Az Olümposzon a férfi pólósok

Sydneyben az elején döcögött a szekér, Athénban minden idők egyik legkiegyensúlyozatlanabb csoportbeosztásának nehezebb csoportjában Kemény Dénes fiai nem tudtak hibázni. (Hogy mennyire erős volt az a hatos, azt jól jelzi, hogy a dobogón csak a mi csoportunk tagjai álltak, a bronzmeccsen ugyanis az oroszok megverték a görögöket.) Ebbe benne foglaltatik a szerb-montenegróiak elleni siker is - ezzel kezdtük a tornát, s ezzel is kellene befejezni, amivel megszületne magyar közvélemény által talán leginkább vágyott aranyérem (s ugyanúgy nyolcra növelné athéni elsőségeink számát, ahogy a finálé napjának reggelén volt...)

Rémálom-szerű kezdés

Lassan, de biztosan megtelt az Olimpiai uszoda nyitott főmedencéjének lelátója, szokás szerint a magyarok voltak többen, még úgy is, hogy az orosz-görög bronzmeccsről itt maradt oroszok szerb testvéreiknek szurkoltak. A mérkőzés nem kezdődött jól, sőt. Ha van rémálomszerű, rossz kezdés, akkor ez az volt. Első három támadásukból gólt dobtak a kék sapkában játszó plávik, mi pedig lövésig sem jutottunk el, vagy ha igen, abban sem volt sok köszönet: Fodor ziccerben, pár csapásnyiról püfölte Sefikbe a labdát. Szécsi 0-3-nál ért először labdába, s egy kettős emberelőnyből Kiss végre megtörte a jeget, közelről a bal felsőbe bombázott. Megjött a magyar tábor hangja, s varázsütésre magára talált a csapat is. A nyitónegyed végét jelző duda pillanatában kiharcoltunk egy időn túli négyméterest, melyet Kiss ugyanoda lőtt, mint az előbb, így az első percek tragédiája ellenére minimális hátránnyal, 2-3-mal zártuk az első hét percet.

Egálban "féltávnál"

A másodikban Kiss ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta: előnyből tüzelt a bal felsőbe, megvolt a lélektanilag rendkívül fontos egyenlítés. Üvöltött is balkezesünk, ami csak a torkán kifért, de volt még így ezzel párszáz magyar a parton. Hogy nem minden papsajt, azt Ikodinovics jelezte, aki Athén valamelyik külvárosából lőtt a kapunkba, s bár Benedek egy megúszásból egyenlített, újabb figyelmetlenség után Gojkovics emberelőnyben centerből ismét megszerezte a vezetést a szerbeknek. Mindez jól jelezte védelmünk dekoncentráltságát, szinte mindegyik kapott találat az összpontosítás jelentős hiányára volt visszavezethető. A magyar válogatott küzdőszellemére azonban nem lehetett panasz, rendkívül elszántan harcoltak a mieink, s félidőre Varga klasszikus centerezésével ismét ledolgozták a hátrányt, így 5-5-tel fordultunk.

Veszni látszik az aranyérem

A harmadik negyed eleje kísértetiesen hasonlított az elsőre: még egy perc sem telt el, s 5-7 állt az eredményjelzőn úgy, hogy mi nem lőttünk kapura. A szerb szurkolók a Ria, ria, Hungáriát idéző rigmussal gúnyolódtak, de ami rosszabb volt, a csapat a vízben nem találta az előző játékrészben legalább félig kézben tartott fonalat. Aki látta ezt a csapatot az olimpia eddigi mérkőzései során, annak érthetetlen volt, hogy mi a baj, de hogy nagy baj volt, az nyilvánvalóan látszott. Szinte nem volt értékelhető támadásunk ebben a negyedben, teljesen leblokkolt a csapat.

Kásás és Kiss fordít

De ekkor jött a záró játékrész, amely minden álmunkat felülmúlta. De ne szaladjunk ennyire előre!
Inkább kezdjük azzal, amikor még meghűlt az ereinkben a vér; amikor Csirics háromra növelhette volna a szerbek előnyét (akkor bizony valószínűleg eldőlt volna), de Szécsi fogta a löketet. És akkor jött Kásás, aki ezen a mérkőzésen minden felelősséget hajlandó volt széles vállára venni. Feledte, hogy előtte két próbálkozása is a kapufáról pattant ki, feledte, hogy egy újabb rossz lövésén elmehet a meccs: csak a jelen pillanattal foglalkozott. Úgy, ahogyan kell.
És ekkor a torna legjobb játékosa - aki egyéni teljesítményét tekintve is a csúcsra ért ezen a tornán - beverte a magyar emberelőnyt! De még mindig a szerbek vezettek 7-6-ra. És déli szomszédainkat valami miatt annyira szerették a bírók, hogy minden egyes támadásuknál kizavartak egy (néha két) magyart a vízből. Így utólag szinte hihetetlen, hogy maradtak közülük hírmondónak a végére is.

De hát maradtak! Naná, hogy maradtak! Kásás és Kiss Gergely is bent maradt. Előbbi magára vállalta a Molnár által kiharcolt négyméterest, és be is lőtte, majd a másik nyerő ember, Kiss Gergely egy pillantra a padlóra küldte a szerbeket. Más szóval vezettünk, először a meccsen sikerült megszerezni a vezetést (8-7).

Nenad Manojlovics szerb szövetségi kapitány érezhette ennek a helyzetnek a lélektani jelentőségét, mert azonnal kikérte a második idejét, és megpróbálta megnyugtatni a játékosait.
Nem csodálkozott azon senki sem, hogy az ellenfél megint emberelőnyben próbálhatta meg bevenni Szécsi kapuját (legfeljebb a pokolba küldte Balfanbajev és Petronilli urakat), de a sors ezúttal igazságot szolgáltatott a mieinknek, hiszen a kapufa segített.

Az utolsó perc küszöbéhez érve Benedek a támadóidő lejárta előtt úgy lőtte el - nagyon okosan - a labdát, hogy az Sefikről szögletre pattant. Kulcsfontosságú pillanatok voltak, hiszen tudták a játékosok: ha gólt lőnek, olimpiai bajnokok, ha nem, a szerbeknek még marad idejük egy támadásra, és kiharcolhatják a hosszabbítást.
Kemény kapitány időt kért, gólt azonban nem lőttünk. A szerbek megpróbálhattak belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba.

Sapics elszúrta

Alekszandar Sapics. Ez az ember annyi borsot tört már a magyarok orra alá, de most hibázott. Hibázott, mert öt másodperccel a vége előtt hátra nézett az órára(a labda a kezében volt), és ezzel nem csak a koncentrációját veszítette el, hanem elparazolt két másodpercet, és elkapkodott lövése nem ért célba. Ezzel gyakorlatilag megnyerte a meccset Magyarország, amely ezzel megvédte olimpiai bajnoki címét!

Ember a vízben!

Magyar a vízben! Természetesen mindenki a medencébe vetette magát, ott ölelgették, csókolgatták, lapogatták egymást a magyarok. Közben a szerbek sírtak. Ők a csalódottságtól. A magyarok közül sokan - ott, Athénban és idehaza - ellenben a boldogságtól.
A Kemény Dénes-féle válogatott Magyarország nyolcadik olimpiai aranyérmét szerezte férfi vízilabdában (1932, 1936, 1952, 1956, 1964, 1976, 2000, 2004). Athéni teljesítménéről mindent elárul, hogy százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg az olimpiai pólótornát.

---- Kemény Dénes: "Nagyon rosszul kezdtünk és amikor feljöttünk 5-5-re, akkor megint hibáztunk védekezésben, de az utolsó 13 percet kapott gól nélkül lehoztuk. Persze ez nemcsak a védekezés, hanem a szív és az agy diadala volt. A győzelem és az olimpiai bajnoki cím annak köszönhető, hogy a csapat rettentően elszánt és egységes volt.

Varga Tamás: "Az elején nagyon álmosan kezdtünk, túlságosan hosszúra sikerült a "mézesmadzag", amit elhúztunk a szerbek orra előtt. Nagyon készültünk a mérkőzésre, talán túlzottan is, ezért volt görcsös a játékunk. A második negyedben ez a görcs végre feloldódott, megnyugodtunk, ez a játékon is látszott. A harmadik negyedben az volt a gond, hogy kaptunk két potyagólt, amelyeknél az egész védelem hibázott. Szerencsére a csapatunk annyira erős, hogy bármilyen hátrányból képes felállni, ezért a világ legjobbja. Megmondom őszintén, 0-3 sem voltam megijedve, akkor is biztos voltam a győzelemben, ugyanis annyi szerencséje nem lehet a szerb válogatottnak, hogy ezt végig kihúzzák."

"Ha egy csapat egy döntőben tizenhárom percig gólképtelen, az nem nyerhet. A kezünkben volt az arany, de képtelenek voltunk élni a lehetőséggel. A magyarok fantasztikusan játszottak az utolsó negyedben, el kell ismernünk, ők a legjobbak a világon" - ismerte el sportszerűen Nenad Manojlovics, a szerb-montenegrói válogatott szövetségi kapitánya.

"Hihetetlen érzés nyerni! Nulla három után igen nehéz volt felállni a padlóról, különösen védekezésben játszottunk jól, ami lehetővé tette, hogy fordítsunk az utolsó percekben. Az eddigi legkeményebb olimpiai torna volt, meccsről meccsre haladtunk előre. Azt terveztük, hogy minden meccset megnyerünk, s lám - sikerült!" - örvendezett Kásás Tamás.

"Csodálatos meccs volt, csodálatos végkifejlettel" - fogalmazott tömören az első olimpiai bajnokságát begyűjtő Steinmetz Ádám.

"Gratulálok a magyaroknak. Ôk voltak a legjobbak a tornán, s jelenleg ők a legjobbak a világon is" - értékelt józanul Vladimir Gojkovics.

"A saját hibánk miatt szenvedtünk vereséget. Már a kezünkben volt az aranyérem, mégis vesztettünk. Nem tudtuk kihasználni az utolsó negyedben az emberelőnyös lehetőségeinket, ami végzetesnek bizonyult" - sopánkodott a szerbek góltermelője, Alekszandar Sapics. ---- Példaértékű önbizalom

Mondanom sem kell, hogy egy olimpiai aranyat a szokottnál is örömtelibb kommentálni. A meccs folyamán rosszak voltak a megérzéseim, ám szerencsére minden jól alakult a végén. Ahogy mindenki láthatta, a negyedik negyed fordította meg a mérkőzést: szoros védekezésre tértünk át, hátrányban pedig remekül működött a kitámadásos védekezés. Úgy gondolom, a végén senki sem maradt adósa saját magának a mieink közül. Egy olyan szintű csapat ellen, mint a szerb-montenegrói, egyáltalán nem csoda, ha kétgólos hátrányba kerül az ellenfél, de mi bizonyítottuk, hogy nemcsak fizikai értelemben, hanem pszichikailag is rendben vagyunk, az önmagunkba vetett hitünk példaértékű. Az elmúlt alig több mint egy évben négy játékost épített be Kemény Dénes a csapatba, s mindannyian hozták is magukat. Gergely Pistára, Madaras Norbertre, Steinmetz Ádámra, és a világbajnok együttesben helyet kapó, az olimpiáról lemaradó Varga Zsoltra gondolok.

Kósz Zoltán (olimpiai és Európa-bajnok vízilabdázó)