Belehúztak a partjelzők

Egy meccs, amelyen bármi megtörténhet – még az is, hogy semmi különös nem történik, merthogy a zsenialitás a két oldalon kioltja egymást. Persze, ez volt a kevésbé valószínű – sokkal inkább arra lehetett számítani, hogy a megannyi géniusz valami emlékezeteset produkál.
Példának okáért Seedorf rögvest a második percben egyedülálló módon tört be a tizenhatosra, lövését azonban remek érzékkel fülelte le Casillas. Némi fogáskeresést követően – egy-egy hosszú indítás, plusz a szélek tesztelése – Sevcsenko előtt adódott az első komolyabb lehetőség, ám a briliáns labdalevételt követően tízről mellésuhintott az ukrán. Később némi feltűnést keltett, hogy két, ígéretes bal oldali szabadrúgást mint fecsérel el a hazai gárda – átellenben az első komolyabb madridi kísérlet gyanánt Figo "gyújtott meg” egy bombát futtából, a labda azonban két méterrel fölé-mellé repült. Sokkal komolyabbnak ígérkezett Morientes meglódulása, aki a Zidane-tól kapott labdával tört be a tizenhatosra – először tűnt fel, hogy Costacurta sebessége nem igazán nőtt az évek múlásával, sőt… –, a spanyol csatár azonban túl közel ment Didához, aki a gurítást már "lefektetett” lábakkal fogadta. Magához ragadta, s magánál is tartotta a kezdeményezést a Real, továbbá a labdát is: néhány egészen lenyűgöző egyérintőzésnél a milánóiak nem igazán jutottak túl a nyomozati szakaszon, más kérdés, hogy az utolsó madridi passz rendre nem sikerült. Az ugyanakkor látszott, a vendégek némiképp belefeledkeztek mezőnyfölényükbe – gólt is kaptak öt perccel a szünet előtt. Rui Costa egy megszerzett labdát a saját térfeléről a jobb oldalon meglóduló Sevcsenko elé tett, a csatár pedig – minthogy rajta kívül még két védő volt a Real térfelén, de egyik sem rajta –, akadálytalanul vágtázhatott kapura, és tizenhat méterről gond nélkül a hosszú sarokba helyezett.
Nem igazán kedvezett a Madrid "finom futballjának” a szünetben eleredő eső – a nézőknek pedig a szertartásos füstköd, amely a San Siro szellőzési viszonyai okán a szokottnál hosszabb ideig üli meg a pályát a félidőkezdeteket üdvözlő pirotechnikai bemutató után. A diszkrét félhomályban Casillas mindenesetre résen volt, midőn a játékrész felvezetéseképp Rui Costa a tizenhatos bal csücskéről a hosszú felsőre irányozta a labdát, a kapus azonban bele tudott nyúlni.
Cseppet sem csodálható módon őrült tempóban rohangásztak oda s vissza az urak, a ritmus felpörgésében pedig – ez viszont meglepetésként hatott – sokat segített, hogy olasz–spanyol viszonylatban meglepően keveset szabálytalankodtak a játékosok. A Real nem igazán találta a fonalat, nem utolsósorban azért, mert a támadásszövés felelősét, Zidane-t elég jól kikapcsolták a taljánok. Helyette Roberto Carlos és Figo próbált szervezni, ám sem a kis brazilnak, sem a barcelonai incidens óta alkalmasint "disznófejes nagyúrnak” becézhető portugálnak nem sikerült maradandót alkotnia. Sőt, a vendégeket csak a partjelző mentette meg a "két válltól”: Rui Costa kiugratása túlságosan jóra sikeredett, Sevcsenko hiába süvített a leshatárról – de még innen – indulva, az asszisztens "kilobogózta” magát. Sev később is centikre volt, de mellel kissé hosszan tette le a többnyire csendes illegalitásba húzódó Rivaldo briliáns előreívelését, majd Seedorf emelt esetlenül fölé ígéretes szituációból. Tíz perccel a vége dönthetett volna a Milan, a megpattanó Rivaldo elől azonban felszabadítottak, Kaladze rövidsarkosát pedig védte Casillas – a túloldalon viszont Dida is leért a két pillanatra levegőhöz jutó Zidane 17 méteres lövésére. Később megelőzte a francia, ám egy szögletet megfejelő fejesébe Raúl lesről stukkolt bele (bár ez is véleményes volt…), most a másik taccsbíró húzta be a zászlót, Meier meg érvénytelenítette a gólt. Igazságos eljárás – összességében az eredmény is annak mondható.