Levenni a rontást – Bálint Mátyás jegyzete

Nora Mörk sérülése után lassan csak az van hátra, hogy valamelyik győri kézilabdázónak a fejére essen az utcán egy muskátlis cserép, megharapja egy veszett ősmedve, amelyik megszökött az Audi Arénával szomszédos állatkertből, esetleg nagy csöngetve áthajtson a lábán a biciklis postás.

Persze rossz vicc ez, de a pszichológusok szerint a humor a csalódottság vagy a tehetetlenség miatti frusztráció feldolgozásának eszköze, és ha valamire, csalódottságra és tehetetlenségre van ok az ETO környékén, miután a csapat elveszítette legjobb góllövőjét és egyik játékosát az alig háromból, akinek még nem volt semmi baja. Az egész győri históriában ez a legnyomasztóbb: az sem volna meglepő, ha a játékosok úgy néznének egymásra az öltözőben, mint a kísértetjárta házba szorult horrorfilmszereplők – melyikük lesz a következő?

Ennek a helyzetnek a kezelése az igazi kihívás Ambros Martín vezetőedzőnek és stábjának, nem pedig Mörk és a többi sérült pótlása, a frissen felgyógyultak visszaépítése a csapatba vagy az újabb sérülések megelőzése – pedig az sem jelent könnyű feladatot. De a taktikán lehet alakítani, a felépülő játékosok terhelésével is lehet sakkozni, a rehabilitációs és erőnléti munka meg most is kiemelten fontos Győrben, olyan technikai berendezésekkel, hogy azt bárhol megirigyelnék.

Még nehezebb eloszlatni azt a riadalmat és kétségbeesést, amely Mörk sérülését követően – egy kilenc góllal megnyert Bajnokok Ligája-meccs után! – rátelepedett a játékosokra. Elvégre a legerősebb ellenfelekkel is meg lehet küzdeni a pályán, de mit lehet tenni, amikor átok ül a csapaton?

Persze racionálisan mindenki fel tudja mérni, hogy nem több ordas balszerencsénél, hogy Eduarda Amorim keze beleakad az ellenfél mezébe és eltörik, vagy hogy Anne Mette Hansen úgy esik el a legártalmatlanabb időn túli szabaddobásnál, ahogy a sportág történetében senki, és elszakad a térdszalagja. Ugyanígy Tomori Zsuzsanna porcsérülése vagy Nora Mörk szalagszakadása is csak nagyon fájdalmas, de logikus folyománya annak, hogy egyikük szervezetét sem az élsportra tervezték, és hogy náluk minden óvatosság mellett is benne van a pakliban, hogy sokat próbált térdük nem bírja az egész nemzetközi női kéziéletben szinte páratlan tripla (Európa legerősebb bajnoksága, BL, válogatott) terhelést. Ám amikor egy játékos már a sokadik bajtársat és barátot látja fájdalomtól eltorzult arccal zokogni a padlón, akkor természetes, hogy megfordul a fejében, hogy maga is így járhat minden elővigyázatosság ellenére is. És ha ez a gondolat benne marad az agya hátsó részében, ott lesz a tudat alatt is óvatos mozdulataiban meg a pillanatra kihagyó koncentrációjában is, abba pedig csak belesérülni lehet. Ördögi kör ez, amelyből csak úgy lehet kitörni, ha Ambros Martín leveszi a rontást csapatáról – nem azt a nem létezőt, amelyik az egészségükre veszélyes, hanem a nagyon is valósat, amelyik a hitükre és az optimizmusukra.