Kritika az előadásról

Jacques Rogge tartotta a szavát, így 1996 után másodszor fordult elő, hogy a NOB aktuális elnöke záróbeszédében nem minősítette "minden idők legnagyobb olimpiájának" a véget érő játékokat. Sydney négy éve - teljes joggal - megkapta a "greatest" osztályzatot (akkor még Samaranchtól), Athén ugyanakkor túl sok főfájást okozott a NOB-nak ahhoz, hogy kiállja az összehasonlítást a 2000-es eseménnyel.
Rogge "álomjátékoknak" nevezte az idei olimpiát, hogy azért bókoljon a szervezőknek, akik a hajrában valóban emberfeletti munkát végeztek. Így az elmúlt két és fél hét már valóban zökkenőmentesen zajlott, senkire sem dőlt rá semmi az utolsó pillanatokban befejezett létesítményekben, a buszok többnyire idejében indultak és érkeztek, és a beígért dugókból sem érzékeltünk semmit.
Mégis, Sydneyben nem szóródtak szét ennyire a különböző helyszínek, és a légkör is barátságosabb volt - jóllehet arról nem csupán a görögök tehetnek, hogy hátizsákjaink a megannyi átvilágítás okán alkalmasint sugárfertőzést kaptak, elvégre a világsokkot okozó szeptember 11-i terrormerényletek egy évvel Sydney után történtek, azóta sokasodtak meg a drótkerítések és a biztonsági ellenőrző pontok a sportesemények környékén is.
A külvilág számára pozitívum, hogy bebizonyosodott: egy tízmilliós ország is képes megfelelő színvonalon megrendezni egy nyári olimpiát. Ugyanez persze a helléneket csak most tölti el büszkeséggel: már napvilágot láttak az első elemzések, amelyek szerint az ország nagy valószínűséggel belerokkan az eurómilliárdokat felemésztő vállalkozásba. Mert bár megmarad az új reptér és a metrók, továbbá lesznek szép létesítmények, ám a gazdaság motorját túlterhelte az olimpia, azaz szűk esztendők elé néznek a helyi adófizetők.
Ami a sportteljesítményeket illeti, Aján Tamásnak igaza lett: megkaptuk a pekingi előrejelzést, Kína épphogy az amerikaiak mögé szorult az éremtáblázaton, s aligha kétséges, 2008-ban simán megelőzi az örök világranglista-vezetőt (hogy kenu párosban is az ázsiaiak nyertek - ez azért döbbenetes…). Folytatódott az erőviszonyok kiegyenlítődése, Michael Phelps kivételével nem akadtak nagy aranyhalmozók, részben azért, mert manapság túl erős a konkurencia, adottság és megfelelő edzésmunka már nem garancia, az embernek mentálisan is a csúcson kell lennie, hogy valóban ő lehessen a legjobb. Részben pedig azért tűnhettek el az aranyemberek, mert immár nem a doppingtémát forró kásaként kerülgető Samaranch parancsnokolt az olimpián, hanem a WADA-nak szabad kezet adó Rogge.
A kokszháború legfájdalmasabb csapásait történetesen mi kaptuk, elvégre egyetlen országtól sem vettek vissza annyi érmet, mint tőlünk (két arany, egy ezüst). Egészen addig, amíg Kenteriszékkel szórakoztak, gúnyosan mosolyogtunk, lám, utolérték a hazug embereket, hamarabb, mint a sánta kutyát. Ám amint a mi portánk csengőjét kezdték nyomni, rögvest frászt kaptunk. Tizenhat éve egyszer már volt részünk ilyesmiben, akkor azonban egyrészt nem veszett oda arany, másrészt a Ben Johnson-balhé szépen elterelte a figyelmet. A jelenlegi helyzet más, ellentmondásosabb, homályosabb - továbbá teljes mértékben összekuszálta a közvéleményt s nem utolsósorban a magyar vezetőket. Kétségtelen, a két dobóatlétával szemben folytatott hajtóvadászat hevessége, valamint az ügy összetettsége a legprofibb kommunikációs szakembereknek is óriási fejtörést okozna, ettől függetlenül nem sikerült túl jól a védjük is őket, meg nem is, hiszünk is nekik, meg nem is elegyéből összegyúrt kommentárhalmaz.
Annyi szent, elég gyalázatos helyzet, hogy egy gazdag olimpiai múlttal büszkélkedő ország a játékok napjaiban többet hallott milliliterekről és veseműködésről, mint a magyar nők athéni parádéjáról (öt elsőséget hoztak a hölgyek), hogy szegény Majoros Pistiről ne is beszéljünk, akinek hihetetlen teljesítménye jóformán eltűnt két WADA-kommüniké között. Még a hajrában is erős "meccs" zajlott a kajak-kenu pályáról érkező hírek, valamint az Annus-affér fejleményei között, holott kajak négyesünk és Ja- nics Natasáék produkciója több felületet és műsorpercet ért volna, ha nem kellett volna a legújabb teszteredményeknek is helyet és időt adni.
A 8-6-3-as produkció így sem rossz - grammra annyi, mint a sydneyi volt -, a "WADA-mentes" 10-6-4-es viszont fenomenális lenne, és megint elterelné a figyelmet a magyar sport amúgy kétségbeejtő anyagi helyzetéről. Mert ne higgyük, hogy minden rendben van, sőt, a doppingbalhé még egy új fejezetet is nyitott.
Viszont van azért egy igen nagy szerencséje a mi hazánknak.
Hogy a vízilabdadöntő volt az egész olimpia utolsó felvonása. A finálén belül pedig volt egy utolsó felvonás, amely mindörökké feledhetetlen marad, s alighanem "greatest"-ként vonul be a sportág honi és egyetemes históriájába. Lehet, hogy az elfogultság mondatja velem, de mások is megerősítettek itt kint a helyszínen: ez a hét perc azért többé-kevésbé helyre tette mindazt a rosszat, ami velünk történt itt, az olimpia szülőföldjén. Hogy enynyire mélyről fel tudott állni az ország kedvenc válogatottja, hogy ily heroikus küzdelemben csinálta meg a lehetetlent, hogy képes volt százszázalékos teljesítménnyel megvédeni a címét, hogy enynyi emóciót szabadított fel a helyszínen és az otthon szurkolókban egyaránt - ez az, ami feledtet. Ez az, ami miatt végre ismét az aranyérmeseinkre tudunk koncentrálni, nem érezzük a szájpadláson azt a borzalmas keserűséget, amelyet néhány nappal és órával korábban. Mert tudjuk: a győzelem íze sehol sem olyan édes, mint az olimpián, és nincs az az egyéni siker, amely felérne egy két héten át küzdő csapat megkoronázásával.
Az aranyak és a szemünk tehát csilloghat, aztán ha felszáradtak a könnyek, és elvarródtak az utolsó szálak, nem árt egy kicsit komolyabban foglalkozni azzal, mit kellene tennünk annak érdekében, hogy Pekingben is így szerepeljünk. A zsenialitásban - és a vízilabdázókban - ugyanis végletekig bízni nem lehet, csak a megfelelő anyagi háttér garantálhatja a 2008-as jó híreket.
Persze másutt sem ártana rendet tenni, hiszen jó volna - és tán ez Athén legnagyobb tanulsága -, ha sportolóink a jövőben nem csupán megszereznék, de meg is tarthatnák érmeiket…

Augusztus 29.
El a kezekkel a pentatlontól!

Augusztus 28.
Üldözők és üldözöttek

Augusztus 27.
Négy év - egy napért

Augusztus 26.
Magyarországról jelentjük

Augusztus 25.
A sors ajándéka

Augusztus 24.
Olümpiai játékoksz

Augusztus 23.
Mondjatok valamit!

Augusztus 22.
Baltával atommagot

Augusztus 21.
Egy skeetbarát ország

Augusztus 19.
Súlyos eset

Augusztus 18.
Pontok és vesszők

Augusztus 17.
Csak egy lövés

Augusztus 16.
A példakép

Augusztus 15.
A válasz: nem

Augusztus 14.
Az istenek a helyükre estek