-ban oda szerződött?
– A klub akkoriban indult növekedésnek. Nagyszerű alapra építhettek, és szerepet kaptak a fiatalok. Ezért kerülhettem be elég hamar a felnőtt csapatba. Volt ott egy játékos, akit Colcinhónak hívtak, tizenhét évesen már játszott a válogatottban, de eltörte a térdét. Azután ott volt Edu, aki tizenhat vagy tizenhét évesen már válogatott volt. Engem pedig hívtak Rio de Janeiróba és Sao Paulóba, hogy próbáljak szerencsét, legyek profi, de a Santos fiatal csapat volt nagy perspektívával, és épp kezdett
összeállni.

– Melyik volt az a pillanat, amikortudta, hogy a profi futball világába tartozik?
– Amikor néhány hónapja voltam már a Santosban, játszottunk egy meccset a
 Corinthians ellen – nem az első osztályú 
Sao Pauló-i csapatról van szó, hanem egy másodosztályú klubról, Santandréből. A második félidőben álltam be, és megszereztem első gólomat. Sohasem fogom elfelejteni, pályafutásom egyik legfontosabb pillanata volt.

 

– Egy éven belül már nagy sztár volt, és világbajnokságot nyert. Hogy változott meg az élete ennyire rövid idő alatt?
– A Santosnál töltött második idényem után már minden másképp volt, mint azelőtt, mert tizenhét és fél évesen szerepeltem a vébén. Az első válogatott meccsemet tizenhat évesen játszottam Argentína ellen, és én szereztem a gólt egy kettő egyes vereség alkalmával – és ezzel én lettem a legfiatalabb, aki valaha gólt szerzett a válogatottban. Az emberek egészen megbolondultak, ez akkoriban nem volt átlagos. Ma már jobban hozzászoktak a fiatal játékosokhoz a tévé miatt. Manapság egy srác csak belő egy gólt, amit mindenki lát világszerte, és már meg is tanulták a nevét. Akkoriban ez másképp ment, az emberek meglepődtek, hogy milyen fiatal vagyok. Akárhová mentem, azt kérdezték: „Hogy játszhat ez a fiatal gyerek a válogatottban?”. Nem voltam túl erős akkoriban, de intelligens igen. A dolgok megváltoztak. Ma a fiatalok több lehetőséget és több támogatást kapnak.

 BOLDOG NYUGDÍJAS

Pelé 1363 mérkőzésén 1281 (más számítások szerint 1284) gólt szerzett, amivel bekerült a Guinness-rekordok könyvébe. Mérkőzésenkénti gólátlaga 0.93 volt, 1958-ban a Sao Pauló-i állam bajnokságában egy szezon alatt 139 gólt lőtt. 111 (szigorúbb elvek szerint 92) válogatottsága során 97 (77) alkalommal talált a hálóba. Visszavonulása után is sikeres pályát futott be: üzletemberként is boldogult, 1994 és 1998 között pedig Brazília sportminisztere volt.

Sao Paulóban már 1966-ban felavatták a szobrát, s amikor 1967-ben a polgárháború sújtotta Nigériában játszott bemutató mérkőzést, a szemben álló felek aznapra tűzszünetet hirdettek. Ő az első sportember, akit az UNESCO tiszteletbeli nagykövetévé nevezett ki, 1999-ben életművéért megkapta a Laureus Sportdíjat, vagyis a sport Oscar-díját, 2000-ben a FIFA (az argentin Diego Maradonával együtt) az évszázad játékosának választotta. Ugyanebben az évben ő lett a NOB által rendezett választáson az Évszázad sportolója, pedig az első öt helyezett közül egyedüliként sohasem vett részt olimpiai játékokon, a Time magazin pedig beválasztotta a 20. század száz legbefolyásosabb személyisége közé. 2014-ben a FIFA tiszteletbeli Aranylabdával jutalmazta.

Pelét nem vádolhatjuk álszerénységgel, egyik leghíresebb kijelentése szerint a világon három dolog van, amit mindenki ismer: Jézus, Pelé és a Coca-Cola. Ebben a sorrendben. Azt vallja, hogy épp úgy a futballra született, mint ahogyan Beethoven a zeneszerzésre vagy Michelangelo a festészetre és a szobrászatra… Messinél és Cristiano Ronaldónál is többre tartja a közelmúltból Zinédine Zidane-t, nem véletlen, hogy a vb-ken mutatott produkciót minden más elé helyezi. „Ha első vagy, akkor első vagy. Ha második vagy, akkor nem vagy semmi” – tartja, és mivel sokszor volt első, neki igazán elhihetjük. Viszont jósolni ne kérjük fel, ugyanis híresen mellé szokott lőni a vb-k előtt, Pelé szerint például Kolumbia előzetesen legalább kétszer megnyerte a világbajnokságot.

Emlékirata nagy sikert aratott, több dokumentum- és játékfilmben szerepelt, így a Magyarországon forgatott Menekülés a győzelembe (1981) című filmben, de feltűnik a Puskás Hungaryben (2009) is. Életéről Pelé (az eredeti cím: Pelé: Birth of a Legend – Pelé: egy legenda születése) címmel 2016-ban forgattak nagyjátékfilmet, amelyben a főhőst Kevin de Paula alakítja, maga Pelé pedig producerként jegyzi az alkotást.

Hírnevét mindig szívesen állította jótékonysági célok szolgálatába, alapítványai dollármilliókat gyűjtöttek szegény gyermekek javára. A valaha élt legnagyobb futballista 2008 októbere óta hivatalosan is nyugdíjas. Kétszer nősült, házasságaiból és azon kívüli kapcsolataiból összesen hét gyermeke született.

– Hogyan tekintettek önre csapattársai a Santosban, amikor világbajnokként tért vissza? Volt bármi féltékenység részükről?
– Nem, nem! Még jobban bántak velem. Három játékos szerepelt a csapatból a vébén. Zito a középpályán, és Pepe, aki kint volt, de nem lépett pályára. Aztán együtt tért haza a három muskétás.

– Igaz, hogy az 1958-as vébé után egy évig szolgált a hadseregben?
– Igen, amikor 1958 októberében betöltöttem a tizennyolcadik évemet, katona lettem, fantasztikus időszak volt. Legszívesebben a fiamnak és minden fiatal srácnak azt javasolnám, hogy vonuljon be, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni. Számomra nagyszerű élmény volt, mert világbajnok lettem, visszatértem, és azt mondtam: „Rendben, most pedig szabad leszek”. De a barátaim azt mondták: „Nem, példát kell mutatnod a fiataloknak, menj el katonának!” Így is tettem. Megtanultam főzni, mosni, vasalni, tisztelni másokat, mindent. Fantasztikus volt. Küzdelem a dzsungelben a túlélésért. De a legfontosabb, amit itt tanultam, a fegyelem, ami sokat segített a futballban is, ez kétségtelen. Szép időszak volt.

– Többször is a Santos mellett döntött ahelyett, hogy Európába igazolt volna. Mi volt az a varázs, ami mindig a maradás mellett szólt?
– Akkoriban nem nagyon jöttek-mentek a játékosok. Kevesen játszottak külföldön. Olyanok voltunk, mint egy család: ugyanazok a játékosok három, négy, öt évig együtt. Miért változtattunk volna egy kicsit több pénzért? 1968 után lehetőségem lett volna Európába vagy Mexikóba igazolni, de azt mondtam: „Nem, inkább maradok. A Santos is megfelel. Nem akarok változást”. Még amikor visszavonultam a Santosból, akkor is hívtak az Interhez, a Real Madridhoz, és a hetvenes években már egyre több brazil játékos igazolt Európába, de mindig nemet mondtam. Azt hiszem, a legfontosabb dolog családként dolgozni együtt. Mindenkit ismertem, ott volt a családom is, nem akartam ezen változtatni. Egyedül a New York Cosmoshoz igazoltam el végül.

– Az 1966-os vébé után visszavonult. Miért tért mégis vissza?
– Adtam két-három interjút, és azt mondtam, ez az utolsó vébém, a Santosnál viszont folytattam, és mivel 1969-ben jó formában voltam, azt mondtam: „Rendben, folytatom”. Játszottam az összes selejtezőn (hat meccsen hat gólt lőtt – a szerk.), és négy-öt hónap alatt egyszer sem kaptunk ki.

– Könnyebb volt úgy feldolgozni az eseményeket, és a folytatás mellett dönteni, hogy már idősebb és tapasztaltabb volt, mint 1958-ban?
– Nem, számomra nehezebb volt, mert minden felelősség az én vállamon volt. Volt két-három játékos, aki bejelentette, hogy ez az utolsó világbajnoksága. Gérson és Brito is félrehívtak, és azt mondták: „Figyelj, ez az utolsó világbajnokságunk, nem veszíthetünk!”. Akárhányszor edzettünk, mindig elmondták: „Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk”. Ettől egy kicsit görcsös és ideges lettem, és nemcsak én, de az egész csapat, amit nehezített a brazil politikai helyzet is. A katonai kormányzatnak köszönhetően az egész ország nagyon sokat várt tőlünk. Az első vébémen más volt a képlet: egyszerűen csak ott akartam lenni, de nem én viseltem a felelősséget. 1970-ben én kellett, hogy legyek a tapasztalt játékos, minden felelősség rajtam volt, de hála Istennek, megnyertük.

Az 1970-es világbajnokság leghíresebb fotója: Pelé Jairzinho ölében

– Akkor, ami a saját teljesítményét illeti, az 1970-es év jobban sikerült, mint 1958?
– Ez kétségtelen. Az első világbajnokságomon nagyon jó voltam, de nem játszottam minden meccsen. Mexikóban minden mérkőzésen pályára léptem, és magas szinten játszottam. És ez a vébé az egyik legmagasabb színvonalú volt, ha a csapatok minőségére gondolunk. Nyugat-Németország kiváló volt, Olaszország nagyon jó, Anglia pedig óriási. Az Anglia elleni csoportmeccsünk volt a legnehezebb számunkra a tornán, és a legpáratlanabb is egyben. Az igazság az, hogy szerencsénk volt. Az első félidőben az angolok két gólt is szerezhettek volna. Azután elkezdtük irányítani a játékot. De még azután is, hogy gólt szereztünk, Angliának nagyon jó lehetőségei adódtak.

– Az 1970-es csapatot minden idők legjobbjának tartják. Mennyire volt ténylegesen jó, és milyen volt játszani benne?
– Az a helyzet, senki sem várta, hogy mi nyerjük meg a világbajnokságot. Brazíliában mindenki őrült elvárásokat támaszt, ha közeledik a vébé. Sok újság indított hadjáratot a játékosok ellen. Azt mondták: „Pelé, Tostao, Rivellino és Gérson nem játszhat egy csapatban”. Azután odamentünk, és mindannyian játszottunk. De az újságok szerint nem játszhattunk volna együtt, még úgy sem, hogy ez volt minden idők legjobb csapata! Brazíliában mindig tipródnak valamin.

– Akkor hogyan tudtak mégis együtt játszani?
– A jó játékosok arról ismerszenek meg, hogy könnyebben tudnak együttműködni, és ennél is fontosabb, hogy jók voltunk csapatként is, Zagallo pedig nagyszerű edző volt. Jól építette fel a csapatot. Végül szerencsére kiderült, hogy a hetvenes volt a legjobb vébé, én pedig a legjobbkor vonultam vissza.

PELÉ VARÁZSOL 1970-BEN

 

BÚCSÚ, AZTÁN MÉGSEM
Pelé márpedig tudta, miként kell úgy visszavonulni, hogy az nagyot szóljon. Három vb-győzelem és 77 válogatott gól után (ezek közül 12 válogatott tornák döntőjében született) köszönt el a válogatottságtól, búcsúmeccsét a zsúfolásig telt Maracanában rendezték egy Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzés keretében, 1971 júliusában. Mindössze 30 éves volt. Három évvel később egy Ponte Preta elleni meccsen azt is bejelentette, hogy visszavonul klubszinten is, méghozzá úgy, hogy az első félidő közepén térdre borult a kezdőkörben, és a magasba emelte a labdát. Miután minden csúcsot megjárt, megfogadta apja tanácsát, és a legmagasabb ponton fejezte be. Vajon mi csábíthatta vissza mégis? Az egyes vélemények szerinti a New Yorkból érkező néhány millió dolláros ajánlat nyilván szerepet játszott benne, hiszen ez akkoriban elképesztő összegnek számított, különösen egy olyan játékosnál, aki már túl volt a csúcson. De ez nem hétköznapi igazolás volt, és mint Amerika hamarosan megtanulta, Pelé sem volt hétköznapi játékos.

– 1975-ben visszatért, és csatlakozott az Észak-Amerikai Futball-ligában szereplő New York Cosmoshoz. A nyilvánvaló előnyökön kívül miért szánta rá magát erre a döntésre?
– Már amikor visszavonultam a Santostól, akkor is megkerestek olasz és spanyol klubok, mivel akkortájt kezdett szokványossá válni, hogy brazil játékosok Európába szerződnek. Én magam is igazolhattam volna Dél-Afrikába vagy Dél-Amerikán belül máshova, sok megkeresésem volt, de mindig nemet mondtam. Azért írtam alá végül a New York Cosmoshoz, mert az Egyesült Államokban akartam népszerűsíteni azt a fajta futballt, amit mi játszottunk, ez ugyanis arrafelé nem volt túl közkedvelt. És úgy érzem, ez jó döntés volt, sőt fantasztikus döntés. Sok embert nyílt lehetőségem bevonni a játékba.

– Milyen küldetésnek tűnt szinte teljesen egyedül ráhangolni az amerikaiakat a futballra?
– Nagy felelősséggel járt, de sikerült. Ma a futball igencsak népszerű játék az Egyesült Államokban, a válogatott jól szerepel, a női válogatott mindig a legjobbak között van, és több nyolc és tizennyolc év közötti gyerek futballozik itt, mint bárhol máshol a világon.

Pelé rengeteg óriási játékossal és játékos ellen játszott, egyik kedvence Puskás Ferenc

 – Mennyire kellett küzdeni az elején?
– Az első idény igazán kemény volt. Emlékszem, amikor odaérkeztem, egy kis pályán játszottunk, a fele füves volt, a másik fele nem, mert baseballra használták. Amikor az első meccset közvetítette a tévé, zöldre kellett festeniük a csupasz részeket. Festékes lett az én cipőm is, és először azt hittem, gombás a lábam, míg nem szóltak, hogy az csak festék. A csapat sem volt túl jó, sok főiskolás játszott benne. Elutaztunk Dallasba, Los Angelesbe, Tampa Baybe és San Joséba, és ezek a csapatok akkor már sokkal jobban meg voltak szervezve, így sok meccset elvesztettünk az elején. Kezdetben az emberek azt mondogatták: „Ó, itt van Pelé, úgyis nyerni fogunk!”, de ez így egy kicsit nehéz volt. Végül sok mindent megváltoztattunk, nagy neveket igazoltunk – Beckenbauert, Neeskenst, Chinagliát – és birtokba vettük a Giants Stadiont, ahol már negyvenöt-ötvenezer szurkolónk volt jelen, néha hetvenezer is.

– Köztük számos híresség…
– Amikor nyerni kezdtünk, rengeteg nagy név jelent meg a lelátókon: filmcsillagok, sportolók, popsztárok, politikusok, művészek. Steve Ross, a Warner igazgatója segített építeni a csapatot, ezért sok sztárt hozott ki a meccsekre. Robert Redford, Muhammad Ali, Mick Jagger, OJ Simpson mind kijárt, rajtuk kívül még Elton John, Andy Warhol és Henry Kissinger is. Minden meccsen ott volt valaki. Fantasztikus volt. Régebben találkoztam John F. Kennedyvel is, aki varázslatos személyiség volt, később pedig együtt tölthettem egy kis időt Nelson Mandelával, a pápával és II. Erzsébet királynővel is. Még ő is tudta, hogy ki vagyok. Ez a nagyszerű a sportban, különösen a fociban: mindenkit összehoz.

– A pénzen és a dicsőségen túl mennyire volt fontos, hogy győztesként vonuljon vissza a Cosmosból, akárcsak a brazil válogatottból?
– Tudtam, hogy a hetvenhetes lesz az utolsó idényem, és így imádkoztam Istenhez: „Mindent meg fogok tenni, készülök keményen, de szükségem van egy kis segítségre, hogy győztesként távozhassak.” És ő megadta.

10 GYÖNYÖRŰ GÓL PELÉ PÁLYAFUTÁSÁBÓL

PELÉ AZ ELSŐ HÁROM VILÁGBAJNOKSÁGÁRÓL

1958 (Svédország)
„Habár mindössze tizenhét éves voltam, nagyon jól emlékszem az 1958-as vébére, mert számomra jól sikerült, és ez volt az első alkalom, hogy külföldön jártam. És ugyan három gólt szereztem az elődöntőben, és kettőt a döntőben, számomra a legfontosabb mérkőzés – és valójában életem egyik legfontosabb mérkőzése – a Wales elleni negyeddöntő volt. Nagyon kemény meccs volt, ha nem nyerünk, utazhatunk haza. Hatalmas volt a nyomás. Nagyon szerettem volna pályára lépni, mivel csak az utolsó csoportmeccsen játszhattam először. Nem voltam még a legjobb formámban. A nagy játékosok – Didi, Djalma Santos, Gilmar, Nilton Santos, a kapitány Bellini, Zito – hatalmas felelősséget cipeltek a vállukon, és ők döntötték el, támadunk-e, vagy sem. De mégis én találtam be, egy nullára nyertünk, a döntőig meneteltünk, és persze nyertünk. A döntő is fontos volt, de ezen a meccsen múlott.

A döntő után nagyon izgatott voltam, és kétségbeesetten szerettem volna értesíteni a családomat. Megkérdeztem egy sajtóst, hol találok egy telefont, de nem volt, úgyhogy ki kellett várni a következő napot. Emlékszem, azt mondtam: »Halló, világbajnokok vagyunk!«. A többi játékos pedig sorban állt, ők is szerettek volna telefonálni. Nagyon más világ volt!”

1962 (Chile)
„1962-ben én szereztem a második gólt Mexikó ellen, ezt a meccset Brazília meg is nyerte. De Csehszlovákia ellen már sérült voltam, és a vébé nagy részéről lemaradtam.”

1966 (Anglia)
„Azt kell mondanom, az 1966-os sérülésem és a Portugália elleni vereség életem egyik legrosszabb pillanata volt. Megsérültem az első meccsen a bolgárok ellen, kihagytam a másodikat, a magyarok ellenit, és csak a harmadikra, a portugálok ellen tértem vissza, de nem voltam jó formában, és kikaptunk három egyre. Akkoriban azt hittem, véget ért a válogatottbeli pályafutásom. Mélyen voltam, depresszióba estem. Nincs több vébé, három elég volt. Ha akkor abbahagyom, vesztesként vonultam volna vissza.”

PELÉ MONDTA…

…a becenevéről
„Apám adta nekem az Edison nevet (szerte a világban Edsonként ismerik, a források ezzel kapcsolatban ellentmondanak egymásnak – a szerk.), mert nagy csodálója volt az amerikai feltalálónak, Thomas Edisonnak. Büszke voltam rá, mert egy kiemelkedő személy nevét kaptam. Amikor Bauruba költöztünk, ahol apám is focizott, a testvérem, Lúcia Dicónak kezdett szólítani, ami az Edison, Edinho, Edico, Dico sor végeredménye. Azután Bauruban, mivel volt egy kapusuk, Bilé, aki apám barátja volt, néhányan Bilének kezdtek hívni. Ez már úgy hangzott, mint a Pelé. Így aztán lassan minden srác Pelének kezdett el szólítani, én pedig küzdöttem ez ellen, mert nagyon büszke voltam a nevemre, az Edsonra. Nem akartam, hogy Pelének hívjanak! De ha egy gyereknek azt mondod, ne csináljon valamit... Így hát mindig Pelének szólítottak. Ma már nagyon szeretem ezt a nevet amiatt, amit a világban jelent, és a legtöbb ember így hív. Azonban néhányan, akikkel a hadseregben szolgáltam, még mindig Edsonnak hívnak, a családom pedig Dicónak.”

…az öccséről
„Hogy mennyire volt jó labdarúgó az öcsém? Most ügyvéd, ha-ha! Fiatal korában a Santosban játszott, de mindig azt mondta nekem: »Nézd, két nagy futballista nem fér meg egy családban. Nem lenne fair.« Így aztán abbahagyta a játékot, hogy a tanulmányaira koncentráljon. Most ő az ügyvédem.”

…az első labdájáról
„Amikor elkezdtem játszani, nem futotta labdára, ezért harisnyákból készítettünk labdát, újságpapírral tömtük ki őket. Édesanyámat őrületbe kergettem, mert állandóan az ő harisnyáit használtam fel erre a célra. Kókusszal is játszottunk, de nem rúgtunk bele, csak cseleket gyakoroltunk rajta. Ezért kifejezetten jól cseleztünk már fiatal korunkban. Az első bőrlabda, amivel játszhattam, apám csapatából került hozzám, mivel a régi labdákat elosztogatták a gyerekek közt. Apám hozott ezekből néha, de nagyon rossz állapotban voltak.”

 …a példaképeiről
„Rengeteg lehetőségem adódott nagy játékosokkal találkozni, de a legfőbb példaképem azelőtt, hogy profi játékos lettem volna, a korábbi vb-résztvevő remek csatár, Waldemar de Brito volt. Ő vitt el engem tárgyalni a Santoshoz, amikor tizenhat éves voltam. Kiváló labdarúgó volt, futballozott Argentínában és Brazíliában is. Azután ott volt Zizinho, egy rendkívül tehetséges válogatott játékos, játszott az 1950-es vébédöntőn is. És természetesen az apám.”

…az első meccsről, amit látott
„Nem emlékszem, pontosan hány éves lehettem, de mivel apám a Bauruban játszott, egészen kicsi koromtól kezdve kaptam jegyeket, sohasem kellett azért fizetnem, hogy meccsre menjek. Köztiszteletben álló csapat volt Sao Paulo államban, és az apám is ott játszott. Mindenki ismerte őt.”

…a nagy áttörésről
„Amikor tizenkét-tizenhárom éves lettem, az emberek elkezdték mondogatni: »Ó, Dondinho fia, egész ügyes«. Waldemar de Brito apám barátja volt, és elvitt tárgyalni a Santoshoz. Az első héten azt mondták: »Rendben, ideigazolhatsz hozzánk, itt fogsz maradni nálunk.« Ekkor kezdtem felismerni, hogy jó lehetek, hiszen a Santos nagyon jó csapat volt.”

...legkeményebb ellenfeléről
„Nehéz megmondani. Bárki ellen is játszottam, mindig a legjobb védőket állították rám, de a legkiválóbb talán Bobby Moore és Franz Beckenbauer volt. Intelligens és kemény ellenfelek. Bobby volt a legjobb középhátvéd, akit valaha láttam, fejben is rendkívül gyors játékos volt.”

...ezredik góljáról
„Elég sok gólt lőttem. Sokat fejeltem, sok született ollózásból, és sok szólók végén. Ezért sokan kérdezik, miért szereztem az ezredik gólomat épp büntetőből. Egy híres brazil újságíró azonban ezt írta: »Az Isten úgy rendelkezett, hogy a világnak meg kell állnia egy pillanatra, hogy láthassa ezt a gólt, ezért született tizenegyesből.« Így hát szeretem úgy felfogni, hogy ez Isten akarata volt, akárcsak az, hogy a Maracanában lőttem. Keringett olyan történet is, hogy az előtte való héten beálltam a kapuba, csak hogy az ezrediket a Maracanában lőhessem, de ez tényleg csak véletlen volt. Pályafutásom kezdetén tartalékkapus voltam a válogatottban és a Santosban egyaránt, mert kapust még akkor sem lehetett cserélni, ha kiállították vagy megsérült. Mezőnyjátékost kellett beállítani, aki a kapuban is megállta a helyét. Ezért kapusedzéseket is végeztem, és jó is voltam ezen a poszton. Azután úgy alakult, hogy egy meccsel az ezredik gólom előtt Észak-Brazíliában játszottunk, és a kapusunk megsérült. Én álltam be helyette. Az a szóbeszéd kezdte járni, azért álltam a kapuba, hogy a Maracanában lőhessem az ezrediket. Pedig én bárhol szívesen belőttem volna, mindig, minden meccsen gólt akartam szerezni!”

...a legnagyobb mítoszról
„Én vezettem be, tettem általánossá a hanyatt vetődve lövést, de jóval előttem ott volt már honfitársam, Leonidas (az 1938-as vb gólkirálya – a szerk.), aki elsőként alkalmazta ezt a technikát. Amikor fiatal voltam, sokat gyakoroltam, és jól is ment. Ekkoriban minden srác ezt próbálgatta Brazíliában.”

...kedvenc játékosáról
„Annyi kitűnő játékossal és játékos ellen játszottam pályafutásom során, hogy nehéz választani. A legjobbak közül néhány nem is szerepelt világbajnokságon, sajnos. Például Di Stéfano (1962-ben ettől csak egy sérülés fosztotta meg – a szerk.), aki ragyogó volt. Azután ott volt még Cruyff, Puskás, Zico, Bobby Charlton, George Best. Jó sokan voltak!”

...a legnagyobb pillanatokról
„Hármat kaptam a Jóistentől. Mindig is bajnokként akartam leköszönni, és ezzel szerencsém volt. Amikor 1970-ben visszatértem, tudtam, hogy ez lesz az utolsó vébém. A Santosszal ugyanez volt a helyzet. Az utolsó évemben, 1974-ben bajnokok lettünk, és gólkirály lettem a bajnokságban. Ezután három évig New Yorkban játszottam, és tudtam, hogy hetvenhétben lesz az utolsó idényem. Így fohászkodtam: »Ó, Istenem, nem tudnék innen bajnoki cím nélkül távozni, győznünk kell!« Ezek voltak a legszebb pillanatok.”

Pelé 2017-ben (Fotó: AFP)
2020.12.02 15:30:02

Minden más foci DUDUCZ TIBOR

A kilencmérkőzéses nyeretlenségi szériáját megszakító szeredi csapat 37-szer szabálytalankodott.

2020.12.01 12:23:55

Minden más foci KOCSMÁR-TÓTH ISTVÁN

Már az is kisebb csoda volt, hogy Carlos Tévez túlélte nyomortól sújtott gyerekkorát – 76-szoros válogatottként ér véget a karrierje.