Sándor Károlynak, minden idők legnagyszerűbb magyar jobbszélsőjének nincs semmi oka arra, hogy megbocsásson annak az embernek, aki miatt torzó maradt a pályafutása. Felemelő, egyszersmind hátborzongató paradoxon: Csikar, kora kimagaslóan legjobb jobbszélsője – bár már 20 éves korában, 1949. április 10-én, a prágai Csehszlovákia–Magyarország (5:2) mérkőzésen bemutatkozott a válogatottban – nem léphetett pályára az Évszázad mérkőzésén (jóllehet ott ült a kispadon), de az 1952-es helsinki olimpián és az 1954-es világbajnokságon sem. Nem, mert Sebes Gusztáv, a teljhatalmú – pártvezetői körökben dédelgetett – szövetségi kapitány megorrolt rá, amikor egy alkalommal a szókimondó Csikar kioktatta a magánszféra határait ízléstelenül átlépő futballvezért, aki azt próbálta számon kérni a szélsőn, miért festi magát olyan feltűnően csinos, ifjú felesége, Évike. Csikar reflexből válaszolt, s ezzel örökre „elvágta” magát: „Guszti bácsi, magának ahhoz semmi köze!”
Így aztán – bármilyen hihetetlen – Sándor fénykora csak 28 éves korában, 1956-ban, Sebes távozásával kezdődhetett. S az 1964-ig tartó karrierbe, ami másoknál már a levezetés időszaka, belefért még két világbajnokság, s megannyi feledhetetlen összecsapás. Például az 1958. október 5-én Zágrábban játszott Jugoszlávia– Magyarország találkozó (4:4), amelyen a mezőny legjobbjaként három gólt rúgott Bearának, kora talán legkiválóbb kapusának.
