Pontosan tudtuk, hogy ez drasztikus lépés, napi szinten szakmailag támadható, de meg kellett (volna) lépni még akkor is, ha mindenki sejthette, nem kecsegtet azonnali sikerrel. A kilátástalan helyzetből ez az egyetlen kivezető út. Félreértés ne essék, nem világbajnoki címre esélyes együttesre gondoltunk, hanem lelkesen küzdő, valamilyen szerkezetben játszó, élvezhető mérkőzések lejátszására képes, olykor gólokat lövő, meccseket nyerő csapatra.
A kapitány stratégiája azonban csak egyetlen mérkőzést ért meg, a Kanada ellenit. Azóta megszűnt a fiatalítás, a válogatási elvekben semmilyen koncepciót sem lehet felfedezni, és a pályán sem rajzolódik ki kívülről is észlelhető stratégia. Maradt a jól ismert, tűz, lelkesedés és elképzelés nélküli játék meg a méretes zakók. A vereségeket még el tudnám fogadni, ha látnám, hogy egy új csapat építését, a fiatalok edződését, tanulását szolgálják.
Ha látnám, hogy a meccsek előtt a kapitány nem hamis reménnyel kecsegtet a lehetséges győzelmet illetően, hanem konkrét feladatokkal lát el egyéneket és csapategységeket. Lehet ugyanis emelt fővel veszíteni. Lehet „megdögleni” a pályán, még csak pénzbe sem kerül. Lehet feladatot végrehajtani, ha a játékos tudja, mi a feladata, ha nem, meg kell tanítani rá.
Nem lehet azonban azt mondani, hogy vannak biztató jelek, jól passzolunk, egyébként pedig a média és a klubok a hibásak. Nem lehet saját képet kialakítani a válogatott teljesítményéről, mert manapság a tévé segítségével már mindenki láthatja a valóságot. És azért sem lehet, mert az eredeti elképzelés szerint éppen Várhidi Péternek kellene felépítenie az egyéniségeket és a csapatot.
Megszokhattuk már, hogy a magyar futballban mindenki vizet prédikál és bort iszik. A közeg szelleméhez híven állítja Várhidi Péter, hogy a csapat fiatal, és jól játszik. Nos, ez a csapat nem fiatal, és nem is játszik jól. Ennek ellenkezőjét a nagyotmondásairól ismert Münchhausen báró sem állítaná, ha élne.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik