A legszelídebb drog – Csillag Péter publicisztikája

A GOMBFOCI DROG. Dolgozik a képzeletedben, kivesz a mindennapokból, elkísér villamoson, trolin, vonaton, bizsergeti figyelmedet az iskolapadban, rád telepszik a munkahelyeden, ott lapul a képernyőre meredő tekintetedben. Mint egy beteg szerelem, torzítja érzékeidet, és olyan vad látomásokat szül, amilyenekkel Tandori Dezső terheli olvasóit a Nagy gombfocikönyvben. Hogy tudniillik az angol első osztály csapatai közt a Liverpool, a Leeds és a Manchester United mellett a Vízivárosi Verebek küzd a pontokért. Itt a fantázia szétzúzza a szürke valóság falait, a verebek kirepülnek az Old Traffordban, nekem meg az első meccsem a Szombathelyi Haladás–Egyesült Államok volt a nagyszoba parkettjén.

A gombfoci kapudrog, tizenhatosdrog, oldalvonaldrog. Kattog az agyban a felhúzott tojásóra, serren a játékos, percen a labda – örökös szédület, képzelt kábulat, bódító mámor és súlyos fejfájás. Ezt a fejfájást semmilyen Algopyrin nem enyhíti, tompa és alattomos, csak az ismerheti, aki hajolt már órákig a felvonalazott pálya fölé. Estére az ember medicinlabdát hord a nyakán, a támaszkodástól a hüvelyk­ujj alatti húspárnán szürkére kopik a bőr, a körmök sajognak a száz meg száz lövéstől. Eszelős mellékhatás, hogy mindeközben a tudatot polipként hálózza körbe az elképzelt futballvilág, amely persze a legkevésbé sem vízió. Az anonim gombfocisták klubjában mind tudjuk: a stadionokban játszott labdarúgás olyan, mint az igazi, csak azt valamiért nem az asztalon csinálják.

A gombfoci kemény drog, nagyon kemény, tíz-húsz év elvonás sem segít a függőségen. Nem számít, mióta vagy tiszta, elmész óvatlanul a hétvégi budapesti gombfoci-vb-re – legyünk hivatalosak: a 10. asztalilabdarúgó-világbajnokságra –, és a Ludovika Aréna csarnokában percek alatt visszajönnek a gyerekkori reflexek. Már a helyszínen ott találom magam az egyik nyilvános próbaasztalnál, amint egy Fradi–Dánia meccs keretében feszülök össze nyolc­éves unokaöcsémmel, hazaérve pedig magától értetődően kerül fel a nagyasztalra a szekrény mögött porosodó pálya. És a kábítószer erejét jelzi, hogy még kései dackorszakát élő tizennyolc éves fiamat is rá tudom venni egy nosztalgiameccsre. Ő van az AS Romával, mint régen, Totti, De Rossi, Montella és a többi, én meg Luxemburggal. Turpel, Deville, Malget és a többiek… A műanyag csőbe csomagolt luxemburgiakat a gombfoci-vb-n nyomta a kezembe egy ismeretlen díler, amikor észrevette a szememben megcsillanó furcsa fényt.

A gombfoci könnyű drog, nagyon könnyű, nincs is benne semmi igazán ártalmas. Amszterdamban állítólag legálisan terjedhetne is, de nem terjed, bezzeg nálunk, a Kárpát-medencében a hatalom rosszallása mellett is tömegeket hódított meg a régi rendszer idején. Magyar gyökerű passzióként tartja számon a köztudat a különös tevékenységet, amely a szocializmus évtizedei alatt a lakásokon összeverődő játékosok gyanús csoportosulására, kontrollálatlan szervezkedésére adhatott módot. Ezért kialakult körülötte egyfajta központi bizalmatlanság, párhuzamosan pedig halvány illegális hangulat is, a népi szórakozást hivatalos fórumokon – például a Képes Sport hetilapban – nemigen propagálták. Magyarázat? Nincsen, nem is lehetett. Az Anima Sound System Marijuana című számát sem szokás játszani állami ünnepségeken…

A gombfoci társas drog, gondolják tévesen, akik csak az idilli fotókat látják az asztalt körülálló lelkes gyerekekről. Valójában a gombfoci a magány legtisztább szenvedélye, az autisztikus állapotba hajló külön gondolkodás, privát univerzum háborítatlan terepe, ahol a bal kéz és a jobb kéz csupán kötelező eszköze annak, hogy a centrumban kibontakozhasson a gyermeki szellem legszebb, legzavartalanabb, tökéletesen elszigetelt csodája. A csoda, amely kiábrándult, nehéz sorsú, zsémbesre öregedett felnőttek ezreinek jelenti az egyetlen keskeny visszautat a gyermekkor paradicsomi világába. Nem véletlen, hogy ha nem látja őket senki, és már mindenki alszik a házban, ősz halántékú férfiak itt is, ott is kopott szekrényeikhez settenkednek, hogy kiemeljék a legalsó fiókból a kakaósdoboznak látszó csapatbuszt, és a leürített konyhaasztalon végre pályára futhassanak a fiúk.

A gombfoci szintetikus drog, ez anyagismereti tény, kár is vele vitatkozni. Hol van már a csontból készült kabátgombok romantikus kora?! A játékosokat műanyagból gyártják, amiben nem is az alapanyag a legérdekesebb, polietilén, polipropilén, tök mindegy, inkább a mechanikus gépi előállítás és a felhasználói agyban keltett illúzió közötti ellentmondás. Mintha egy József Attila-üzem termelte volna a „játszani is engedd szép, komoly fiadat!” verssort, amely aztán gombfocis lelkek sokaságát érintette meg, gazdáik szemébe könnyet csalva. A mesterséges intelligencia korában persze már ez a hasonlat is nevetséges, nincs se József Attila, se könny, se gombfocis lélek, csak a cinikusan üres plasztikvilág.

A gombfoci dizájnerdrog, a csapatok tulajdonosai művészi leleménnyel alakítják játékosaik küllemét, megjelenését, formáját, sőt szélsőséges esetben PR-ját is. Az enyém vállaltan szélsőséges eset, nyolc-tíz évesen havonta megjelenő házi gombfociújságomban (címe: Gombfoci) számoltam be egyszemélyes író- és olvasótáboromnak mindarról, ami az asztalon történt a Villányi úti trafikban vásárolt csapatokkal. Volt edzőtábor, tömegverekedés, sérülés, hónap játékosa, év játékosa, PGFC-pénz, minden. A Péter Gombfoci Club válogatottjának legfőbb ellenfele az Elek utcai Imre Gombfoci Club volt, de Tandori Dezső és a Vízivárosi Verebek példájára gondolva itt abba is hagyom, ez nem csoportfoglalkozás a rehabon. Csak még annyit, hogy amikor találkozhattam az elmúlt években Roberto Baggióval (olasz válogatott), Rácz Lászlóval (Szovjetunió) vagy Alberigo Evanival (AC Milan), egyikük sem nagyon értette, hogy miért akarok velük aláíratni egy kerek műanyag darabot.

A gombfoci old school drog. Kiment a divatból sajnos, bejött helyette a számítógépes játékok tömkelege, az új nemzedékek már arra vannak rákattanva. Érvelni, tiltakozni felesleges, régi függőségeink új formában öröklődnek, változik a világ. Valami azonban elveszni látszik, ahogyan a műfüves pálya sem pótolhatja soha a frissen nyírt, természetesen illatozó, harsogóan zöld füves gyepet. Fű és fű, mégis micsoda különbség…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!