Minden vágya a válogatott

Huszti Szabolcs a mérkőzés után a csapat piros buszától szökött el negyedórás beszélgetésre – mintha csak az állatkertben lettünk volna, a kerítésen át…

Éppen szerdán, a cardiffi UEFA-döntés napján ünnepli huszonnegyedik születésnapját.

Szép ajándék lett volna a győzelem, de még az egy pont is…

Ne is mondja, nem látok a méregtől – mondta Huszti Szabolcs. – Végig jobbak voltunk, a sváboknak Roberto Hilbert gólján kívül nem volt helyzetük, mert ahhoz az öngólhoz, amelyet szegény Hanno Balitsch és Dariusz Zuraw összeszerencsétlenkedett a hetvennegyedik percben, nem sok közük volt a hazaiaknak… Az öltözőben majdnem sírtak, de így vagyunk ezzel mindannyian.

Így most tényleg kritikus helyzetbe kerültek, ez a hatodik meccsük sorozatban, amelyet nem tudtak megnyerni, pedig nem is olyan régen még az UEFA-kupás helyezéssel is kacérkodtak.

Talán mégsem akkora nagy a baj, tudniillik három olyan mérkőzésünk lesz – a sereghajtó Mönchengladbachhal, a Mainzcal és a Cottbusszal –, amelyeket meg kell nyernünk, mert az ősszel is mi győztünk.

Milyen helyet foglal el a csapaton belüli hierarchiában? Kívülről úgy láttuk, hogy van tekintélye.

Az idény eddigi huszonkilenc bajnoki meccse közül csak kettőről hiányoztam, amikor berepedt a belső térdszalagom. Talán nem vagyok nagyképű, amikor azt mondom, hogy a húzóemberek közé tartozom.

Ezt idénybeli négy gólja és ugyanannyi gólpassza is alátámasztja. Most is adott egyet…

Félek, hogy ezt nem fogják megítélni, mert a beadásomat Vahid Hasemian mellel odatette Steven Cherundolo elé, s ő lőtte be a hálóba, vagyis nem volt közvetlen gólpassz. De sebaj, fő, hogy bement.

A két utolsó válogatott mérkőzésen, Montenegróban és Moldova ellen csak csereként jött be a második félidőben. Őszintén szólva engem – és nem csak engem – ez meghökkentett.

Nem voltak egyedül, de ennél többet ne várjon tőlem, mert nekem álmaim vannak, és még sokszor szeretnék a válogatottban pályára lépni. Mindenesetre annál többet aligha tehetek a csapatba kerülésért, mint hogy Európa egyik legerősebb bajnokságának egyik középcsapatában hétről hétre a kezdő tizenegyben játszom, és nem is rosszul.

Huszonhárom éves fejjel huszonnyolc válogatottságnál tart, ebből még nagyon nagy szám is kikerekedhet.

Ki, és nekem nincs is nagyobb vágyam, mint a válogatottság. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy visszautasítsam a meghívót.

Nem tudom megkerülni az unásig elcsépelt kérdést: ön szerint megindult végre felfelé a magyar futball?

Ha a születésnapomon Cardiffban megkapjuk a kétezer-tizenkettes Eb rendezési jogát, akkor megindulunk. Létkérdés a rendezés, mert ebben az esetben legalább az infrastruktúrát kénytelenek lennénk létrehozni. És én azt mondom, szép stadionok nélkül nincs is valamirevaló futball…