Képes Sport
NEDELYKOV TAMÁS
NEDELYKOV TAMÁS
2020.10.13 13:10

Falra függesztett csavarok emlékeztetik Triscsuk Krisztinát: minden csak akarat kérdése

Riválisa gombostűt tett a cipőjébe, dolgozott bolti eladóként, hogy segíteni tudjon a szüleinek, kilenc évig játszott keresztszalag nélkül, két sérülés is csaknem véget vetett a pályafutásának, 35 évesen mégis aktív, és kulcsembere az Alba Fehérvárnak. Az oroszból magyarrá lett átlövő, Triscsuk Krisztina új otthonra lelt a koronázóvárosban, és bár nem szeret szerepelni, ezúttal bepillantást engedett már eddig is fordulatos életébe. 

 

Triscsuk Krisztina megtalálta a számításait Székesfehérváron (Fotó: Dömötör Csaba)

– A fotózás alatt úgy tűnt, hogy inkább gyorsan szeretett volna túl lenni rajta.
– Nem szeretek szerepelni, inkább visszahúzódó vagyok ilyen szempontból. Sokszor a válogatottban is majdnem büntetést kaptam azért, mert nem akartam menni nyilatkozni. Egyszer úgy kellett fotózáson részt vennem, hogy közben repülő zúgott el a fejem felett. Olyan arcokat vágtam, hogy nyolc óráig eltartott, amíg végeztünk.

NÉVJEGY: TRISCSUK KRISZTINA 
Született: 1985. július. 17., Bokszitogorszk (Szovjetunió/Oroszország)     
Magasság/testsúly: 176 cm/64 kg     
Sportága: kézilabda     
Posztja: átlövő  
Klubjai: Lucs Moszkva (orosz, 1998–2004), Veszprém Beton (2004–2005), Köfém SC, Fehérvár KC (2005–2013, 2020–), Érd (2013–2014), Dunaújvárosi KKA (2014–2016, 2019–2020), Siófok KC (2016–2017), Kisvárdai KC (2017–2018), Thüringer HC (német, 2018–2019) 
Nevelőedző: Julija Zakatova 
Edzői: Mihail Akszenov, Németh Gábor, Szabó Edina, Vura József, Sótonyi László, Mihály Attila, Konkoly Csaba, Pal Oldrup Jensen, Mátéfi Eszter, Zdravko Zovko, Horváth Roland, Vlatko Djonovics, Herbert Müller, György László, Deli Rita 
Első válogatottsága: 2012. december 11., Újvidék (Románia, 25–19, Eb)
Utolsó válogatottsága: 2016. december 14., Helsingborg (Oroszország, 26–26, Eb) 
Válogatottsága/góljai: 53/140 

Legjobb eredményei: vb-8. (2013), vb-11. (2015), Eb-bronzérmes (2012), Eb-6. (2014), Eb-12. (2016), EHF-kupa-1. (2016), Német Kupa-győztes (2019), Balti-liga-1., ifjúsági olimpiai 1. (2002), az EHF-kupa gólkirálynője (2016), 2x gólkirálynő az NB I-ben (2011, 2017)

– Bevallom, a beszélgetésünkre készülve gondban voltam, olyan kevés információt találtam a karrierje oroszországi kezdetéről. Milyen volt a gyerekkora?
– Szülővárosom, Bokszitogorszk tulajdonképpen „zsákutca”, onnan már nem vezet út sehova, csak a tajgába. Apás kislány voltam, a szüleim mellett a nagymamámmal is szoros volt a kapcsolatom. Ötéves lehettem, amikor először elkísértem aput horgászni, és attól kezdve rengeteg időt töltöttünk együtt, többnapos túrákra is elmentünk. Aztán vettünk otthonra egy retro tévét, és Jackie Chan egyik verekedős filmje láttán kedvet kaptam a karatéhoz, az első edzésemen mindent „tönkre is tettem”. Látták rajtam, hogy hiperaktív vagyok, ezért hamar átkerültem a fiúkhoz. Közös csarnokban edzettünk a kézilabdásokkal, az ottani tréner kiszúrt, és hatévesen elhívott a gyakorlásra. Utaztunk tornákra is, ahol gyakran elsők lettünk, és többször megválasztottak a legjobb játékosnak. Nem volt Barbie babám – inkább az utcán fogócskáztam, verekedtem a fiúkkal, akik befogadtak maguk közé. Jobbára az iskola és a sport töltötte ki a napjaimat.

– A családjában volt minta, amit követhetett?
– Apukám katona volt és bokszolt, később mozdonyvezető lett belőle. A két évvel idősebb nővérem, Julija viszont kézilabdázott, őt is meghívták Moszkvába, de nem engedték el a szüleim. Nálam más volt a helyzet, kijelentettem, hogy nem akarok otthon maradni, szeretnék világot látni, és valamit elérni a kézilabdával. Apa elmagyarázta, hogy egyedül leszek a fővárosban, de nem tudott eltántorítani. Így tizenhárom évesen két táskával elvitt Moszkvába, ahol az olimpiai iskolában különböző sportágakból az ország legjobb sportolói gyűltek össze. Úgy bántak velünk, mint a katonaságnál, még chipet is kaptunk, hogy belépéskor ellenőrizni tudjanak. Az edzések előtt és után is másfél órát kellett utaznunk – és ne olyan komfortos buszokat képzeljünk el, amikkel manapság járnak a csapatok. Egyszerre kellett teljesítenünk az iskolában és a sportban, ha az egyik nem ment, már repültél is.

Már gyerekként meg kellett küzdenie az álmaiért (Fotó: Dömötör Csaba)

 ZOKNIMOSÁS ÉS BÜNTETŐKÖR     

– Mennyire volt nehéz ilyen fiatalon erősnek maradnia és kitartania a céljai mellett?
– Kemény helyzetekbe kerültem, nem kívánom senkinek. Akkora volt a konkurenciaharc, hogy az első meccsemre gombostűket raktak a cipőmbe, hogy megsérüljek. A lánycsapatok tagjaira egyébként is jellemző a furkálódás: aki nem tud teljesíteni a pályán, a pályán kívül, a másik háta mögött próbál előrejutni. Előfordult, hogy azzal hívtam fel aput, haza akarok menni, mert nem bírom. Csak annyit mondott, rendben, kislányom, csomagolj össze, két nap múlva ott leszek érted, jöhetsz haza és segíthetsz petrezselymet vetni. Egyből átfutott az agyamon: akkor miért vagyok Moszkvában...?! Bőgtem egyet, majd összeszedtem magam és folytattam.

– Úgy tartják, az orosz edzők rendkívül szigorúak a játékosaikkal. Valóban így van?
– Az iskolának szerződése volt a Lucs Moszkvával, a legtehetségesebb játékosok ott szerepelhettek, tizenhárom évesen már bekerültem a felnőttcsapatba. Az edzők nagy fegyelmet követeltek, ha hibáztunk, szigorú büntetést kaptunk. Egyszer rosszul passzoltam, és hajnali ötig sikálhattam szappannal a szürke zoknikat, folyamatosan hordták az „utánpótlást”. Máskor nem értem vissza védekezni a támadás után, s az edzés végén elküldtek tíz kört futni a focistadionba. A következő nap már úgy nyargaltam, mint a nyúl – és ez annyira bennem maradt, ha hibázom elöl, egyből rohanok vissza, mert védekezésben lehet javítani. Egyébként sok tévhit kering az oroszokról. Például rendre meglepődnek, ha azt mondom, nem iszom vodkát, mert a filmekben úgy látják, hogy az oroszok mind alkoholisták.

(Fotó: Dömötör Csaba)

– Megosztó személyiségnek tartják Jevgenyij Trefilovot, aki az ön edzője is volt. Mi a véleménye róla?
– Utánpótlás szinten meghívtak az orosz válogatottba, olyan társaim voltak, mint Jekatyerina Andrjusina, aki ma már a Metz másodedzője vagy éppen Jelena Poljanova. A felnőtt nemzeti csapattal is részt vettem edzőtáborban, így közeli tapasztalatom van Trefilovról. A pályán kívül teljesen más ember, rendkívül jólelkű. Olyan, mint Micimackó, én nagyon szeretem. Amikor viszont kézilabdáról van szó, nincs jópofizás, csak munka. Úgy tartja, ha valaki nem tud száz százalékot beleadni az edzésen, inkább be se álljon. Pszichésen is fel kellett készülni a kemény stílusára, nem várhattuk tőle, hogy babusgasson minket, de az orosz edzők többsége hasonlóan viselkedik. Előfordult, ha valaki nem azt csinálta, amit kellett volna, kapott egy taslit.

– Kényszerből valóban megtanult a másik kezével is játszani?
– Tizenöt évesen elszakadt a keresztszalag a bal térdemben, de mivel fiatal voltam, nem akartak megműteni. Az edzőm viszont azt mondta, ha nem tudok teljesíteni, távozzak. Erre azt válaszoltam, adjanak két hónapot nyáron, megtanulok bal kézzel lőni, hogy ne kelljen a sérült lábamról elrugaszkodnom. Így is lett, s a következő idényben végig jobbszélsőt játszottam. Megszoktam a fájdalommal együtt élni, mert tudtam, ha panaszkodom, mehetek vissza a faluba. Valódi fizetésünk nem volt, mai árfolyamon nagyjából tíz eurónak megfelelő összeget kaptunk egy hónapra. Ebből nyolcat elküldtem anyának, a maradékból Pringles chipset vettem magamnak – ez jelentette a boldogságot. Az érettségi után elvégeztem egy kétéves edzői tanfolyamot, majd befejeztem a kézilabdázást.

(Fotó: Dömötör Csaba)

– Tessék?
– Akkoriban nem volt terheléses vizsgálat, senki sem kérdezte meg, bírom-e. Fájt a térdem, és úgy döntöttem, ebből elég. Akkori párom, Jevgenyij Lusnyikov (21-szeres orosz válogatott kézilabdázó, aki orosz klubjai mellett játszott Veszprémben is – a szerk.) győzködött, hogy nem kell dolgoznom, mert jól keres a csapatában. Én viszont segíteni akartam a szüleimet, így délelőtt fodrászként melóztam, egytől este tízig pedig cipőboltban voltam eladó. A sportolói múltammal megalázónak találtam, hogy le kellett térdelnem a gazdag vásárlók elé, kínálni nekik, és fel is adni a lábukra a cipőt. Azonban tartoztam annyival anyuéknak, hogy támogatom őket, és azóta is megteszem minden hónapban, mert anyám nyugdíja nem túl magas.

– Vagyis semmit sem kapott ingyen az életben, mindenért meg kellett küzdenie.
– Ha kézilabdázni akartam, összeszorított foggal kellett csinálnom. Sokszor sírtam, mert egyedül azért nehéz volt. Nem akarok megbántani senkit, de a fiatalok manapság jóval kényelmesebb helyzetben vannak. Ennek ellenére boldog vagyok, hogy ilyen utat jártam be, a sportról és az életről is hasznos tapasztalatokat szereztem, amelyek segítenek erősnek maradni. Van olyan játékos, akinek semmit nem kell tennie, nekem egész életemben bizonyítanom kellett.

– Mégis miért tért vissza a pályára?
– Miután a párom Veszprémbe szerződött, vele jöttem Magyarországra. Itt jutott eszembe, hogy hobbi szinten lejárhatnék a helyi női csapat edzéseire. Újra kedvet kaptam a játékhoz, és a közösség is kiváló volt. Elmagyarázták, hogy meg kell erősítem a combomat, így amíg másoknak napi két edzésük volt, nekem három. Közben a vízum miatt össze kellett házasodnunk, csak így maradhattam az országban. Tizenkilenc évesen nem készültem még a házaséletre – fehér ruhám sem volt, rózsaszínben jelentem meg az esküvőn, pedig ki nem állhatom azt a színt.

– Hogyan birkózott meg a magyar nyelvvel?
– Nem ment könnyen. A városközpontban megkérdeztem tíz embertől, beszél-e angolul, egy válaszolta, hogy kicsit. Rájöttem, minél hamarabb meg kell tanulnom magyarul, de csaknem öt évembe telt, mire azt mondhattam, már jól beszélem a nyelvet. Négy hónapig jártam magántanárhoz, aztán meguntam, inkább magyarul kezdtem filmeket nézni, de a legtöbb a csapattársaimtól ragadt rám.

Kilenc évig keresztszalag nélkül játszott (Fotó: NS-archív)

 

HÚSZÉVESEN KEZDETT ÚJ ÉLETET     

 EGY CSIPETNYI OROSZORSZÁG

Triscsuk Krisztina párja korábbi magyar válogatott kenus, így tisztában van vele, mivel jár az élsport

„Három évet élt Moszkvában, nagyon megörültem, amikor a szülei oroszul kezdtek el velem beszélgetni – meséli a 35 éves átlövő. – Imádják az orosz ételeket, Budapesten van egy bolt, ahonnan be tudom szerezni a hozzávalókat. Nem szoktam étterembe járni, hanem mindig magam főzök, a csapatot is gyakran vendégül látom.”

A főzés mellett a horgászat a Tris becenévre hallgató játékos másik hobbija, ezt is otthonról hozta magával.  

– Nem kellett sokat várnia rá, hogy más magyar klub érdeklődését is felkeltse.
– Egy idényt játszottam a másodosztályú Veszprémben, majd a következő nyáron a Fradival találkoztunk a Magyar Kupában, és lőttem nyolc vagy kilenc gólt, ekkor figyelt fel rám a fehérvári egyesület. Meghívott próbajátékra egy magas balátlövővel együtt. Nagyon lelkes voltam, Sugár Tímea is megdicsérte a csuklómat, ő is ajánlotta a vezetőségnek, hogy engem válasszon. Húszévesen új életet kezdtem: elváltam, még nem beszéltem magyarul, nem volt keresztszalagom és pénzem, de ez mind nem számított, annyira jól éreztem magam újra a pályán, és a Fehérvár is számított rám.

– Mekkora szerepe volt ebben Szabó Edinának?
– Neki köszönhetem, hogy NB I-es játékos lettem. Az EHF-kupa-győzelmet csak televízió-közvetítésében láttam, éppen azt követően érkeztem. Edina sokat foglalkozott velem, az elején ugyan csak védekeztem, de a legfontosabb az volt, hogy bízott bennem. Később Vura József is külön gyakorolt velem, de a többi edzőmtől is sokat kaptam. Csodálatos nyolc évet töltöttem el Székesfehérváron, sok barátot szereztem, akikkel manapság is tartom a kapcsolatot. Abkarovits Géza sportsebész, aki Fehérváron a műtétemet végezte, és akire a második apámként tekintek, azt mondta: csoda, hogy kilenc évig tudtam keresztszalag nélkül játszani. Utólag nekem is rémisztő...

– Vezéregyéniségnek tartja magát?
– Mindig próbálok segíteni a társaimnak, biztatni őket, tanácsot adni. Minden játékban nyerni szeretnék, nem tudok veszíteni, egyből elkezdek puffogni, és magamban keresem a hibát. Imádok pingpongozni, de ott is utálok kikapni. Amikor nem megy a csapatnak, az edzők sokszor hozzám fordulnak, hogy szedjem össze magamat. De egyáltalán nem tartom magam egyéni játékosnak, ha ilyen személyiség lennék, más sportot választottam volna.

– Mennyire kritikus magával szemben?
– Nagyon. A megnyert meccsek után sem vagyok elégedett a teljesítményemmel – az egyetlen kivétel talán az EHF-kupa-győzelem volt a Dunaújvárossal, a döntő után nagyon boldog voltam. Egy helyzetet hagytam ki, azt is butaságból. Édesapám egyébként még nálam is kritikusabb volt, az interneten követte a mérkőzéseimet, s egyből hívott utánuk, sorolva a hibáimat. Elfogadtam a véleményét, és abból építkeztem.

Siti Bea és Karl Erik Böhn társaságában az állampolgársági eskütételkor (Fotó: MKSZ)


– Sokakat meglepetésként ért, amikor 2012-ben felvette a magyar állampolgárságot.

– Pedig már korábban is elkértem a listát a bevándorlási hivataltól, hogy mi mindent kell tudnom hozzá... Aztán a sok mérkőzés közepette megfeneklett az ügy. Végül Karl Erik Böhn keresett meg azzal, ha felvenném a magyar állampolgárságot, számítana rám a válogatottban. Aput kérdeztem, ő rám hagyta, én pedig igent mondtam. A fehérvári városházán volt az eskütétel, rengetegen eljöttek, a csapatot is meghívtam.

– Jól láttam a felvételeken, hogy elérzékenyült közben?
– Megtanultam a Himnuszt és az eskü szövegét, aztán amikor elindították a zenét, átfutott az agyamon, hogy akkor most melyik is az otthonom, Oroszország vagy Magyarország. Máig sem tudom, miért, de annyira meghatódtam, hogy elsírtam magam, pedig nem vagyok érzékeny típus.

– Aztán egy sérülés csaknem keresztülhúzta a terveit.
– A szerbiai Eb előtti válogatott összetartásra úgy érkeztem meg, hogy elszakadt a vádlim. Öthetes volt a felkészülés, és Karl Erik Böhn kijelentette, hogy mindenképpen számol velem. Becsülettel végeztem a rehabilitációt, majd az első edzésen cselezés közben rásérültem, de így is elutazhattam. Kétcentis szakadásom volt, miközben az emberek többsége már egy centinél sem tud járni. Fogalmam sincs, hogy csináltam végig a tornát. Minden reggel fájdalommal ébredtem, csillagokat láttam, de a szívem vitt előre.

– Milyen érzés volt, amikor először hallgatta végig a magyar himnuszt mérkőzés előtt?
– Amikor magamra húztam a magyar válogatott mezét, rendre remegtem, annyira szerettem volna bizonyítani. Éppen a románok elleni középdöntős meccsen mutatkoztam be. A bemelegítésnél éreztem a fájdalmat, de úgy voltam vele: vagy megszakadok és nyerünk, vagy ne is kerüljek pályára. A lányok biztattak, és a kapitány is mondta, hogy elővigyázatosságból csak védekezni fogok. Sohasem felejtem el, egyszer fennmaradtam lerohanásnál, majd a Szucsánszki Zitától visszakapott labdát alulról ellőve betaláltam – alig akartam elhinni! Mutattam is a lányoknak, többet nem futok fel, de végül győztünk, továbbjutottunk, és csak ez számított.

– A következő, oroszok elleni mérkőzés igazán különleges lehetett.
– Gyakran összefutottunk az orosz csapat tagjaival a szállodában, Trefilov meg azzal piszkált a liftben, hogy megcsaltam a hazámat, de inkább viccesen mondta. Azt feleltem, az én döntésem volt, egyébként már korábban kijelentettem, hogy nem megyek többet az orosz válogatottba. A mérkőzés előtt viszont leblokkoltam, annyira izgultam, hogy egyik Himnuszt sem énekeltem, csak álltam, és néztem magam elé. Böhn próbált nyugtatni, majd meglepetésemre beküldött egy hetesre, amit visszahúztam a felsőbe.

– A Szerbiában megszerzett bronzérmet tartja a csúcspontnak a magyar válogatottal?
– Az biztos, hogy igen kedves emlék a számomra, de a kétezer-tizennégyes, részben hazai rendezésű kontinenstornán nagy élményt jelentett a franciák elleni helyosztó a Sportarénában. Tíz gólt dobtam azon a meccsen, de sajnos ez sem volt elég a győzelemhez.

Soós Viktóriával és Tomori Zsuzsannával a 2012-es Eb bronzmeccse után (Fotó: NS-archív)

APA ELŐTT ÉS APA UTÁN     

– Többször említette, milyen szoros volt a kapcsolata az édesapjával. A távolság azonban megnehezítette, hogy vele legyen, amikor rosszabbra fordult az állapota.
– Emlékszem, anya hívott, hogy apu kórházba került, és elég rossz a helyzet. Már Siófokon játszottam, és köszönettel tartozom Fodor Jánosnak, aki elengedett Oroszországba, hogy az édesapámmal lehessek. Egy hétig otthon voltam, beszéltem az orvosokkal, még a vesémet is felajánlottam, hátha segíteni tudok. Épphogy beestem a következő bajnokira, úgy játszottam, mint egy robot, csak oda-vissza futottam. Két napot még edzettem, majd üzenetet kaptam, hogy vegyek megint jegyet, mert kritikus az állapota. Csak a temetésre értem haza. Máig nem emlékszem, hogyan lettem gólkirálynő az idény végén.

– Ebben az időszakban többször kimaradt Kim Rasmussen keretéből, és mindenki csak találgatta az okát. Miért nem öntött tiszta vizet a pohárba?
– Az emberek valóban nem ismerték a hátteret – egyszerűen nem álltam készen a válogatottságra. Előbb tavasszal hívtak, majd júniusban, de akkor el volt törve a bokám. Aztán Kisvárdára igazoltam, és hiába dobáltam a gólokat, pszichésen nem voltam jó állapotban. Hiába szeretem a magyar válogatottat, nem tudtam volna koncentrálni az összetartáson. Rasmussen nem értette, miért nem megyek, valószínűleg megsértődött, és megértem az ő helyzetét is. Azt hiszem, akkor engedtem el végleg magamban a válogatottságot, amikor megláttam ötös számmal Asma Elghaouit. Úgy került be a keretbe, hogy sokkal jobb beállók is voltak nála, és magyarul sem tudott.

Nővérével, Julijával

– Hosszú időbe telt, amíg túljutott az édesapja elvesztésén?
– Az életemet két szakaszra osztom: amikor apu élt, és az utána következő időszak. Két évig tartott, amíg fel tudtam dolgozni. Addig minden nap azzal keltem fel, hogy valami nem stimmel. A meccsekre úgy indultam el, hogy előtte keresztrejtvényt kellett fejtenem, hogy kikapcsoljam az agyam, és ne gondoljak rá. Akkora űr maradt bennem, hogy egy ideig nem is akartam hazautazni Oroszországba. Azóta is, ha megérkezem, egyből a temetőbe visz az utam, hogy apának köszönjek.

– Egyébként sem lehet könnyű egy családlátogatás megszervezése.
– Már tizenhat hónapja nem találkoztam az anyukámmal és a nővéremmel. Miután sűrítették a bajnokság programját, idén télen sem fogok tudni elutazni. Talán jövőre... Egy napig is eltart, mire odaérek, hiszen a szülővárosom 260 kilométerre van Szentpétervártól. Tavaly a legszebb városnak választották a megyében, de azért egy más világ. Julijának két gyereke van, Szibériában él a férjével, Moszkvától még ötórás repülőútra. Előfordult már, hogy négy évig nem láttam őket. Emlékszem, egyszer júniusban megérkeztem hozzájuk farmer rövidnadrágban, miközben esett a hó. Már gyerekként is sokat voltunk külön, most szinte nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egymással. Amúgy a családom is imádja Magyarországot, örülnek, hogy itt élek.

Kedvenc gumicsizmájában

– Amikor hazautazik, teljesen átszellemül?
– Valahogy úgy. Nem szoktam semmit magammal vinni azon a ruhán kívül, amiben utazom. Otthon vár a kedvenc gumicsizmám, átöltözöm, és megyek is a kertbe. Mindent megcsinálok, amit kell, fúrok, füvet nyírok, lapátolok, krumplit ültetek. Imádom az ilyen fizikai munkákat, teljesen kikapcsolnak. Gyakorlatilag ketten építettük apuval a házat, a nyarak nekem mindig erről szóltak. Ha hazamegyek, gyakran összegyűlik az egész család, előfordul, hogy a szomszédok is átjönnek, így nem ritkák a nyolcvan fős grillezések. Tisztára olyanok vagyunk, mint a spanyolok.

– Az első fehérvári időszaka után szinte idényenként cserélődtek a klubjai. Miért?
– Többször megkaptam ezt a kérdést, de minden váltás más történet. A mai napig nem tudom, miért kellett másfél év után eljönnöm Érdről. Hálás vagyok Mátéfi Eszternek és Radulovics Bojanának, hogy befogadott Dunaújvárosban, extra csapatunk volt, megnyertük az EHF-kupát. Aztán csökkenteni akarták a fizetéseket, közben megkeresett a Siófok. Kétéves szerződésem volt, de átigazolt a Kisvárda, ahol viszont rájöttem, hogy nem minden a pénz. Minden csapatomban sokat vártak tőlem az edzők, eléggé kifacsartak.

Szeretett édesapjával


EMLÉKEZTETŐ CSAVAROK A FALON     

– Ez volt az oka, hogy a magyarnál gyengébb német bajnokságban folytatta?
– Új motivációra volt szükségem, és hogy felépítsem magam. Előtte megint hívtak Újvárosba, kész voltam lemondani a jobb fizetésről, csak közben ott is változott a helyzet. Herbert Müller kilenc éven keresztül győzködött, hogy igazoljak a Thüringer HC-be. Végül két éve azt válaszoltam neki, megyek. Ahhoz képest, hogy nekünk gyerekként miket tanítottak a németekről, kellemes meglepetés volt. A lányok hamar befogadtak, angolul könnyen megértettem magam mindenkivel, és a kint élő oroszok közül is sok barátom lett.

– Volt más is, ami meglepetésként érte?
– Ketten voltunk újak, és ahhoz szoktunk hozzá a korábbi csapatainkban, hogy már fél órával az edzés előtt meg kell érkezni. Így is tettünk, aztán csak néztünk egymásra, hol vannak a többiek, mindenki öt perccel a kezdés előtt esett be. A gyúráshoz receptet kellett kérnünk az orvostól, és olyan is volt, hogy mi mostuk fel a pályát. Egyébként nem olyan gyenge a német bajnokság, viszont gyakoriak voltak a hosszú buszos utak, az szóba sem került, hogy valahova már előző nap elinduljunk.

 AZ ÉDESAPA HÁROM INTELME

Bár Triscsuk Krisztina 2012 óta magyar állampolgár, és egy kisebb megszakítással tizenhat éve él hazánkban, saját bevallása szerint a gondolataiban orosz maradt. Nehezen szokott hozzá, hogy itt ritkán mondják a másik szemébe, ha valami gondjuk van. Mindig bízott az emberekben, de sokan visszaéltek ezzel, ezért próbálja megfogadni az édesapja tanácsait.

„Azt tanította nekem, hogy három dolgot kell titokban tartani. A magánéletedet, a jövedelmedet és a következő lépést, amit tenni fogsz. Nekem ez sokszor nehezen ment, de a saját hibáimból is tanultam. Lehet, nem a legokosabb, ám annak is szívesen segítek, aki előtte megbántott, egyszerűen senkivel szemben nem tudok bunkó lenni. Fontos, hogy tudj bocsánatot kérni, és el tudd fogadni a kritikát. Sokan erre képtelenek.”

A jövő márciusra halasztott olimpiai selejtezőn Oroszország lesz a magyar válogatott egyik ellenfele, így arra is kíváncsiak voltunk, a fehérvári átlövő kinek fog szurkolni: „Ötvenegy százalékban a magyaroknak, negyvenkilencben az oroszoknak. Az lenne a tökéletes forgatókönyv, ha ez a két csapat jutna ki Tokióba.” 

– Sok játéklehetőséget kapott, mindhárom belső poszton megfordult, de nem tartott sokáig ez az időszak.
– Novemberben a Krim Ljubljanával játszottunk sorsdöntő BL-csoportmeccset. Előtte meghúztam a bal combizmomat, de muszáj volt pályára lépnem, mert legalább az iksz kellett a továbbjutásunkhoz. Az első félidő jól ment, a második játékrészben aztán egy rossz mozdulatnál kiment a bokám, gyakorlatilag minden elszakadt benne. A klub mindenben segített, hétfőn már kés alá is feküdtem, nyolc óráig tartott a műtét.

– Mi volt az első gondolata a beavatkozás után?
– Amikor magamhoz tértem, és megláttam, mekkora a vágás a lábamon, azt mondtam, nekem annyi... Ültem a tolókocsiban a lipcsei kórházban, és azon töprengtem, hogyan fogok tudni járni, hogy szeretnék még gyereket, akiről gondoskodnom kellene. A nővérem annyira megijedt, hogy három hét múlva ott volt mellettem, pedig nem könnyű vízumhoz jutni. Az első hónapban sokat bőgtem, majd volt egy újabb műtétem, ki kellett venni a csavarokat a lábamból. Megkaptam őket „ajándékba”, ott lógnak kifüggesztve a falon a képpel együtt, amelyen újra a pályán vagyok. Emlékeztetve rá, hogy nincs akadály, minden akarat kérdése.

– Mikor érezte már azt, hogy képes lesz folytatni?
– Biztos voltam benne, hogy amint vezethetek, indulok Székesfehérvárra, és az ottani orvosok segítségével folytatom a rehabilitációt. Ahogy megkaptam a zöld jelzést, másnap hajnali négykor már úton voltam, jégzsákkal a lábamon tettem meg az ezer kilométeres távolságot. Az áttörést az jelentette, amikor négy hónap után elkezdhettem futópadon edzeni. A THC szeretett volna hosszabbítani velem, de inkább otthon maradtam. Közben Mátéfi Eszter és az Újváros addig győzködött, amíg újra hozzájuk igazoltam.

A bokájából kivett csavar kikerült a falra

– Megváltoztatta a sérülés?
– Sokan mondták, hogy nyugodtabb lettem, de azért az öltözőben még mindig én csinálom a hangulatot. Azt hiszem, más szemszögből látom a dolgokat, az emberek sokszor nem azt értékelik, amit valójában kellene, pedig az egészség és a család a legfontosabb.

– Aztán a nyáron visszatért Fehérvárra, ahol minden elkezdődött. Kijelenthetjük, hogy ez lesz az utolsó klubja?
– Annyira jól éreztem magam itt, hogy már korábban is foglalkoztatott, jó lenne a karrierem vége fele visszatérni. Sokszor megállítottak az utcán, ugye egyszer visszajövök. Sokáig kivártam, mi lesz az Újvárossal, miközben világossá vált, hogy többen távozni fognak a kezdőből. Közben a Fehérvár megkeresett, hogy visszatérhetnék. Abban a hitben írtam alá, hogy húszperces játékos leszek, de aztán változott a keret, és jóval nagyobb szerep hárul rám. A meccsek és a gólok számában is előkelő helyen állok a klub örökranglistáján, motivál, hogy mindkettőben az élre kerüljek, de a legfontosabb a csapat szereplése. Az NB I-ben is bekerültem már a legjobb tízbe az örök-góllövőlistán, ami azt mutatja, csak elértem valamit.

– Tudja már, mivel foglalkozna szívesen, ha visszavonul?
– Szeretnék családot alapítani. Addig is folyamatosan tanulok valamit: Oroszországban szereztem edzői végzettséget, fodrász és stylist diplomám is van, kozmetikusképzésre is jártam, most meg sportszervezést és marketinget tanulok. Érdekelnek a sporttal kapcsolatos szervezési feladatok, a menedzseri munka is azt hiszem, közel állna hozzám. A szülővárosomban a nyugdíjasotthonnak segítek edzésprogramokkal, mert tudom, hogy erre nincs energiájuk. Előfordul, hogy az interneten keresztül mutatom be a gyakorlatokat. Arról nincs szó, hogy hazaköltöznék, engem már minden Magyarországhoz köt, itt képzelem el a jövőmet. 

Triscsukot motiválja az örökranglista (Fotó: Pesti Tamás/Fejér Megyei Hírlap)


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 10-i lapszámában jelent meg.)
 

2020.10.28 10:46:23

Kézilabda BACSKAI JÁNOS

Mélyről kapaszkodott vissza a magyar csapat, amely a győztes gólt is megszerezhette volna a legvégén.

2020.10.27 12:57:28

Kézilabda H. D.

A férfi Európai Kézilabdaliga 2020–2021-es idényének adatbankja.

2020.10.26 19:28:20

Kézilabda ROSKA EMESE BOGLÁRKA

Az 1965-ben vb-t nyerő Csenkiné Varga Zsuzsanna minden szavából süt az életszeretet.

2020.10.24 20:51:49

Kézilabda BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Így kellene hosszú távú edzéstervet készíteni, versenynaptárt toldozgatni, elmaradt meccsek esetén új, provizórikus időpontokat rögtönözni, nem utolsósorban játékosoknak szerződéseket kínálni. Éltetni a reményt és a kézilabdát.

2020.10.24 15:35:37

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (összefoglaló), HARMATH ÁKOS (percről percre)

Visszatértek a vírusból felépült játékosok, a továbbjutás szempontjából is fontos meccset nyert az FTC.