Annus már a jövőn töri a fejét

Egy ezüstéremmel
a birtokában ébredt
a magyar tábor kedden reggel,
a párizsi világbajnokság negyedik versenynapján. Bárki más boldog lenne, önfeledten ünnepelne, csak Annus Adrián rágódik kitűnő teljesítménye után azon, miként volt képes Ivan Tyihon majdnem három
méterrel megverni az egész
kalapácsvető-mezőnyt. Egyre csak az jár a fejében, miként érhetné el, hogy jövőre az olimpián ugyanez ne ismétlődhessen meg. Pedig
Annus nyugodtan ünnepelhetett volna, hiszen fantasztikusan
versenyzett, ismét megmutatta, milyen remek küzdő, s világbajnoki ezüstérmet szerezni nem magától értetődő siker. Különösen azért, mert a versenyt megelőzően
országoscsúcs-tartónk a világranglista harmadik helyén állt,
a japán Murofusi Kodzsi és Tyihon is megelőzte őt.

Csakhogy a fehérorosz fiúval a lelke mélyén senki sem számolt, hiszen jó néhányszor átéltük már, hogy egy atléta otthon szórja a jobbnál jobb eredményeket, aztán külföldön meg sem közelíti őket. Tyihonról is mindenki ezt hitte, hiszen még az IAAF statisztikusai is kétkedve fogadták az eredményét (84.32 méter), amellyel benevezték őt a világbajnokságra. Tavaly még 79.85 méter volt a legjobbja, ráadásul külföldön az idén csupán egyszer lépett pályára, akkor 81.04 métert dobott. Persze eddig is akadtak jó eredményei – Sydneyben negyedik volt –, de a tavalyi Európa-bajnokságon és az edmontoni világbajnokságon nem jutott döntőbe. Most megmutatta, hogy valóban nagy eredményre képes, de ez nem ok arra, hogy Annus elcsüggedjen. Hiszen kikapott ugyan Tyihontól, de legyőzte Murofusit, akit mindenki biztos elsőnek tartott.
Szombathelyről népes társaság érkezett a világbajnokságra, hogy biztassa a város büszkeségeit, s hétfőn este legtöbbjük remek hangulatban sörözgetett a stadion mellett. Csak Annus állt kissé félrevonultan, szomorkásan egy felüljáró peremére támaszkodva, az alatta elhaladó autókat nézve.
– Még mindig nem nyugodott meg? Még mindig nem tud örülni a második helyének ? – kérdeztük tőle.
– Már jobban vagyok. De nehéz megemészteni a történteket. Egy ilyen lassú, fogós körből nyolcvanhárom méter fölött dobni… Hihetetlen! Mit ért volna el ez a fiú, ha jók a körülmények?! Ha nekem minden összejön, ha tökéletesen dobok és versenyzek, ebből a körből akkor sem tudtam volna nagyobbat dobni nyolcvankét méternél. Persze Murofusi mélyen a tudása alatt szerepelt.
– Azt mondta, nem érezte jónak magát.
– Ez talán így nem igaz. Azt hittem, remek formában vagyok. Jól melegítettem, és bizakodva vártam első kísérletemet. Azt hittem, hogy 77.26 méternél azért nagyobb lesz. No nem zuhantam össze lelkileg, de azért elgondolkodtam. Persze ha azt vesszük, hogy tavaly, amikor Münchenben Európa-bajnokságot nyertem, 76.60 méterrel kezdtem, akkor nem panaszkodhatok. Ahhoz képest ez jó volt. Csak az zavart, hogy becsaptak az érzéseim. Én úgy éreztem, hogy legalább hetvenkilenc méterre szállt a kalapács. Ez rossz jel volt.
– Mire gondolt?
– Arra, hogy valamit újítani kell. Mivel sohasem tudok jó dobással kezdeni, különösebben nem izgultam. Csakhogy a második kísérletem sem lett túl jó. Az ugyan megnyugtatott, hogy a 78.48 méterrel biztosan a nyolcas döntőben voltam, bár utólag kiderült, hogy erre az első kísérletem is elég volt. Most már kockáztathattam. De nem ment.
– Pedig javított, 79.22 méternél tartott.
– De változatlanul nem éreztem, hogy mit csinálok. Az edzőm, Vida József minden kísérletem után elmondta a hibámat, én megpróbáltam kijavítani, úgy véltem, sikerült is, aztán amikor eldobtam a kalapácsot, az váratlanul, "menet közben” leesett. Nem értettem a dolgot.
– A szokásosnál sokkal többen mondják itt Párizsban, hogy nem értik, mi történt velük. Azt hiszik, jó formában vannak, mégsem ennek megfelelő a teljesítményük.
– Én is ezt éreztem, és én sem tudom a magyarázatot.
– Ahhoz mit szólt, hogy a selejtezőben legnagyobbat dobó Igor Asztapkovics három érvénytelen kísérletet tett, és nem jutott be a nyolcas döntőbe?
– Nem érdekelt. Tudomásul vettem, de csak magamra összpontosítottam. Akörül forogtak a gondolataim, mit kell tennem, hogy javítsak.
– A negyedik sorozat előtti szünetben be is ment a körbe, és valamit próbálgatott. Cipőt cserélt, és azt tesztelte?
– Nem, kicsit beljebb hoztam az indulásomat. Olyan fogós volt ugyanis a kör, hogy nem értem el a forgásokkal a peremet.
– Felemás cipőben dobott.
– Mindig legalább nyolc pár cipővel megyek be a pályára. Mindegyiknek más a talpa, mindegyik más időjárásra, másfajta körre való. Most úgy éreztem, hogy a jobb lábam egy kicsit lassú, ezért arra gyorsabb cipőt húztam.
– Utolsó kísérletével szerezte meg az ezüstérmet. Akkor, amikor eldobta a kalapácsot, már tudta, hogy megvan a dobogó?
– Ez a szörnyű, hogy nem. Máskor érzem, amikor kirepül a kezemből a szer, hogy körülbelül mekkora lesz a dobás. Most nem így volt. Ráadásul onnan, a pályáról a szalag sem látszott, így csak akkor könnyebbültem meg, amikor kiírták a 80.36 métert. Akkor már tudtam, hogy második vagyok.
– Az addig harmadik Andrij Szkvaruk és az előtte álló Murofusi még hátravolt.

– Biztos voltam abban, hogy nem dobnak túl. Azért értek valamit ehhez a versenyszámhoz, és ismerjük is egymást. Tudtam, hogy Szkvaruk nem tud újra hetvenkilenc métert dobni, és láttam, ahogyan Kodzsi szenved.
– Az ember azt várná, hogy ugrál örömében, ehelyett csalódott.
– Nem, nem vagyok csalódott. De kikapni sosem jó. Egyébként nem is ez a baj, hanem a három méter. Keresni kell a megoldást arra, hogy legközelebb ez ne így legyen.
– Hogy látja, mi az erőssége Tyihonnak?
– Nagyon tehetséges, erős és gyors. No, és Szergej Litvinov az edzője, aki 86.04 métert tudott. Szerintem persze a világ legjobb trénere Vida József, de Litvinov csak átélte már a nagy dobást.
– Tavaly Európa-bajnok lett 81.17-tel, esős időben, az idén ezüstérmes, de a világbajnokságon. Melyik az értékesebb?
– A müncheni eredményem sokat ér, hiszen az győzelem. Ez talán mégis értékesebb, mert meg kellett érte szenvednem.
– Az átélt feszültség szempontjából mi volt a különbség a két verseny között?
– Münchenben nem volt vesztenivalóm. Ide már győztesként jöttem. És a két mezőny között csupán Kodzsi jelenti a különbséget.
– Mikor dob legközelebb?
– Mikor is, Józsi? – fordul az edzőjéhez. – Ô tudja, ő mondja meg. Ezek szerint csütörtökön reggel.
– Jólesik majd?
– Mint mindig.
– Élvezi a dobást?
– Hát persze. Olyan, mint egy puzzle. Sok elemét kell jól megcsinálni és aztán összerakni az egészet. Ha valami nem stimmel, azt ki kell javítani. Most is ez a feladat vár rám, és újítanom kell, ha meg akarom előzni Tyihont.
– Ha a világbajnokság előtt odaadják az ezüstérmet, elfogadja?
– Igen, boldogan. Mondom, hogy nincs probléma, csak állandóan azon gondolkodom, hogyan tovább.
– Tehát lesz ünneplés?
– Legfeljebb csak szolidan, hiszen Fazekas Robi még nem dobott. Majd a diszkoszvetés után. És hadd tegyem hozzá, hogy köszönöm Szombathelynek a támogatást!

Kim Collins szerint nem kellenek hatalmas izmok a futáshoz

Óriási meglepetést hozott a férfi 100 méter hétfő késő esti döntője. Azt már a világbajnokság kezdete előtt is tudta mindenki, hogy ezúttal sokesélyes a versenyszám, arra azonban senki sem számított, hogy egyetlen amerikai sem állhat fel a dobogóra. De még csak nem is az Európa-csúcstartó Dwain Chambers győzött. Az aranyat egy karibi atléta, a 10.07-tel győző Kim Collins (képünkön) gyűjtötte be. Mostantól Saint Kitts és Nevis lakosai is büszkék lehetnek arra, hogy van világbajnokuk. Collins az olimpiai hetedik és az edmontoni vb-hatodik helyezés után nyert aranyat, úgy, hogy az egyes pályán rajtolt.
– Nem olyan rossz az a pálya – vélekedett Collins az Adidas sajtótájékoztatóján. – Általában azon edz az ember, ezért otthonos. Az is jó benne, hogy a közönség a középső pályákra figyel, s ez levette a terhet a vállamról. Futhattam, ahogy jólesett. Nem gondoltam, hogy nyertem, néztem a kivetítőt, vártam az eredményeket. Sokkolt, amikor a legelső helyen megláttam a nevemet.
– Mit gondol, odahaza a szigeteken ünnepelnek most az emberek?
– Mi az, hogy! Biztosan mindenki zenél, táncol, iszik és cigarettázik.
– Meséljen valamit magáról!
– Tizenegyen vagyunk testvérek, én hatodiknak születtem. Ketten még kollégisták, a többiek felnőttek. Van egy ötéves fiam, Kiaun, és egy hároméves lányom, Mikaya. Szociológiát tanultam a Texasi Keresztény Egyetemen. Tizenhárom éves lehettem, amikor atletizálni kezdtem, de nem gondoltam soha, hogy egyszer ilyen nagy versenyt nyerhetek.
– Minek tulajdonítja azt, hogy győzött?

– Annak, hogy egyenletes teljesítményt nyújtok. Én máskor is ennyit futottam, de azzal nem állhattam dobogóra.
– Vajon miért nem voltak most tíz másodpercen belüli eredmények?
– Talán az új rajtszabály miatt. Mindenki nagyon óvatos, nagyon figyel, és a negyedik futásra idegileg kimerül az ember. De így sem értem a történteket. Amikor Atlantában Linford Christie nem akarta elfogadni, hogy kizárták, pillanatok alatt lekísérték a pályáról. Most Jon Drummond miatt csúszott a műsor, a szponzoroknak ez nem jó reklám, sok pénzt veszíthet így az atlétika.
– Kétszáz méteren rajtol?
– Nem, dehogy!
– Edmontonban harmadik volt azon a távon.
– De most nem készültem rendesen, kevesebbet edzettem.
– Mennyit szokott tréningezni?
– Hetente ötször, abból kettő kemény. Ha viszont fáradtnak érzem magam, netán fáj valamim, egy hetet is kihagyok. Figyelek a testem jelzéseire. Nem hiszem, hogy feltétlenül hatalmas izmok kellenek a jó futáshoz, meg az, hogy állandóan grimaszoljon az ember.
– Eddig nagyon higgadt, csendes futónak ismertük meg. A világbajnoki cím nem változtatja meg?
– Nem hiszem. Igyekszem továbbra is ilyen nyugodt maradni, a következő versenyek pedig ugyanúgy zajlanak majd, mint az eddigiek. Hol ez győz, hol az. Én eddig sem figyeltem, ki hol rajtol, nem eszerint léptem pályára a versenyeken.
– Megmutatná a térképen a szigetüket?
– Ó, ezen nem látni! Lapozzunk a könyv belsejébe! Itt van – bök a Kis-Antillák északi részén látható "pöttyökre”.
– Honnan származik a neve?
– A Kitts az a Christopher rövidítése, Kolumbusz Kristóf után. Hogy a Nevis mit jelent, azt nem tudom.
– Hányan élnek a szigeteken?
– Negyvenötezren. Ebből az enyémen, Kittsen harmincötezren.
– Szeretik az atlétikát?
– A futballt szeretik. Az atlétikának csak néhány számát ismerik. Nem érdekli őket a tízezer méter, nem értik a hármasugrást vagy a rúdugrást. De nekem nagyon drukkoltak. Akiknek nincs tévéjük, azok is biztosan nézték a futásomat a kirakatokban.